Dunántúli Napló, 1978. június (35. évfolyam, 149-178. szám)
1978-06-25 / 173. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 978. JÚNIUS 25. J. Seregély Márta FIM-különdijjal jutalmazott munkája Ortutay Tamás alkotása A máz alatt... Jegyzet az V. országos kerámia biennáléról Fürtös György faliképé Nádor Judit plasztikája Szerencse, ha a művészetben is az önvizsgálatnál kezdődhet a lehetőségek feltérképezése. Adottként számbavenni anyagot technikát és technológiát, azt, hogy mit várnak tőlünk, az egyéni művészi készségek rétegeit ... — milyen egyszerűen hangzik mindez. S mi történik akkor, ha a fentiek nem kapnak formát egy művészmesterség „öntudatában"? Nem tünteti ki magát a „szerencsés" jelzővel, és máris minden rendben van? Aligha. Nézem az 1968 óta immár ötödször megrendezett kerámia biennáléról készült dokumentumfelvételeket. Mivel a „képzeletbeli múzeum” megbízhatatlan, melléjük teszem a korábbi évek kerámiakiállításainak dokumentációját. így, most néhány felvételben összesűrűsödve tíz év „hever" az asztalon, elég tüntetőén szólít fel arra, hogy most valamiféle tanulságról vagy közzétehető tapasztalatról beszéljek. Mit jelentett az elmúlt tíz év a magyar kerámia művészetében, lehet-e, jogos-e most efféle jelentéseket tanúként idézni a jelen értésének reményében? Aligha. Mert felesleges. A malidéval vegyes bizalom furcsa képlet. Tíz éve nyugtázza a közönség és a kritika kétkedőén a kiállításokon bemutatott anyagot, tíz éve fogalmaz reménnyel telve közönség és kritika, amikor a mindenkori jelenre építhető perspektívákat megrajzolja. De ebben a műfajban a „minden mozog” viszonylagossága nem kísért. Tíz éve ismerős nevek, tíz év óta ismerős művek várnak a kiállítóteremben. Ha van valamilyen új kezdeményezés, valami más, az a kiállítótermen kívül, a partvonalon kívül kap helyet. Az unalom nem riogatja magát ellenpontokkal. Tíz év alatt feldolgozta magát a magyar kerámiaművesség és konzervatívvá vált. Az a tény pedig, hogy a szakma perifériára javasolja a nyilvánvalóan tendenciózusan kockázatvállaló, kísérletező — vagyis a műfaj önfenntartását belülről biztosító — alkotókat, ez a tény dogmatizmusról árulkodik. És a konzervativizmus dogmákkal karöltve a művészetben sem csekély veszély. A dokumentumok a magyar kerámiaművészet kontúrjait meglehetős biztonsággal segítik megrajzolni. E kontúrokat meg-megbontja egy-egy viszonylag későn felismert jelentőségű egyéni vállalkozás, erősen csillapított rezgésszámé utóhatással. Kisszámú „kitöréstől” eltekintve alig találkozunk olyan felfogással, mely a „szakmán belülről” kísérelt meg integrálódni a kortársság összetett élményét másképpen közvetítő, a művészi „hogyanban” különböző álláspontokhoz. Akik bátrak voltak ehhez, azoknak „kerámiája” a magyar művészet elmúlt tíz évében nemcsak „kerámiaként" van jelen. Tudjuk, mondjuk, hogy a kerámia évezredek óta követi az embert. Tudjuk, hogy a használati értékek kultusza nem idegen a kereskedelemre való beállítástól. De tudjuk azt is, hogy a kereskedelemre való beállítódás milyen drasztikusan zúzza szét az önzetlen cselekvés pályáit. A kereskedelemre való beállítódás szükségszerűen bekövetkezik a fogyasztási karakterű műtárgyak termelésénél, ez a beállítódás a divattal karöltve fennmaradásának alapja is. Akkor azonban, ha valamelyik feltétel hiányzik, egyensúlyzavarok lépnek fel, melyeken ha nem lehet változtatni, palástolni kell. Az ipari-technológiai háttér hiányában a szép és hasznos tárgyak (szép, mert hasznos), csak „szépek” lehetnek. A kávéskészlet is individuális jelenség lesz mint egy festmény vagy szobor. Ezt a helyzetet megerősítik a képcsarnok-boltok, ahol egy óllólámpa ugyanannyiba kerül, mint egy festmény. A kerámiaművészet az egyedi tárgyak kultuszában megrögződve alig figyel szociális felelősségére, alig ügyel igazán jelentőségét vesztett jelenére. Az esetek többségében technológiai igénytelenséget „anyag- mágiával” palástoló megoldásokkal találkozunk, alakítgatással, díszítgetéssel, mesélgető valóságimitációval — az unalmas, begyakorolt konvencióval. Az idei biennálét elöntötték a dísztárgyak, kisméretű, plasztikai és technikai közhelyeket szemléltető művek. Vannak porcelán-nippek, vázák és vá- zácskák, ki tudja mire való „faliképek", alig értelmes ló- gócskák, életveszélyes kerti plasztikák (mert összedül, mert hegyes...). Nincsenek színek, minden szürke és rusztikus, még akkor is, ha finomnak és színesnek kellene lennie. És váza, váza hátán. Falburkolat, ami nem burkol falat, de „szép”. Az alapfelmérés, „önvizsgálat” első stációján kevesek jutottak túl. Schrammel Imre is ismerős műveket hozott, ezekre azonban így van szükség, ezek a művek így mondják anyag, gesztus, technológia tiszta frázisait. A kerámia és plasztika közös „partjának" feltérképezése Fürtös György, Kovács Gyula. Nádor Judit, Móker Zsuzsa, Polgár Ildikó munkáiban nem hat nyugtalanító prognózisként. Ortutay Tamás a műfajok által egyként kedvelt szekvencia, sorozatprobléma alapján indulva jutott a kiállítás egyik figyelemre méltó művéhez. A plasztikai tárgy időben való alkotásának lehetőségét összekapcsolta egy —- a kerámia lényegéhez tartozó — külső hatással,- illetve annak megjelenítésével. És ez' az égetés. A sorozat címe: Olvadás semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a hőkezeléssel kapcsolatos kísérletről van szó. A kiinduló tétel: két, más-más olvadáspontú anyag egységes plasztikai testként áll előttünk. Az olvadáspontok különbözősége miatt adódó plasztikai lehetőségek rejtve vannak. Az égetési folyamat teszi ezeket láthatóvá, de ezek az effektusok teszik láthatóvá az égetési folyamatot magát is. A folyamat során a más-más tulajdonságú anyagok kilépnek rejtettségükből, s ahogyan emelkedik a hőfok (a művész eszköze a feszültségszabályozó) úgy válik egyre agresszívabbá a rejtettségéből kitörni készülő belső mag, a tartalom. Ez a belső érték szinte kozmikus értelmű metaforaként, mint nemes üvegolvadék, kibuggyan a samott-burokból, fokozatosan áttöri, szétroppantja, megváltoztatja azt. Ortutay működni hagyja azt, ami más művészt korlátoz. Igaz, az alakításnak ez a módja valamely epikus vagy tételesen „szép” programot nem képes közvetíteni. De közvetít mást. Az embernek azt a képességét, mellyel a természeti események rangjára emelt művészetnek vagy a művészeti esemény rangjára emelt természetnek megidézésével az „absztrakció”, „imitáció," stb. esztétikai kulcsszavait felszabadítja használatának kötöttségeitől. Nagyvonalú technikájával — melyet fantáziája mozgat — felszabadítja a természeti események költészetét, s mert művekkel teszi ezt, e művekben szükségszerűen összekapcsolódik természet és emberi szabadság. A műfaj gondjain sem a kivételesen jó hely, sem az elképesztő érdeklődés nem enyhít. A körültekintő rendezés azonban méltányosan leplezte ezeket. Aknai Tamás P. Benkő Ilona első díjas plasztikái Sz. Vásárhelyi Emese II. díjas munkája A szabadtéri kiállítás részlete Szokolai István felvételei '* ‘. ' • ’
