Dunántúli Napló, 1978. május (35. évfolyam, 119-148. szám)
1978-05-07 / 124. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. MÁJUS 7. IBIMKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT—1978 TARTALOMBÓL: BISZTRAY ADAM KALÁSZ MARTON KIBÉDI VARGA ÁRON MAKAY IDA PARTI NAGY LAJOS PÁL JÓZSEF VERSEI ALBERT GABOR KENDE SÁNDOR ELBESZÉLÉSEI TÜSKÉS TIBOR: SORSKOVACSOK * NÉMETH G. BÉLÁVAL BESZÉLGET SZEGEDY-MASZAK MIHÁLY RÓNAY GYÖRGY: JÓZSEF ATTILA ÚTJAIN VASY GÉZA: EGY KOLTÖNEMZEDÉK INDULÁSA A Jelenkor májusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Bisztray Adóm, Kalász Márton, Kibédi Varga Áron, Makay Ida, Parti Nagy Lajos és Pál József verseit olvashatjuk. A prózai írások sorában Albert Gábor és Kende Sándor elbeszélését, valamint Tüskés Tibor szociográfiájának új részletét közli a folyóirat. Rónay György József Attiláról szóló esszé-sorozatának új fejezetében a „Szépség koldusa” és a „Nem én kiáltok” közötti költői hangváltás kérdéseit elemzi. — Vasy Géza tanulmánya mai fiatal költészetünkről ad átfogó képet. — Makay Gusztáv Birkás Endre prózaírói pályaképét foglalja össze. - Az „Irodalom- tudósaink fóruma" sorozató, ban Németh G. Bélával beszélget Szegedy-Maszák Mihály. A művészeti rovatban Fu- taky Hajna pécsi, Bécsy Tamás pedig a fővárosi színhá. zi bemutatókról írt beszámolót. Pál József a jégmadár mór fel-felsikoltott míg a sás között tekeregtem mintha csak kígyóbőrben nesztelen szememmel bűvöltem az ágat hogy oda szálljon majd le biztosan A napból szakította ki magát amikor megláttam azúrkék parazsában azon a nyugodt és eleven ivén amely a vizfölöttit az eget mint egy feloldhatatlan mozdulat sarlószáju dinnyegerezdekre szelte Apró lökhajtásos vágyaival szárnycsapások nélküli vonalon száguldozott míg a szemem fények zsákutcájába nem botolt tűzkarikás szivárvány felelgetett és pislogtam csak a farka után És fel-felsikoltott miközben végig siklott a nádasok előtt vagy másfél arasszal a víz fölött s nehogy a tekintetembe akadjon elfordultam az ágtól ahova még alkony előtt minden nap leszállt Azúrkék parázs a napból ágra kucorgó a mindennapi üzemanyagért az algák-rákocsák-babahalak élelemlánca hála kémiánknak biztosan öl már és észrevétlen akár a hirosimai fehérvérűség Látni akartam ezért tekeregtem vízisikló bőrében nesztelen másik élelemlánchoz kötözötten egyensúlyozva még de megjelöltén hogy ezt a megismételhetetlen csodát így láthassam még jégmadár korában Makay Ida Varázslat Újra a folytonos varázslat! Szétfoszló testek, zsigerek ibolyák már a lepkeszárnyak, ígérik, én is ez leszek: Tavasszal barka fénye, hamva, vadrózsotűz az ősz felett, télben a volt nyár forradalma. Nyárlázadás hólepte sziklán. Némán is szóló. Ige a testben. S a csöndre vésem versemet. A víz megnyugtat, és mégsem tudtad megszeretni a horgászást, pedig apád hányszor rá akart venni, és ha olykor magadban elképzelted a tó- vagy folyóparti nagy csendet, az előtted elterülő, mozdulatlanságában is állandóan változó vizet, a hűvös hajnalokat, mikor a víz és a levegő együtt borzongnak, és a madarak apró, gyerek- hangra emlékeztető pityegés- sel adnak jelt egymásnak, de még nem szívesen repdesnek, talán dermedt a szárnyuk és a leszálló párában minden nedvesen csillog; ha olykor mindezt elképzelted, valdd be, hogy magad is szinte értetlenül mormoltál el egy kérdést: Miért nem? De ez csak képzelet volt, vár így is megnyugtató, a víz és a hol megfeszülő, hol ívben megereszkedő zsinór, a finoman billegő toll és úszó, a körkörös hullámok, világ köldöke, mindezt pontosan el tudtad képzelni, s még azt sem tagadhatod (nem is volt szándékod soha), hogy ilyenkor mindig elfogott valami nosztalgikus szívfájdalom, de sajnos azt is tudtad, hogy mindez csak képzelődés, és ha ott ülnél a parton, nem lenne hűvös hajnal, madárpityegés, csend és nyugalom, hanem tűző nap, a bőrön futkározó idegesség... egyszóval minden másképp lenne, és hiányozna a mozgás, a víz puha símogatása, mindaz, amitany- nyira szeretsz benne, a köny- nyűséget, a tisztaságot, ahogy átölel és tart, a tengerek végtelenségét, azt, ahogy ez a megfoghatatlan, óriási hintaszék le-föl hintáztat, egyik pillanatban csak föléd magasodó, bodros felületű hullámhegyeket látsz, a következőben az egyik már meg is emelt, egyre magasabbra, magasabbra, és végtelen távolságokat nyit előtted, egymás hátára futó vízhegyek, üzekedő dombok, tajtékos lihegés. így szereted igazán a vizet, vagy törékeny kajakban, mikor a hajnali köd mint hatalmas kotlós megüli a folyót, nem törődik a nappal sem, és élvezve a sodró vizet, a mozgás örömét, evezőnyomok örvénykrátereit hagyva magatok mögött, ösvényt vágtok, és csak a lapát tolláról visszacsöpögő víz ad valami hangot, de az is majdnem zene, harmonikusan olvad a folyót körülülelő szerves csendbe. Előtted vadkacsók úsznak, a köd is megemelkedik kicsit, és ti a víz és a köd közötti résben siklótok, fényesre csiszolt fémlap a víz, a kacsák fölrebbennek, elnyeli őket a köd, de mögöttük mór újabb fekete pontokat látni, újabb kacsák, újabb rebbenés, a kajak surrog, és egyetlen szót sem szóltok, csak nézitek a ködből felrémlő parti hegyeket, a távoli várat, vagy a kavicsos földnyelveket, körülöttetek senki, csak viz, illanó köd, part és fölrebbenő vadkacsák ... * Semmi se mozdult, csak néha gördült végig egy-egy kövér csepp a leveleken, egyikről a másikra szánkózott, egyre hízott, majd lehuppant a ritkás fűbe vagy a múltévi avarral borított földre, ahol a lehullott levelek már megfeketedtek, egymáshoz tapadtak, elvesztették levélszerűségüket, és már inkább föld voltak, mint levél, és az eső is inkább harmat, de langyos, vagy még- inkább meleg harmat, amit érezni nem lehetett, mert teljesen száraz volt és voltál, vagy talán ott sem voltál, csak láttad és elképzelted, magadat vagy az erdőt," és valahol a közelben azt a földhányást, ahol elkaparta a céllövölde bódéja mellől elcsalogatott gyereket, talán még az éjjel, jóval virradat előtt, ahol kis hullámot vet a föld, és a fiatal fák is helyet adnak a bokroknak, és a mélyedésben a minduntalan összegyűlő víztől fellazult a talaj, könnyű leheteti ásni, csak legfeljebb mocskos, és a kiemelkedő földhányás sem tűnik annyira szembe, eltakarják a bokrok, amelyeknek a levele viaszoson fehér, gyorsabban legördül róluk a csepp, kövérebben és még nyom sem marad utánuk, csak megfigyelni lehet, és mintha a zajokat is inkább látnád, és jó meleg a lábad, a bőröd sem érzi a nedvességet, pedig körülötted minden vizes, néhol sötétre ázott a fiatal fák törzse is, ha megrugnád, vagy megráznád valamelyiket, zópor zúdolna a nyakadba, mert talán nem is esik, csak esett, vagy még esni sem esett, csak esett volt, valamikor, és akkor te is ott álltái, ugyanolyan szárazon, mindig szárazon, és az eső is hangtalan, de nem elképzelhetetlen és naptalan, a fák körülötted álltak, és te is a fák körül álltái, bennük és körülük, esőben és szárazon, mintha te hullottál volna rájuk, és te gördülnél végig a leveleken, de csak akkor és ott, ahova néztél, és talán nem kellett volna mást tenned, csak megmozdulni, vagy saját magadra nézni, hogy légy, pedig akkor is esett az eső, vagy ha nem eső, akkor valami cseppekből álló nedvesség, amit esőnek szoktak nevezni, mert fölülről esik és nem a dolgok, a tárgyak, füvek, fák, levelek izzadják ki magukból, hiszen nem is volt olyan meleg, inkább kellemesen langyos és mozdulatlan, és minden csupa víz, nedves föld, amin a lépések alatt sem roppant volna meg a szíjas ág, zörrent volna meg a tésztás avar, a frissen kapart föld is ugyanolyan puhán engedett volna, mint az állandó nedvességtől fölózott, de lépni sem akartál, csak nézni, ahogy a kövér cseppek magukba falták a másik kövéret, s kétszer akkorát hízva szánkóztak végig a levélen, huppantak le az ugyancsak nedves fűbe, vagy a nyirkos múltévi avarra, ami már úgy megfeketedett, a levelek egymáshoz tapadtak, hogy elvesztették levélszerűségüket is, és inkább voltak föld, mint levél, és az eső is inkább langyos meleg harmat, és egyedül csak te álltái a csupa nedvességben csupa szárazon, és mindez az előző pillanatban még olyan sima volt, mint a fémlap, fényes és minden tükröződött benne, talán önmagodat is láttad volna, ha kissé jobban fölé hajolsz, vagy nem is kellett volna hajolnod, csak nézni, merően figyelni, de a fémlap hirtelen hullámot vetett, a kép karéjos félholdra esett szét, sarló alakú, egymást kergető képtöredékekre, amelyekben még fel lehetett ismerni a nedves kerekű fákat, az egymást hizlaló cseppeket, de az egyik hullám a másik nyakára hágott, a vonalak összekavarodtak, s már a sarlókat sem lehetett felismerni, csupán azt érezted, hogy valami a szemedbe vág, távoli fény, hegyesen, mintegy hosszú fémkötőtű, csillogó, mint dédanyád tűi még életében, mert lassanként már csillogásukat is elvesztették a szekrény soha ki nem húzott fiókjában, a sok-sok csipke és szabásminta között, amelyeket gyerekkorodban mindig megcsodáltál, a kuszán összevisz- sza futó, egymástól merőben különböző vonalakat, ezeket a furcsa, kizárólag csak a nők számára készített térképeket, amilyeneket férfikézben sosem láttál, és neked sem engedték kézbe venni, féltették, hogy elszakítod, és lehetett is félteni, hisz mind rongyos volt, szakadékony és agyonhasznált, mint a színesfejű gombostűkkel kilyuggatott kötés- és horgolásminták, és néha még a szája is mozgott horgolás közben, számolta a szemeket, a hurkokat, s közben hallgatta a rádiót, azt sosem volt szabad kikapcsolnotok, hátha valami érdekes műsor jön az el- rémítően unalmas földművelésügyi tájékoztató után, amit ugyan megnézhettek volna az újságban is, mármint a műsort, de ő nem hitt annak, azt is ugyanaz az állam adta ki, fiam, mint a hadikölcsönöket, s lám, azt sém fizették vissza rendesen, pedig tizennégyben (vagy később) minden pénzüket odaadták, ezek után mibe került nekik megváltoztatni a műsort, semmi sem köti eteket, kedveseim, mondogatta a horgolás szüneteiben, vagy ha valami vendég tévedt be, aki hajlandó volt türelmesen meghallgatni, vagy legalábbis leülni mellé, mert ebben az országban tizennégy óta nincs rend, és hosszú magyarázkodásba kezdett, vagy valami unos-untig hallott történetbe a farkastorkú grófról vagy a rabolni járó mosónőről, és ilyenkor ölében feküdt a kötés vagy a horgolás, az átlátszó sárga vagy fényes fémtű, ami most egyenesen a szemedbe vágott, úgyhogy el kellett fordulnod, vagy be kellett szorosan csuknod a szemed. ALBERT GABOR Állapotok (RÉSZLETEK)
