Dunántúli Napló, 1978. június (35. évfolyam, 149-178. szám)
1978-06-18 / 166. szám
!978. JÚNIUS 18. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 7. Mohácsi Regős Ferenc rajza A giccsember Újabban gyakran feltűnik. Legutóbb egy szobrászművész kiállításán találkoztam vele. — Most nézem ötödször! — Lihegte, s gyorsan hozzátette: — Csodálatos! Fantasztikus! Mit lehet erre mondani? Rajongó arckifejezését látva belefagy az emberbe a szó. Vele különben sem lehet beszélgetni. Neki mindenről véleménye van, amelyet ügyesen cserélget, ha finom ösztönével megérzi, hogy nálánál okosabb emberek közé került. Az okos embereket egyébként kritikátlanul tiszteli, másokat viszont kritikátlanul lenéz. Értékrend- szere a lehető „legdemokratikusabb”: Johann Sebastian Bach, Rhoda Scott, Csajkovszkij és Balambér Hugó (a helyi beatzenekar gitárosa) vagy Thomas Mann és Éber Zakariás) költő, már négy verse megjelent) mind-mind egyaránt „nagy fejek", akiket jobban tisztel, mint a munkatársait. Velük kegyetlen, s ha néha szóba áll velük, folyton arra céloz, hogy valójában ő is „nagy fej” csak hát a körülmények ... Jószívű, sőt, filantróp. Segít ő bárkin, egyetlen feltétellel: legyen megfelelő számú tanú jótékonykodásának aktusán. Rajong a történelmi személyiségekért, még a hírneves bűnözőket is „megérti”, de fiát alaposan elveri, ha néhány szem almát elcsen a szomszéd kertjéből. Szeret utazni, világot látni. — Olaszba volt a legjobb: azok a csodálatos képtárak, múzeumok...! — meséli fűnek-fának, s egy alkalmas pillanatban pornográf újságot varázsol elő zsebéből, hogy „jutányos áron" felkínálja. Neki egyaránt izgalmasak Firenze műemlékei, és a pornográf lapok unalmas ábrái. Családját szereti, ám társaságában össze-vissza fecseg a monogám család felbomlásáról, lelkesen üdvözöl minden másfajta kísérletet, mondandóját pedig divatos filozófusok írásaiból kiszakított idézetekkel tarkítja. Általában szeret idézgetni, műveltségének alapja valójában idézettömegből áll, melyekből szellemesen válogat a témának megfelelően. Feltűnően vonzódik a tragédiákhoz. Az újságolvasás számára egyet jelent a közlekedési balesetek, bűnügyi krónikák olvasásával. Minden halálhír mélyen megrázza, ilyenkor nagyokat sóhajtva arról beszél, hogy az élet csupa szenvedés, az élet igazságtalan stb., stb. Könnyen átcsap az ellenkező végletbe is, akkor a boldogságról regél és azt dicsőíti. A giccsemberrel legutóbb telefonon beszéltem. Hosszú percekig egy cikkemről beszélt, áradozva dicsérte ökonomikus szerkezetét, világos stílusát. Döbbenten tettem le a kagylót: legutóbbi cikkem 10 soros tudósítás volt, ami a hírrovatban jelent meg, közvetlenül a moziműsor alatt... Sárközi Gábor K iozimo norio sze! — Jó reggelt kívánok! — A szpíker behízelgő hangja elriasztotta Kunió Asza- mi szeméből a reggeli álmot. Kunió azonnal ledobta könnyű takaróját, elhúzta a zöldszinű ágyfüggönyt és felkelt. Hálókimonóján a szokásos minták táncoltak a szudáre résein betűző reggeli naptól. Mellében elült a nehéz fájdalom, amely Micué halálakor szegődött társául. Hirosima. Micué három éves volt... Kunió a kiotói légvédelemnél szolgált akkor. Anyja és húga titkáról nem sokat tudott, előtte nem beszéltek egyes dolgokról, s ez a hallgatás falként állt közéjük. Az anya nem sebesült meg. Aznap vidéken járt élelmiszerért, Mi- cuét pedig a szomszédasszony gondjaira bízta. Csak messziről láthatta, miként terpeszkedik lánya fölött a fekete gombaóriás. — „Micué csak a halántékán sérült meg.” — Sokáig ezzel áltatta magát és másokat. Az elköltözés gondolatát is igyekezett hétköznapi kérdésként beállítani. A lány csendes hajthatatlansága azonban megadásra bírta, tudta, hogy Micué nem képes otthagyni Hirosimát. Lelkében az anya is áldozat volt, miként minden hi- rosimai, ezért könnyen meg tudta érteni leányát. De a bomba nem csak Hirosimában szedte az áldozatait. Kunió maga is egyensúlyát vesztett embér. A rohanó nappalok valamelyest csillapítják ugyan a kínt, de az éjszakák kíméletlenek: sokszor riad fel lázálmából sóhajok, nyögések kíséretében. Most már nem kell félnie, ami várható volt, bekövetkezett. Micué fejét csomókban hagyta el a haj, testét sötét foltok lepték el. Értelme az utolsó pillanatig tiszta maradt, könyörtelenül. Erre gondolt Kunió, miközben ledobta nyirkos hálókimonóját és megmosakodott. Nagy, egyenetlen fogait megmosta, megborotválkozott és felöltözött. Nem is gondolkodás vagy töprengés volt ez. Spontán, akarati impulzus nélkül, sőt, annak ellenére követték egymást tudatában a képek, mint ahogy a horgonylánc ólomnehéz loccsanásai a vízben. Tudta, megint zavaros bűntudattal fizet mulasztásaiért, hisz életében nem volt egyetlen önálló lépése sem. Micué halála óta ez az érzés már- már elviselhetetlenné vált. Mindig mások döntöttek helyette, mindig idegen akaratnak engedelmeskedett. Kiskorában az apja, aztán a tanító, a hadseregben az őrmester, most meg a főkönyvelő. Legintimebb magánügyében, a nősülésben sem tudott igazán önálló lenni, tehát ő, Kunió, hitványabb, szolgább még a többi hozzá hasonlónál is. A tel efon aszta Ion, a megsárgult szumo-műsor mellett távirat feküdt, értesítés anyja haláláról. Egy héttel Micué temetése után történt: egyik este túl sok altatót vett be. A táviratot a szomszédok adták fel, ők gondoskodtak a temetésről is. Sajnos, nem várhattak, míg Kunió megérkezik, a szerencsétlenséget ugyanis csak a harmadik napon fedezték fel. Kunió vétkesnek érezte magát. Nem tette meg azt, amire készült, s íme, itt az újabb áldozat. Érezte a gondolat ostobaságát, mert ha mégis megteszi, az csak siettette volna anyja halálát. És mégsem szabadulhatott tőle. Erélyes tülkölés szorította a járdához Kunió kocsiját. Egy nyitott kávébarna Rolls-Royce suhant el mellette. A süppedő, kékszínű bőrülésen rózsásarcú amerikai ellentengernagy ült Észrevette a kis Toyopet vezetőjének fejvesztettségét, és szattyánfinom arcán mosoly futott végig, aztán a kocsi üldözőbe véve a Yokoszuke felé haladó autófalkát, feloldódott a napfényes távolban. „Úgy látszik, kezdem látni a tett értelmét Persze, sosem teszem meg, de azért gondolhatok rá. Meg kell állítanom a rohanó tömeget, hogy ha csak egy pillanatra is, de gondolkodjék. De hogy tudom meglepni, felrázni őket? Mert enélkül csak a hatalom, a pénz tud rájuk hatni. Az egyszerű ember csak valami végzetes trükkel keltheti fel a figyelmüket. Ha például a tokiói Prince hotel és a tv-to- rony között kötelet lehetne kifeszíteni, s azon egyensúlyozva, a szédítő magasságból vágnám az arcukba az igazságot!? De ehhez még le is kellene ugranom, hogy véres-sáros maradványaim emlékeztessék őket." Megállt egy Micubiszi benzinkútnál. Szerette ezeket a benzinkutakat, ahol még a józan mértéktartás uralkodott. Egyébként az ország fulladozott a túltermeléstől. Nemrég végigment az Aszakuszán Tokió kereskedelmi negyedében. A boltok az áruk fantasztikus tömegét kínálták. Szeretett volna egy fonott nyári cipőt venni, de képtelen volt választani ebből a dzsungelból. A benzinkutakat még nem kerítette hatalmába a konkurencia ördöge. A polcokon olajos üvegek sorakoztak, vörös dobozokban lakk, tarka palackokban festék, odébb pedig különböző műanyagkannákban más fontos autóskellékek álltak. Tanko. lás közben Kunió szemügyre vette a benzineskannákat. Világéletében szerette a halvány rózsaszínt. A hajnali napnál ilyen a fehér galamb és ez a flamingó természetes színe is. Levett egy ötliterest és megnézte a kupakját — Nem szivárog? — kérdezte az eladót, mire az ijedt képet vágott. — Meglehet — mondta és szomorúan széttárta a karját. Kunió megtöltette a kannát, aztán beszállt és elhajtott. Az öböl opálos vizén sötéten ring a Marmade atomtenger- alattjáró hatalmas szivaralakú teste. A legénység kimenőre indult. Amint kilépnek a kikötő kapuján, a megolvadt aszfalton nyomot hagy ragyogóra fényesített tengerészcipőjük. Johnny Brown, a húszéves matróz szándékosan lemaradt a többiektől. Négyszemközt akart találkozni a tengerészek eldorádójával. Sokat hallott a japánok finomságáról, a külföldiekkel való megkülönböztetett előzékenységéről, a piciny japán nők gyengéd alázatosságáról. Csiklandós kalandokról álmodozott. Mindez jobban fel- ajzotta, semhogy az eléje tárulkozó panorámában gyönyörködni tudjon. Fölötte ragyogott a kék égbolt. Egzotikus fák suttogtak, a házakon póklábú hieroglifák kellették magukat A furcsa néptelenség zavart riadtságot rejtett magában és Johnny nem tudta, honnan toppan elé a várt boldogság. Aztán az üres téren megjelent egy kis piros autó. Tíz lépés- metű, elég jólöltözött japán nyíre megállt és egy apráter- szálit ki belőle. Szürkecsíkos öltöny, egyszínű nyakkendő díszzsebkendővel, hegyesorrú szarvasbőrcipő volt rajta. „Ócska topogók" — jegyezte meg magában Johnny. A kis japán csillogó fekete haját egyenes választék osztotta ketté. Száját széles mosolyra húzta, s előtűntek kékesfehér, egyenetlen fogai. Egyre csak mosolygott. Bár a szája csúnya volt, a mosolyt Johnny szimpatikusnak találta és visszamosolygott rá. A japán hóna alatt egy tapétához hasonló papírtekercs volt. Lassan szétgöngyölte, hogy Johnny el tudja olvasni az angol feliratot. Johnny hátán végigfutott a hideg a kellemes előérzettől. A tekercs lassan szétnyílt és kiderült, hogy a fekete tussal írt betűk nem fürdőt, titkos bordélyházat vagy ópiumbarlangot hirdetnek. A papíron ez állt: HIROSIMA NEM ISMÉTLŐDHET MEG! JAPÁNNAK NEM KELL AZ ATOMFEGYVER! MENJETEK HAZA! Johnny Brown hallott mór hasonló tiltakozásokról az amerikai támaszpontokon, de azt hitte, hogy ezeket csak részeg katonák vagy kardcsörtető tábornokok idézik elő. Ö, Johnny, csendes, szerény fiú, gyűlöli a háborút és köp az atombombára. Ö nyílt szívvel jött ide. „Ez hát a híres vendégszeretet?!" Lehangoltsógát düh váltotta fel. Érezte, hogy elnehezül az ökle. „A kékfogú pofájába egyet, hogy megtanulja, mi az illem! Szerencsétlen liliputi!” A japán a hűtőre tette a feliratot, amely rögtön össze is tekeredett. Az írás eltűnt és Johnny arra gondolt, ne hagv- je-e figyelmen kívül ezt az aljas kirohanást. Mégsem jó az ismerkedést rögtön verekedéssel kezdeni. A japán elővett a csomagtartóból egy kis rózsaszínű műanyagkannát, lecsavarta a tetejét és a tartalmát a fejére öntötte. Ez oly gyerekesnek és nevetségesnek tűnt, hogy Johnny végképp kiengesztelő- dött. Ügy látszik, a japánok jópofa emberek. Mire a kis japán kiürítette a kannát, szürke öltönye egészen átnedvesedett és egy árnyalattal sötétebb lett. A kannát óvatosan letette, sercentett a gyufájával és egyszerre tetőtől-talpig lángbabo- rult. Ez váratlan volt. Az óceáni szél belekapott a kék lángokba és lefújta a japánról. Egy pillanatra a lángok furcsán követték az ember körvonalait, majd újra összeolvadtak. A kis ember tekergett, vo- naglott, le akarta vetni magáról ezt a kék fátylat, de hiába. És akkor Johnny nevetni kezdett. Nevetett, mintha így akarna védekezni a gyilkos látványtól. A japán velőtrázó sikolyban tört ki. Johnny szintén felüvöl- tött és futni kezdett. Amikor elkapták, megkötözték és bepréselték egy mentőautóba. Ott újra nevetni kezdett. Most egy haditengerészeti kórház elmeosztályán van. Nevet, amíg égető fájdalom nem nyilall a hasába, torkába, mellébe. Ilyenkor gyógyszert adnak neki, amitől elalszik és a nevetéstől elkínzott test végre megpihen. Lendvai Endre fordítása JURIJ NAGIBIN Mégis megteszem (Részletek)
