Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)

1978-07-02 / 180. szám

978. JÚLIUS 2. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. a mikor Árendás úgy két óra tájban hazalépett, hogy harapjon valamit, az asszony éppen a gye­rekkel viaskodott. Az utóbbi időben egyre bogo­sabbakká terebélyesedtek a vezetőségi ülések, az elnök­nek úgy tűnt, mintha jómaga is rejtvényt játszana: mon­dandója nem egyenesen, ha­nem labirintusi zegzugokon át jut el a célig — ha eljut. Közben kiszárad teste-lelke, a bőre rászikkad csontjaira, akár a télire húsát vesztő szil­va a magjára. Fájt a feje, er­re még az irodában magába nyomott egy pirulát. Ezt meg rögtön visszáruzni akarta az üres gyomor. A fülébe le­gyekként bozsorogva betele­pedtek, párzottak és szapo­rodtak a gyűlésen neki cím­zett hozzászólások. Hörbölte az ételt, itthon nem kellett fegyelmeznie ma­gát a csörömpölés nélküli kanalazásra, mint az elnöki továbbképzések verejtékesen óvatos étkezésein, melyeken a lelepleződéstől félt: másoktól mintázza a kés és villa pá­ros használatát. Kedélyére nagy fekete madár telepedett. Az asszony a gyerekre acsar­kodóit, de Árendásnak hallása volt rá, hogy az ostorcsatta- násos hangsúly tulajdonkép­pen az ő késésének szól. Az „Isten verte kölyke, én nem kínlódok tovább veled!" cso­magolása annak a ki nem mondottnak, hogy „Az én munkám ebben a házban csak annyit ér, mint a ló pottyantása I” Való igaz, hogy Margit már régen túl lehetne a mosogatáson, ha ő nem ké­sik. De a férfiból még nem párolgott el a délelőtti gyű­lés sósavas hangulata, amiatt nem gurított békitgető mon­datokból szőtt szőnyeget az asszony elé. Lányakorú fehér­cseléd volt ez a Margit, dé­delgetni kellene, akár a macs­kát, hiszen amíg meg nem nyerte magának, nem volt se éjjele, se nappala miatta. At­tól a perctől, mihelyt a kettő­jük dolga kitudódott, senki sem merte többé szép com bú Margónak hívni az adminiszt­rátorlányt. Árendás azonnal elvált első asszonyától. Sze­gény Lidi csak tyúkültetésben, paprikapalántázásban, mosás­ban, takarításban tudott gon­dolkodni! Az elnök elvette Margitot. Már gömbölyödött a lány hasa. — Vesződjön veled egyszer a kujtorgó apád is! Az asszony lecsapta a gye­rek elé az írószerszámot, és magukra hagyta őket. Menése mostanában kezdett puha macskamozdulatokbó! súlyt éreztető döcögéssé alakulni. Árendás érezte, hogy a nem­törődöm járás neki beszél. Már nincs miért ingerkedve ringatózni... Odaállt a gyerek mellé. — Elakadtál? A gyerek gyanakodva lesett fel rá. Árendás ez, le sem ta­gadhatná az apját! Süntüske- kemény hajbokor, sovány arc — mintha belülről viccesen beszippantotta volna a fölös­leget a fogsorok közé —, pe­reménél kifelé pördülő fül, a szem keskeny résben kuksol: rozsbarna, akár az anyjáé. Mégis valahogy alamuszi ez a gyerek; nagyapa korú apa és nagyon is asszonyos me­nyecske bókkanó fejű termé­se. Nem volt ideje összemele­gedni a fiával. Otthoni szű­kös idejét Margit igényelte. — El... elakadtam — le­helte a gyerek. Miért fél ez tőle? Árendás­ban mézgásodni kezdett a bosszúság. Szemével csapdáz- ni akarta a fia pillantását, de a rozsbarna golyók ide-oda szökdöstek előle. Furcsa — döbbent rá —, ezt a gyere­ket még sohasem hallotta ne­vetni. Mosolyt préselt az ar­cára, belefájdultak a pofa­csontra feszülő izmok. Bizal­mat követelő — s nem kérő — nyájasság ez, érezte. Pu­hább lágyra most nem tudta igazítani vonásait. — Hoci I — nyúlt a könyvért. A gyerek a válla völgyébe húzta a fejét. Árendás fenn­hangon olvasta a példát. Min­dent hangosan olvasott, így szívósabban kullancskodtak agyába a szavak. „Lófogattal egy katasztrális hold földet lehet felszántani egy nap alatt. Egy traktorral hét hol­dat. Hány hold különbséget jelent ez 19 nap alatt?" Szok­ványfeladat! Az ő fia ne tud­ná ezt megoldani? A hirtelen sarjadt fölényérzet — magunk alá tapodjuk a példát! — bé- külékennyé tette. — Hogyan gondolkodtál, Sunyukám? A gyerek pillantása a fü­zetlapra fagyott. Sipítós hang­ja útközben meg-megkarco- sodott: — A tizenkilencből el köll venni hetet. .. — Rrrrossz! Kiröffent belőle, mielőtt fe­gyelmezte volna magát. Már leleplezte magában: mostaná­ban elégedetlensége sebesebb a meggondolásnál. Csak óva­tosan, mint a hímes tojással I Puhított a hangján: — Mondd el a példát, Su­nyukám. A „Sunyukámba” azonban belefőtt egy kis keményítő is. A gyerek szemhéja mint a fészkéről rebbentett madár szárnya. Kiugró pofacsontján sűrű pontokban kezdett pirul­ni a bőr. Árendás elfordította a fejét: isten verte kölyke! — A traktor hét holdat szánt föl. Akkor tizenkilenc nap alatt mennyit? A gyerek nem képes emele­teiben látni az épületet! Árendásban egyre tarajosab- bakká híztak a rosszkedv hul­lámai. Kezdjük elölről. — A lófogat egy nap alatt hány holdat szánt? Sunyu izzadt kis mancsával a füzetet gyűrögette. Az arca nyálkáson csillogott, mintha olvadásnak indult volna. Tor­kából csak többszöri nekiké- szülődésre ugrottak a szavak: — ... A lófogat... hetet. Ugye? A reménykedő „Ugye?” ke­gyelmet kunyorált. Árendás előtt megbillent a világ. A fia — egy Árendás gyerek! — nehéz gondolkodású. — Te isten barma, te! Egy- gyet szánt föl egy lófogat egy nap alatt! Eggyet szántottam föl, pedig majd'a belem ló­gott ki, úgy törtem magam abban a rohadt gevernyás- ban, hogy gazdább legyek a gazdánál! Érted, te isten bar­Lesko László: ...mígnem elemészt téged ma kölke?!... Hány holdat szántott föl a paraszt? — E .. . gyet — vacogta a gyerek. — Egyet! A gép meg hetet! Akkor tizenkilenc nap alatt hány holdat hasogat föl? Ide nézz a szemembe! Állónál fogva megemelte a fia fejét. A kocsonyás nedves­ségtől undorodott; kire fajzott ez a kölyök? Lidi, az első fe­lesége volt ilyen rívós, de az meg ez a rakás kis szeren­csétlenség, hogy jön össze?! Homlokfalát belülről égette valami. Nem hallotta, mit mond Sunyu, csak a hangsú­lyából érezte ki, hogy újra mellébeszél. A szégyene ez a kölyök, az emberek a markuk­ba röhögnek: az elnök fia megbukott! — Amikor a traktorra ültem, öt-hat holdat megszántottam. Nem hetet! De ötöt, azt meg! Kemény gyerek voltam!... Ti­zenkilenc nap alatt tizenki­lencszer ötöt. . . Azt mondták az emberek: „Árendás Jani, te zsellérszármazék létedre rápirítottól a gazdákra, légy az elnökünk!"... Tizenkilenc­szer öt, érted?! A gyerek orrából szivárgó zöldessárga páros patak elér­te Árendás kezét. Nem tudta megmagyarázni, hogyan: egy­szerre valahogy a délelőtti gyűlésen volt megint. De mint­ha nem is ő lett volna, ha­nem a gyerek. .. Vagy ő, csak a bensejében gyerek­ként. Újra hallotta a főagro- nómus szavait: „Jani bátyám, lépnünk köll, mert minket lép le az idő. Már nem lehet szakértelem nélkül ..." Mondd ki: hülye vagyok! „Nem er­ről van szó, te is tudod. De a bővített újratermelés azt kí­vánja ..." A friss okleveles ál­lattenyésztő bólogatott; kizár­ták őt maguk közül az ide­gen nyelvű szakkifejezéseikkel, ütött. — Gatyába rázni a szövet­kezetét — jó voltam!? Emelte a kezét újra. — Éjszakákat a terv fölött gunnyasztani — jó voltam!? ... Elnökként is traktorra ülni — jó voltam!?... Hitelt ki­kuncsorogni — jó voltam!? ... Kitaníttatni az agronó- mussá vakaródzott urakat — jó voltam!? A gyerek némán állta az ütéseket: se holt nem volt, se eleven. Margit vijjogva röp­pent ki a belső szobából. — Megölöd, te állat!. ..Se­gítség, emberek! A boltból átszaladtak né­hányon, és lefogták Árendás Jánost. A boltos telefonált or­vosért. Maka/ Ida Zsolozsma szól Pogány szertartás ősi papja, a Napba néz a rokkant, vén paraszt. . — Körül lepkék szerelmes rajban — Nem mond az égnek vádat, se panaszt. A nyárba néz és várja a telet nyugodt-bölcsen, akár a néma földek. Elsüllyedt úton még száguldanak villogó mének. Vissza nem hőkölnek se sziklacsúcstól, se nyiló mélytől. Régvolt, szilaj menyegzők énekelnek Mélyből fölzúgó halotti torok s virágénektől zengő éjszakák; Messze felhők: szoknyák foszlánya leng. Zsolozsma szól a nyári csöndön át. Weöres Sándor Vásári népballada Tiszabecsné! vagyon egy borkápolna, Plangár Csöpi volt annak a góréja, Plangár Csöpi ha föltűrte ingujját, három manus kipöködte a fogát. Asztalok közt jár a szép missz Ramóna, szölke álom a fején a paróka, szeme köré kék karika pingálva, abból pillog a sok részeg pofára. Fáró Lajos leült a plüss fotelbe, missz Ramónát csak igen nézegette. Mondta Csöpi: Ne tátsd a szád, te Lajos, ez a kastély úgyis ölég huzatos. Missz Ramónát illetőleg valahol majd erkölcsi segítséget is kapói, nem akarok neked sokat mesélni, mert te aztat úgyse szokod kibírni. — Fáró Lajost elvitték a műtőbe, három fehér magántanár varrta be, Fáró Lajost addig-addig műtötték, hogy a vágyát egészen lehűtötték. Viszik Csöpit Szentesre a táblára, missz Ramóna gondulkodik magába: Az egyiknek állkapcája odalett, a másikért nem adnék egy verebet. Apáti Miklós Korai hattyúdalok (IV. Hálóból hogyan gyógyulhat a hal? Foglyaim nincsenek, ha én vagyok fogoly, ha csapdám üresen ásit. Mert nincsen jelenidőm, hát nincsen jelen. Ebből a hálóból nincsen gyógyulás Víz viszi hangom, sírok, verdesek. A sirályok értem kiabálnak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom