Dunántúli Napló, 1978. június (35. évfolyam, 149-178. szám)

1978-06-25 / 173. szám

1978. JÚNIUS 25.

IRODALOM - MŰVÉSZET

DN HÉTVÉGE 9.

Bárdosi Németh János

Egy elmaradt találkozóra*

Bizony, barátaim az ősz már megkoszorúzott titeket, igy látom, hogy a bús ökörnyál ott szállong a fejem felett, hessenthetem a kalapommal, szavakkal, óh be balgaság, megtelek lassan hulló lommal s hullott virág nem mirtusz-ág.

Csak daccal mondhatom barátom: kilátó, kikötő, sziget, holott csak zordon csúcsát látom, számban is így fogy az ideg, a sok bánom se igaz bánat, mert nincsen amit szánni kell, ha van ami arcomra szárad, az árván hullt virág-pehely.

Áltatni magam mások ellen, ez volna csupán kibúvó, jöjjön, ha kell, a fergetegben lepjen be engem is a hó, akkor majd én is azt sürgetem, barátaim, egy jó pohárt Somló borából ama kertben, honnan a sorsunk tovaszálit.

Összefoglalni úgyse tudnám a szálló, hulló éveket, a szomjazó se szól a kútnál s a gyors futó se lépeget, aki célbajut céltalan már, célt nekem, munkát és erőt, ezt súgom minden viadalnál s igy álljak majd a sir előtt.

Bárdosi Németh Jánosnak most jelent meg legújabb verseskötete Nyugtalan

madarak címmel a Magvető Könyvkiadó gondozásában.

Nászay Csilla: Tettyei házak

Uj országos muzeum Miskolcon

Nyílt levél

Kende

Sándorhoz

Kedves Sándor!

Köszönöm Szembenézni című ifjúsági regényed megküldött példányát, és a megtisztelő dedikációt. Engedd meg, hogy a mű olvasása után néhány sorban tűnődjem.

Kezdettől fogva tudom: harcolsz az irgalmatlanság szörnye ellen, pajzsot emelsz a Megalázó sújtó fegyvere elé. A rügyező szépség ágát jósággal beoltod, hogy teremjen jobbító gondolat, áttetsző igazság, keserűség-nélküli háló. Szikláról sziklára lendít az akarat: műtől műig kísér a fény, a megszenvedett öröm. Vár a csúcs, az elérhető magasság, ahonnét széttekinthetsz, újra és újra szólhatsz a kíváncsi gyülekezőkhöz, a töprengő érkezőkhöz. Fölvérte- zetten állsz a Lehetőség tornyában, fölmérheted a lélek boldogító távlatát. Ring az idő mérlegserpenyőjében három verséskönyv, tizenkét regény, egy elbeszéléskötet. Őrzik szándékaidat: oltalmazó énekeidet, lüktető megnyilatkozásaidat. Bátorítod az emberré- válás szőlőjében munkálni igyekvőt. Köréd ülteted a szorgosságtól hajlott meghívottakat, a szellem kánaáni mennyegzőjére készülőket. Kézen fogocf a fiatal tanítványokat, hogy szembenézhessenek, hogy építhessék önmagukat. Idő-tükrödben pólyától sírig látja megpróbáltatottsá- gát az elhagyott. Gyürkőzik apjával és anyjával a gyermek. Janóka, a Szembenézni főhőse, erdőszélre kitett rongyokból kerül árvaság-szenvedést felejtetni hivatottak közé. Kerted legszebb virágai közül való, gyönyörűségre s kínra egyengetett élet. Szeretet-ud- varban, gyűlölet-pusztában botorkáló Janókád szíveken-ko- pogtatását sohasem felejtem. Bebocsáttatott sorsomba,

mindannyiunk sorsába, ahogy küldted, ahogy felöltöztetted, ahogy pőrére vetkőztetted mindent-akaró törékenységét, anyáért könyörgő, anyát taszítani, megbántani szándékozó szívósságát. Nyüzsög köröttem a vidámságtól kipirultak angyalserege. Nyújtják erősödő kezüket a csillagot-rejtő hajú lányok és fiúk, a láthatatlan otthonok, a láthatatlan Simogatok felé, hogy egymásra találhassanak. Felelősséggel mondod: „Szeretni nem köny- nyű. Eljutni odáig! Rá kell éhezni, igen. Meg kell koplalni érte. A szeretet minden fajtájáért: nemcsak a szerelemért, hanem a családért, a barátságért is. Rá kell döbbenni arra, hogy szenvedni nem elég, hanem meg kell mozdulni: tenni kell érte valamit. És nem is csak valamit, hanem folyamatosan, mindig. Tükröt tettél elém.

Tükrödbe néztem. Szembenéztem játszani akaró és tudó, sírásba kényszerített, örömre csodálkozó teremtményeiddel. Megérintettem Gabi és Judit néni tenyerét, hogy megköszönjem Nekik, amit Janókéért, Jutkáért, Csőréért, a

szöszke Ildiért s a többiekért

tettek. Éreztem a Gyermekotthon falainak ölelő bolyhosságát, Nagy Mária keményen szorító, egyszerre ölelő és taszító anyakezét. Hallottam Jónás sógor kutyáinak pamacspuha mocorgásait. Beszélgettem öcsivel, az apját tisztelő S félő kisfiúval, az állatok és növények gondozójával, a gyűjtött szavak bizalomért ácsorgó tűnődőjével. Finomra és érdesre faragott arcok közt láttam arcomat. Ott kopogott cipőm Komló és Meszes kövein, mikor aggódtam az aggódok nyugalmáért. Megrez- dítettem Szilvia harmattal- hintett, Janóka ölébe omló

haját. Láttam a testvérré-vá- lás egyszerűségét, tündöklő hatalmát. Kulcsot adtál, hogy megnyithassam magam előtt a türelmes társakkal, barátokkal zsúfolt jövőt.

Galambosi László

C

sodálatos, napfényes nyáreleje.

A kis falu lustán nyúlik el a Hortobágy szélén, a mezőn haldokló ibolyák különös illatot árasztanak. A távoli bozótokon apró, rózsaszín pontocskák és fenn, a kék égen pacsirta duhajkodik mérhetetlen boldogságában, trillázik, szárnyával föl-aláhajtva magát, előre örülve, hogy párja ott terem mellette. Fenn, a hófehér fel- hőgomolyag mellett gólya kering kiterített szárnyakkal. Lustán írja a köröket, valósággal ráfekszik a jó puha levegőre. Lent, az erdő melletti kis mocsár szélén egy másik féllábon állva hátára fekteti hosszú, piros csőrét és hangos kelepelésbe fog, mire az égből lassan leereszkedik a párja.

Mélységes csend, csak nagyon távolról traktor pöfékelése hadik és ha erre tereli a szél a faluszéli rét zaját, hadik a játszó gyermekek éneke. Párosával ugrándoznak, visítgat- nak: egy fiúcska, egy lányka.

Percek múlva máris kint vagyok a réten, az ugrándozó, visítgató gyermekek között.

Szalai Pisti, a tizenöt éves kamasz a fogó. Hacsak közelébe ér egyiknek-másiknak, széles sikollyal ugranak szét. A legapróbb, a Vass Janika felismer és hozzámfut. A többiek néznek, néznek, aztán ők is megismernek. Körülfognak. Mind igyekszik hozzámbújni. Vagy hatan lógnak a két karomon, a többieknek már csak a gúnyám széle jut, abba kapaszkodnak bele.

— Mit játszotok?

— Kergetőzünk ... Fogócskát . . . meg mindenfélét.

— Mi az a mindenféle? Mutassátok csak meg.

A vasúti töltés mögé szaladnak, a Kadarcs utcával szemben. Csak néha látszik a töltés mögött a fejük teteje. Ha- juldozva szedik fel ölükbe a kis tudományuk által összetákolt játékszereket, aztán majd fel- dűtik egymást, oly igyekezettel futnak vissza hozzám megmutatni.

Csodálatos, mennyi lelemény, ötlet, alkotóképesség rejlik egy- egy gyerek szivében.

Van itt cérnaszálra felfűzött üres csigaházakból gyöngysor. Karikára hajlított fűzfavesszőből, nyárfalevelekkel meg agacsival (akácvirággal) ékesített menyasszonyi koszorú. Posta Jóska olyan elmerengve húzza a nótát a kukoricakóró- ból készített hegedűjén, hogy nincs az a magyarnóta-zenész, aki úgy átadná a lelkét a bélhúrokból előcsalt búgó hangoknak. Pedig ez a kóró csak cincogni tud. Tar Piroskát az édesanyja sem szorítja olyan érzéssel a keblére, mint ő a rongybabáját. Még csicsisgat- ja is: „Aludj baba, aludjál, anyukáddal álmodjál”. Korok- nai Sanyi két szarvasbogarat fogott. Csinált hozzájuk bodzabélből szekeret, cukorspárgából kötőféket, s befogta őket a „szekérbe”. Azok meg, mint az igavonó barmok, húzzák maguk után a szekeret a fűben. Az ostort egy elszáradt őszirózsa szára helyettesíti, mert mindig kétfelé akar mászni a két agancsos bogár.

Ahányon vannak, annyiféle játék. Ki tudja megjegyezni, hogy melyiknek mi a neve.

A pirosruhás kis Marika nyakában cérnára fűzött pillangók verdesik egymás szárnyát. Egy élő gyöngysor. Az alján,

középen van a brilliáns: nagy, félaraszos, szikrázó színekben pompázó pille.

Jobbra, a kis temető sarkánál egy nagyocska lány meg fiú hasonfekve beszélgetnek. Nem látni az arcukat: háttal fekszenek felénk, a lábukkal kalimpálnak.

— Kik azok ott? — kérdem a gyerekektől.

— Sárosi Jancsi, meg Szeke- rák Eszti. Ők mindig külön húzódnak.

— Ne árulkodj. Eszti nem játszhat velünk, mert a libát őrzi.

— Sárosi Jancsi meg segít neki.

— De hát nem látom a libákat körülöttük! — állapítom meg.

— Akkor most éppen nem őrzi.

Az előbbi kis árulkodó megint megszólal:

— Sose őrzi. Nem láttam én még soha Esztit a libákkal.

A lány és a fiú mögé lopó- zom azzal a szándékkal, hogy majd rájuk ijesztek. Megállók möqöttük. A kislány az egyedüllét biztonságában halkan szól:

— Hiába Kónagy Juci volt a napos, ha ő felelt is a kancsóért, de én törtem el, engem büntetett volna meg a tanító néni. Tán Jucit akartad menteni, hogy magadra vállaltad? Tudom én, hogy Jucit... — s a kislány letép egy fűszálat, s elmerengve nézi. A fiú hallaat. Aztán lassan a lányka kezéhez csúsztatja az övét, kis markával átfogja a kezefejét. A lányka nvakig elpirul. A mai „testkerqető” világban ez a mozdulat csupa érzelmet fejez ki. Bizonv nem szólok én a libákról. hanem szépen visszalépkedek a gyerekekhez, akik mosolyogva várnak. A nyárba hajló napfénytől bűvös áradása van a qyermeki álmoknak, a mérhetetlen mélységű ártatlan gvermekszemekbe nézve vissza-visszaomlik a felnőtt ember lelke. Már nekik is van titkos albumuk, amit a szívükben hordanak. Már ők is tud- iák, érzik, mért húzódik tőlük így külön Sárosi Jancsi, meg Szekerák Eszti.

Hirtelen komoly képet vágok:

— Figyeljetek csak ide, gyerekek! Nagy gondolatokkal van tele most az én fejem. Itt, ahol most játszotok, ugyanezen a zöld réten nőtt fel nagy írónk,

Veres Péter is. Itt gyerekeske- dett Juliska néni is, aki most halt meg Pesten. Ebben a Kadarcs utcában pedig múzeummá van kialakítva a házuk, ott ni, az a nádfedeles.

— Tudjuk! — kiáltják a gyerekek I

— Node most egészen másról van szó. Mondjátok: nincs nektek odahaza egy tiszta udvar homokkal, ahol játszhatnátok? Nincs egyéb játékotok, csak ezek a ... micsodák, amiket itt a réten találtok?

— Dehogynincs. Húsvétra locsolót kaptam, meg homokformáló készletet.

— Én meg tűzoltóautót, amelyik szirénázik.

Tar Piroska a keblére szorítja az alaktalan rongydarabot, amit csicsisgatni szokott:

— Én alvósbabát kaptam anyukámtól, amelyik lehunyja a szemét, ha lefektetem.

— Én szekeret falóval, — húzza ki mellét Koroknai Sc- nyi, közben figyeli, nehogy a szarvas bog a rak elosonjanak a bodza bél-szekérrel.

— Karácsonykor hegedűt hozott a Jézuska a fa alá, —dicsekszik Posta Jóska, hóna alatt a kukoricakóró hegedűvel.

A pirosruhás kis Marika nyakában a pillangók még elevenek. Alján a nagy brilliáns, a pille már csak a csápjait mozgatja aléltan. A gyerek a világ legszebb nyelvén megszólal:

— Anutámtól kiggyülüt toptam meg ety tyép nakláncot.

Szalai Pisti sem akar adós maradni a dicsekvéssel:

— Nekem rakétám is van, de olyan, amelyikbe Gagarin is bele van ültetve.

— Hát ha ennyi mindenetek van, — okoskodom —, akkor mért nem azokkal játszotok, odahaza, a tiszta udvaron,' vagy a szobában?

És sorban nyilatkozik az ösz- szes gyerek: mind a szabadságot, a réten ugrándozást, a természet ezernyi színes, gyönyörű játékát választja: a pásztortáskát, gólyalánc-virágot, szarkalábot, szarvasbogarat, a kóró-hegedűt, rongybabát.

Amikor a gyerekek leheve- rednek a fűbe, s hanyatdülve nézik a gomolygó, nagy fehér felhőket (egyiknek lovas csapatot mutat, másiknak nagyhajú öregembert, a gyerek képzelő erejétől függően), arra gondolok, hogy vajon ezek a gyerekek is felejtik-e, hogy a világ legcsodálatosabb szőnyegén, a faluszéli réten nőttek fel? Elhagyják-e a falut a városért, ahol már nem is olyan biztos, hogy több a kultúra, a szórakozási, pihenési lehetőség? Hiszen a rétet, a ringó búzatáblát, az aranyló kukoricást, mellette a gémeskút-ma- radvánnyal díszített és öntöző- berendezéssel teletűzdelt közös legelőt nem pótolja soha semmi: sem a városi park, sem az óriáskerék, se pázsitos, kavicscsal felhintett park, szökőkút. Semmi I Ezek csak érdekesek — eqy ideig, amig meg nem szokják és unalmassá nem válnak. De a faluszéli rét. a kis erdő, a mocsár a gólvatanyával, az esti békaszerenád, a pacsirta csattogása, s az a számtalan faragható, szétszedhető, összeszerelhető játék, amit a természet nyújt még felnőtt korban is, a szívünkben marad, éljünk bár a hetedik emeleten, autón járjunk és feketét szürcsöljünk naponta háromszor.

Aki csak Miskolcon jár látogatóban vagy kiránduláson, megpróbálja felkeresni a görögkeleti templomot, hogy megtekintse annak nagyhírű ikonosztázát, önálló ikonjait, világhírű műkincseit. Ezek a kincsek azonban elsősorban liturgiái célokat szolgálnak, megtekintésük az esetek többségében nehézségekbe ütközik. Az érdeklődés viszont egyre növekszik az ortodox egyház műkincsei iránt. Ezt lesz hivatva kielégíteni a Miskolcon most létesítendő Magyar Ortodox Egyházi Gyűjtemény, amelyben helyet kap majd a miskolci ortodox (görögkeleti) templom több kincse is.

A Magyar Ortodox Egyház — amely elválasztandó a másik két görögkeleti egyháztól, a szerbtől és a romántól — az ország területén levő kilenc templomából háromszáznál több műkincset válogatott ösz- sze, hogy egy Miskolcon létesítendő gyűjteményt megalapozzon. A moszkvai pátriárka felügyelete alatt funkcionáló Magyar Ortodox Egyház központja Budapesten van. A műkincsek egyházi tulajdonban

maradnak, de kezelőjük a Borsod megyei Múzeumi Szervezet lesz. Az anyagok begyűjtése és az ahhoz kapcsolódó egyéb munkálatok rövidesen befejeződnek.

Miskolc város Tanácsa felszabadítja az egykori görög iskola épületéből később kialakított parókiát, a Borsod megyei Tanács pedig biztosítja az átépítést, az új intézmény működtetését, a hozzá szükséges személyzetet. A Kulturális Minisztérium vállalta a kiállítás elkészítését, valamint a műtárgyak szükséges restaurálását. A létesítendő gyűjtemény a miskolci görögkeleti templommal egy telken kerül elhelyezésre, s már hozzákezdtek annak a lehetőségnek a megteremtéséhez is, hogy a gyűjteményt felkereső érdeklődők a templom műkincseit — egyházi funkciójának tiszteletben tartása mellett — megtekinthessék. Az országos és a régi miskolci gyűjtemény tematikailag szervesen egybetartozik, s hihetőleg 1979. első felében már fogadhatja is látogatóit.

(benedek)