Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-22 / 200. szám
1978. július 22., szombat _____________________________________Dunántúlt Tlaplö 3 M a este: Caligula helytartója — premier Vásári bábjáték, pantomim „Keresem kifejezési Gjrutai beszélgetés Harag György rendezővel Gyula, Park Szálló. Hitetlen- kedve nézek Schaffer Judit jelmeztervezőre, amikor déli tizenkettőkor azt mondja, hogy Harag György éppen próbál. Hiszen a Caligula helytartója erdélyi rendezőjét éppen most láttam a teraszon! Napernyős asztalnál ült nagy csoport színész között. Kiderül, hogy még- sincs tévedés: próba folyik, hogy miért pont ott és akkor, nem tudom. Talán a szöveg- mondást ellenőrzik az esti főpróba előtt. Néhány perc még, s szétszéled a társaság, fürdeni, kártyázni, beszélgetni. Harag György jelenlétét szimbolizálandó az asztalomon hagyja a sapkáját, s aztán hamarosan leül maga is. — Ügy illenék, hogy én mutassam be önt, mégis arra kérem, vállalja át tőlem ezt a feladatot. — Jobb is lesz, mert az újságírók nagyon hanyagok: ösz- szevissza írják az adataimat. Ahány újság, műsorfüzet, any- nyiféle életrajz. Nos, a Kolozsvári Állami Magyar Színház főrendezője vagyok, harminc éve rendezek. Ebben a városban tanultam a szakmát a Színművészeti Főiskolán. A tanáraim? Kőmives Nagy Lajos, Tompa Miklós, Szabó Ernő, Deli Ferenc. — Úgy tudom Marosvásárhelyen is dolgozott. — Az már régen volt. Rendeztem más városokban is elég gyakran. Magyarországon a Nemzeti Színházba és a televízióba hívtak meg vendégrendezőnek. Korántsem állíthatom, hogy egyöntetű lelkesedés fogadta a sajtóban az itteni tevékenységemet. — Hogyan jellemezné a rendezői stílusát? — Nem tudom jellemezni. Ha azt mondom, hogy korszerű színházat akarok, akkor ez közhely. Minden pillanatban keresem az új kifejezési formákat . . . Legalábbis ez a szándékom. — A szerző pár soros jegyzetét leszámítva, a pécsi közönség vajmi keveset tud Székely János Caligula helytartója című drámájáról. Kérem, mondjon róla néhány szót. — Bár a darab történelmi tárgyú, mégsem történelmi dráma. Ráadásul nem is drámaíró, hanem költő írta; nem tudta megtagadni önmagát. Megtörtént eseményt dolgozott fel ugyan, de erősen élt a költői szabadsággal. Átszőtte a mesét saját gondolataival, ahogy mondani szokás, „öntörvényű világa" képeivel. A darab nyelvezete is eltér a kor nyelvétől: a szerző szabadon használja a mai kifejezéseket. Mindez azért van, mert a mű alapproblémája az emberi szabadság. S ez örökérvényű. Részlet a kolozsvári bábművészek Karnyóné előadásából Fotó: Seres Éva az új formákat" y — Hogyan kap teret Székely János költői szabadsága a rendezésben? — Igyekeztem követni és erősíteni a szerző szándékait. Meg kell mondanom, hogy példát is adott nekem: ahogy ő szabadon bánt a történelemmel, én is szabadon bántam a történettel. Egyszóval, távol állt tőlem az ókori események naturalista ábrázolása. — A szinlapok elárulják, hogy a végleges szereposztás többszöri próbálkozás után alakult ki. Hogyan jött össze ez a társulat? — Hosszú történet. Tulajdonképpen „telefon-szereposztásról" lehet beszélni. Egyeseket még sohasem láttam a színpadon, vagyis teljesen a sötétbe ugrottam. Aztán csoda történt. Komolyan mondom, régen találkoztam ilyen hamar összeforró csapattal. A próbák szűk három hete nemcsak a legnemesebb alkotó légkörben, hanem a legnagyobb barátságban zajlott le. Kapcsolatunk egy pillanatra sem árnyékoló- dott be magánproblémák vagy túlérzékenység miatt. — Nem fél egy Gyulára „bepróbált" darabot Pécsre, más körülmények közé vinni? — Nem félek. Ezt a munkát mi nem nyári hakninak tekintettük. A bemutatóért szó szerint éjjel-nappal dolgoztunk. Véleményem szerint egy alaposan kimunkált előadás bárhol eljátszható. A környezet lehet más, a lényeg ugyanaz marad. Havasi János Akolozsvári bábosok műsora Báb II. feleimmel a pécsi Nyári Színház programjában fellépett a kolozsvári bábszínház is, illetve annak háromtagú csoportja. A hétfő esti bemutatót továbbiak követik, s akik kedvelik ezt a műfajt, bizonyára sok örömet lelnek abban az — összességében — eredeti vásári hangulatú játékban, amit a kolozsváriak bemutatnak. Az egyvégtében folyó műsor egyes számait kikiáltó fűzi egybe, ő köszönti a nagyérdemű közönséget, ő kommentálja — olykor feleslegesen is — a bemutatandó vagy már lefutott műsorszámokat. A lobogó köpenyű vásási kikiáltó alapötlete igen régi, de örökéletű és közkedvelt, hiszen a kikiáltó narrátorként foghatja össze a legkülönfélébb játékelemeket, fűzheti fel a számokat egy szálra, egységesítheti a legtávolabb álló témákat is. Hogy ez most nem mindig sikerült, annak részben az az oka, hogy a szövegek túl általánosak váltak, peregtek a közhelyek, s néhány amúgy nagyon szellemes, kedves, csípős jelenet apropóján a színház mibenlétéről, lényegéről filozofálni — nem szerencsés dolog. Részben technikai akadályai voltak az összekötőszöveg élvezetének, nevezetesen az, hogy a hátulsó sorok egyikében, ahol magam is ültem, már csak töredékét lehetett hallani a beszédnek. A tulajdonképpeni műsorban a klasszikus bábjáték vitte a prímet. Don Christobal és özvegy Kanyoné elevenedtek meg, ugyancsak borsos nyelven, ka- rakírozott, harsány figurákkal. Karnyóné bábként és jelmezes színészként egyaránt megjelent — s íme, egy példa a fölösleges magyarázkodásra; hogy a bábu és az ember egyforma, ezt minden néző láthatta, nem volt feltétlenül szükséges ki is mondani. Az együttes két bábosa egyben kitűnő karakterszínész és pantomimművész is. „Közönséges pantomim-jeleneteik ugyanúgy nagy sikert arattak, mint igen szellemesen megkomponált, nagy kézügyességet igénylő kézpantomimjük. Szeretettel, nagy tapssal üdvözölték a nézők a kolozsvári bábszínház kis küldöttségét, élvezték, végigkacagták műsorukat, sokan is voltak kíváncsiak rájuk. Kár, hogy erről a műsorról nem osztogattak műsorfüzetet, így a kikiáltónak kellett bemutatni a szereplőket, ami, — a vásári komédiák törvényei szerint — csakis tréfás formában történhetett, így aztán magáról az együttesről nem jutottunk információhoz. Ez a vendéglátók hibája volt. sétatér* Jókedvre derítő szobrok Jegyzői + A gyors, megbízható, pontos értesülés, a hír, az információ a legértékesebb anyag a világon — mondta valaki a minap. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs. Nekem van még egy javaslatom az értéklistára, a leg-ek közé ... A jókedv. Az az életérzés, ami a teljes emberi mivoltunkba való folyamatos ráébredés boldogító velejárója, amikor minden tagunkban szétterjed a nem-hez tartozás vibráló információja. A művészet minden esetben ezt a jókedvre derítő nembeli- ség-tudatot ébresztgeti, erő- sítgeti több-kevesebb eredménnyel a műélvezőben. Mindezt csak azért volt jó fölidézni, hogy aláhúzhassuk ezen hatás megsokszorozódásának a tényét az olyan esetekben, amikor az eredendően természeti lény, az ember természeti környezetben kerül szembe társadalmi énjének produktumaival, azaz a műalkotásokkal. Megközelítőleg ilyen helyzet alakult ki a már ötletnek is'kitűnő, — fák, lombok közé telepített — sétatéri szoborkiállításon. Bárki beláthatja, hogy itt egy jól célzott vonalnak, jól fektetett síknak is óriási jelentősége lehet... Ha valaki egyenként is értékelni szeretné a kiállított műveket, többek között ilyen szempontrendszert is kialakíthatna magának. Mindenképpen figyelemmel kellene lennie azonban arra, hogy ezek a munkák alkalmi jellegűek, többé- kevésbé múlandó anyagból, nem időtálló technológiával készültek. Ez 'egyébként azt is jelezheti, hogy a kiállítók (Erdős János, Farkas László, Ficzek Ferenc, R. Fürtös Ilona, Fürtös György, Gellért B. István, Halász Károly, Kígyós Sándor, Kis- mányoki Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjártó Kálmán) egyénileg hogyan értelmezték, értelmezhették feladatukat, mire összpontosították figyelmüket. Valamennyiüknek meg kell azonban köszönnünk azt, hogy egyáltalán vállalkoztak erre a szokatlan feladatra. Mert, hogy szokatlan volt, az biztos. Csak azt nem értjük, miért, hiszen ez a város tele van hdsonló lehetőségeket kínáló környezetekkel, a 11 művész között pedig nem egy olyant ismerünk, akinek ez volt az első köztéri bemutatkozási lehetősége . . . Jóllehet, ma már országosan elterjedt egy olyan felfogás, hogy Pécs—Baranya a szabadtéri szobrászat, szabadtéri kerámia úgymond: fellegvára. A plasztikák egy része — bár alkalmi munka — méltó akár a végleges felállításra, kivitelezésre is. Ilyen például Erdős, Kígyós és Gellért „rögtönzése". Ezeket — kapva a ragyogó alkalmon, rögzíteni kellene ... A hiányos felsorolás persze nem jelenti azt, mintha nem volna múzeumba ki- vánkozóan elbájoló, eredeti ötletre épülő alkotás R. Fürtös Ilona műve, vagy valamiképpen megörökítendő Kígyós Sándor maró iróniá- jú, csille-sín-fintora és Ficzek szellemes tér-montázsa. Jókedv, szülte, jókedvre derítő alkotások ezek, kár, hogy „alkalmiak"... B. K. Békesség, ámen Z. szerkesztő emlékezetes esetei közül a múltkori nem bizonyult emlékezetesnek, legalábbis számomra nem. Ha őszinte akarok lenni, ebből könnyelmű következtetést szándékoztam levonni a sorozat egészére vonatkozóan. Jó, hogy nem tettem. Csütörtökön este olyan „emlékezetes eset” elevenedett meg a képernyőn, amely egészen váratlanul tört be a legemlékezetesebb tévé eseményeink közé. Egy közönséges riport, amelyben két ember elmondja életét. Szinte az önéletrajzok szikárságával. Dátumokkal, javarészt száraz tényekre szorítkozva. Két életút indul valahonnan a Horthy-korszak közepetájáról és torkollik egymásba napjainkban. Mondhatni jellegzetes életutak. Még szélsőségeikben is tipikus vonásokat hordoznak. Új információ tehát, szenzáció, amely állítólag egyedül képes a mai közönség petyhüdt idegrendszerét felcsigázni, szinte semmi. Ráadásul színészek „tesznek úgy”, mintha köznapi valóságos emberek lennének, dokumentáció művészköntösben — sok kínos emlékünk őrzi ennek gyászos eredményeit. Ezúttal azonban abból lett erény, amiből máskor bukás. A két színész csodát csinált, elhitette velünk, hogy ezt a mesélt életet ő maga élte végig. Temessy Hédi és Solti Bertalan arca és hangja vezetett át bennünket két párhuzamos poklon, szavaik nyomában bukdácsoltunk át történelmi félreértéseken, tragédiákon, kis napsütéses napokon, világrengéseken és a kisszerű emberi gonoszság zugain. Különösen Temessy Hédi csinálta meg tökéletesre a maga figuráját, nyilván azért is, mert az ő anyaga volt a gazdagabb, árnyaltabb és hézagtalanabb. Kiss János szegényparaszt alakjában, sorsában az író — H. Barta Lajos — hagyott bizonytalanságokat, kitöltetlen sávokat. A rendező, Szőnyi G. Sándor a legkézenfekvőbb, — de következetesen végigvinni talán a legnehezebb — megoldást választotta : tökéletesen hozzátapadt az alaphelyzethez, sőt a két elbeszélő archoz. Ráday Mihály kamerája nem ment el látványosabb képeket keresni, legföljebb az arcról a kézre vándorolt néha. Ez a szándékosan puritán rendezés és fényképezés tette oly hitelessé, tisztává a művet, tárta fel oly drámai mélységekig az egy emberi arcban megelevenedő mikrovilágot. A Temessy Hédi által megformált, sokat szenvedett, erős és ártatlan asz- szony alakja az utóbbi idők legnagyobb tévés élményei közé tartozik. Milyen kitűnő színészeink vannak, sóhajt fel ilyenkor az ember, hagyni kellene őket játszani, teret adni nekik, s nem begyömöszölni őket spekulatív figurákból szerkesztett spekulatív rendszerekbe. h. e. L Benkó-együttes nagy sikerű koncertjén. Az előtérben: Nagy Iván, Zoltán Béla és Benkó Sándor Fotó: Cseri László
