Dunántúli Napló, 1978. június (35. évfolyam, 149-178. szám)
1978-06-18 / 166. szám
A war Húsz évnél is több mór, hogy Pécsre kerültem. Az első dolgom az volt, hogy egy térkép segítségévei járni keidtem a várost. Előre megtervezett útvonalakon jártam és ismerkedtem, ismerkedtem ... S ma még mindig ott tartok, hogy alig ismerem. Csak azt tudom, hogy szép ez a város. De ha valaki megkérdezné: miért? — a legnagyobb zavarba kerülnék. Nehéz ugyanis elmagyarázni, miért is szép valami. Nekem egyébként is gyanús, ha valaki valaminek a szépségét csak úgy kapásból el tudja magyarázni. Szóval: szép a város. Szép, mert ilyennek formálták az évszázadok, az itt alkotó emberek. Megtorpantam a megállapításnál. Ügy érzem, fölösleges dolgot művelek. Minek kellene a pécsieket meggyőzni a nyilvánvalóról, amit nélkülem is nagyon jól tudnak. Nemrégiben még vitatkoztam is ezen, mondván: tisztára fölösleges nekünk, a pécsieknek magyarázni a város szépségéről. Aztán rájöttem: nem fölösleges. Mert hányszor, de hányszor hallani meghökkentő tözéseket: nem voll ott... nem ismerem láttam ... nem is vet észre... És nemcsa vándoroltak” szájábr hanem a tükékéből i merni a várost, a ve Ugyanők órákig tudr földi városok szépséi dozni. Azt hiszem, a mine kóhelyek közös végze szén a város, amelyl itt van, mi is itt vág mikor megtekinthetji kedhetünk vele, gyöi tünk benne. És méc szűk. Milyen groteszk a sorsnak, hogy elji világ bármely tájára otthont adó városba tesen szólva — sof köznapok rohanásáb időnk lírai megfigye hétvégek létegzetvét netében pedig az < foglaltságok vonnak teles ismerkedéstől, tán a véletlentől fü vesszük-e a városbai szép. Hányszor kaptam
