Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-02 / 180. szám
978. JÚLIUS 2. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. a mikor Árendás úgy két óra tájban hazalépett, hogy harapjon valamit, az asszony éppen a gyerekkel viaskodott. Az utóbbi időben egyre bogosabbakká terebélyesedtek a vezetőségi ülések, az elnöknek úgy tűnt, mintha jómaga is rejtvényt játszana: mondandója nem egyenesen, hanem labirintusi zegzugokon át jut el a célig — ha eljut. Közben kiszárad teste-lelke, a bőre rászikkad csontjaira, akár a télire húsát vesztő szilva a magjára. Fájt a feje, erre még az irodában magába nyomott egy pirulát. Ezt meg rögtön visszáruzni akarta az üres gyomor. A fülébe legyekként bozsorogva betelepedtek, párzottak és szaporodtak a gyűlésen neki címzett hozzászólások. Hörbölte az ételt, itthon nem kellett fegyelmeznie magát a csörömpölés nélküli kanalazásra, mint az elnöki továbbképzések verejtékesen óvatos étkezésein, melyeken a lelepleződéstől félt: másoktól mintázza a kés és villa páros használatát. Kedélyére nagy fekete madár telepedett. Az asszony a gyerekre acsarkodóit, de Árendásnak hallása volt rá, hogy az ostorcsatta- násos hangsúly tulajdonképpen az ő késésének szól. Az „Isten verte kölyke, én nem kínlódok tovább veled!" csomagolása annak a ki nem mondottnak, hogy „Az én munkám ebben a házban csak annyit ér, mint a ló pottyantása I” Való igaz, hogy Margit már régen túl lehetne a mosogatáson, ha ő nem késik. De a férfiból még nem párolgott el a délelőtti gyűlés sósavas hangulata, amiatt nem gurított békitgető mondatokból szőtt szőnyeget az asszony elé. Lányakorú fehércseléd volt ez a Margit, dédelgetni kellene, akár a macskát, hiszen amíg meg nem nyerte magának, nem volt se éjjele, se nappala miatta. Attól a perctől, mihelyt a kettőjük dolga kitudódott, senki sem merte többé szép com bú Margónak hívni az adminisztrátorlányt. Árendás azonnal elvált első asszonyától. Szegény Lidi csak tyúkültetésben, paprikapalántázásban, mosásban, takarításban tudott gondolkodni! Az elnök elvette Margitot. Már gömbölyödött a lány hasa. — Vesződjön veled egyszer a kujtorgó apád is! Az asszony lecsapta a gyerek elé az írószerszámot, és magukra hagyta őket. Menése mostanában kezdett puha macskamozdulatokbó! súlyt éreztető döcögéssé alakulni. Árendás érezte, hogy a nemtörődöm járás neki beszél. Már nincs miért ingerkedve ringatózni... Odaállt a gyerek mellé. — Elakadtál? A gyerek gyanakodva lesett fel rá. Árendás ez, le sem tagadhatná az apját! Süntüske- kemény hajbokor, sovány arc — mintha belülről viccesen beszippantotta volna a fölösleget a fogsorok közé —, pereménél kifelé pördülő fül, a szem keskeny résben kuksol: rozsbarna, akár az anyjáé. Mégis valahogy alamuszi ez a gyerek; nagyapa korú apa és nagyon is asszonyos menyecske bókkanó fejű termése. Nem volt ideje összemelegedni a fiával. Otthoni szűkös idejét Margit igényelte. — El... elakadtam — lehelte a gyerek. Miért fél ez tőle? Árendásban mézgásodni kezdett a bosszúság. Szemével csapdáz- ni akarta a fia pillantását, de a rozsbarna golyók ide-oda szökdöstek előle. Furcsa — döbbent rá —, ezt a gyereket még sohasem hallotta nevetni. Mosolyt préselt az arcára, belefájdultak a pofacsontra feszülő izmok. Bizalmat követelő — s nem kérő — nyájasság ez, érezte. Puhább lágyra most nem tudta igazítani vonásait. — Hoci I — nyúlt a könyvért. A gyerek a válla völgyébe húzta a fejét. Árendás fennhangon olvasta a példát. Mindent hangosan olvasott, így szívósabban kullancskodtak agyába a szavak. „Lófogattal egy katasztrális hold földet lehet felszántani egy nap alatt. Egy traktorral hét holdat. Hány hold különbséget jelent ez 19 nap alatt?" Szokványfeladat! Az ő fia ne tudná ezt megoldani? A hirtelen sarjadt fölényérzet — magunk alá tapodjuk a példát! — bé- külékennyé tette. — Hogyan gondolkodtál, Sunyukám? A gyerek pillantása a füzetlapra fagyott. Sipítós hangja útközben meg-megkarco- sodott: — A tizenkilencből el köll venni hetet. .. — Rrrrossz! Kiröffent belőle, mielőtt fegyelmezte volna magát. Már leleplezte magában: mostanában elégedetlensége sebesebb a meggondolásnál. Csak óvatosan, mint a hímes tojással I Puhított a hangján: — Mondd el a példát, Sunyukám. A „Sunyukámba” azonban belefőtt egy kis keményítő is. A gyerek szemhéja mint a fészkéről rebbentett madár szárnya. Kiugró pofacsontján sűrű pontokban kezdett pirulni a bőr. Árendás elfordította a fejét: isten verte kölyke! — A traktor hét holdat szánt föl. Akkor tizenkilenc nap alatt mennyit? A gyerek nem képes emeleteiben látni az épületet! Árendásban egyre tarajosab- bakká híztak a rosszkedv hullámai. Kezdjük elölről. — A lófogat egy nap alatt hány holdat szánt? Sunyu izzadt kis mancsával a füzetet gyűrögette. Az arca nyálkáson csillogott, mintha olvadásnak indult volna. Torkából csak többszöri nekiké- szülődésre ugrottak a szavak: — ... A lófogat... hetet. Ugye? A reménykedő „Ugye?” kegyelmet kunyorált. Árendás előtt megbillent a világ. A fia — egy Árendás gyerek! — nehéz gondolkodású. — Te isten barma, te! Egy- gyet szánt föl egy lófogat egy nap alatt! Eggyet szántottam föl, pedig majd'a belem lógott ki, úgy törtem magam abban a rohadt gevernyás- ban, hogy gazdább legyek a gazdánál! Érted, te isten barLesko László: ...mígnem elemészt téged ma kölke?!... Hány holdat szántott föl a paraszt? — E .. . gyet — vacogta a gyerek. — Egyet! A gép meg hetet! Akkor tizenkilenc nap alatt hány holdat hasogat föl? Ide nézz a szemembe! Állónál fogva megemelte a fia fejét. A kocsonyás nedvességtől undorodott; kire fajzott ez a kölyök? Lidi, az első felesége volt ilyen rívós, de az meg ez a rakás kis szerencsétlenség, hogy jön össze?! Homlokfalát belülről égette valami. Nem hallotta, mit mond Sunyu, csak a hangsúlyából érezte ki, hogy újra mellébeszél. A szégyene ez a kölyök, az emberek a markukba röhögnek: az elnök fia megbukott! — Amikor a traktorra ültem, öt-hat holdat megszántottam. Nem hetet! De ötöt, azt meg! Kemény gyerek voltam!... Tizenkilenc nap alatt tizenkilencszer ötöt. . . Azt mondták az emberek: „Árendás Jani, te zsellérszármazék létedre rápirítottól a gazdákra, légy az elnökünk!"... Tizenkilencszer öt, érted?! A gyerek orrából szivárgó zöldessárga páros patak elérte Árendás kezét. Nem tudta megmagyarázni, hogyan: egyszerre valahogy a délelőtti gyűlésen volt megint. De mintha nem is ő lett volna, hanem a gyerek. .. Vagy ő, csak a bensejében gyerekként. Újra hallotta a főagro- nómus szavait: „Jani bátyám, lépnünk köll, mert minket lép le az idő. Már nem lehet szakértelem nélkül ..." Mondd ki: hülye vagyok! „Nem erről van szó, te is tudod. De a bővített újratermelés azt kívánja ..." A friss okleveles állattenyésztő bólogatott; kizárták őt maguk közül az idegen nyelvű szakkifejezéseikkel, ütött. — Gatyába rázni a szövetkezetét — jó voltam!? Emelte a kezét újra. — Éjszakákat a terv fölött gunnyasztani — jó voltam!? ... Elnökként is traktorra ülni — jó voltam!?... Hitelt kikuncsorogni — jó voltam!? ... Kitaníttatni az agronó- mussá vakaródzott urakat — jó voltam!? A gyerek némán állta az ütéseket: se holt nem volt, se eleven. Margit vijjogva röppent ki a belső szobából. — Megölöd, te állat!. ..Segítség, emberek! A boltból átszaladtak néhányon, és lefogták Árendás Jánost. A boltos telefonált orvosért. Maka/ Ida Zsolozsma szól Pogány szertartás ősi papja, a Napba néz a rokkant, vén paraszt. . — Körül lepkék szerelmes rajban — Nem mond az égnek vádat, se panaszt. A nyárba néz és várja a telet nyugodt-bölcsen, akár a néma földek. Elsüllyedt úton még száguldanak villogó mének. Vissza nem hőkölnek se sziklacsúcstól, se nyiló mélytől. Régvolt, szilaj menyegzők énekelnek Mélyből fölzúgó halotti torok s virágénektől zengő éjszakák; Messze felhők: szoknyák foszlánya leng. Zsolozsma szól a nyári csöndön át. Weöres Sándor Vásári népballada Tiszabecsné! vagyon egy borkápolna, Plangár Csöpi volt annak a góréja, Plangár Csöpi ha föltűrte ingujját, három manus kipöködte a fogát. Asztalok közt jár a szép missz Ramóna, szölke álom a fején a paróka, szeme köré kék karika pingálva, abból pillog a sok részeg pofára. Fáró Lajos leült a plüss fotelbe, missz Ramónát csak igen nézegette. Mondta Csöpi: Ne tátsd a szád, te Lajos, ez a kastély úgyis ölég huzatos. Missz Ramónát illetőleg valahol majd erkölcsi segítséget is kapói, nem akarok neked sokat mesélni, mert te aztat úgyse szokod kibírni. — Fáró Lajost elvitték a műtőbe, három fehér magántanár varrta be, Fáró Lajost addig-addig műtötték, hogy a vágyát egészen lehűtötték. Viszik Csöpit Szentesre a táblára, missz Ramóna gondulkodik magába: Az egyiknek állkapcája odalett, a másikért nem adnék egy verebet. Apáti Miklós Korai hattyúdalok (IV. Hálóból hogyan gyógyulhat a hal? Foglyaim nincsenek, ha én vagyok fogoly, ha csapdám üresen ásit. Mert nincsen jelenidőm, hát nincsen jelen. Ebből a hálóból nincsen gyógyulás Víz viszi hangom, sírok, verdesek. A sirályok értem kiabálnak.
