Dunántúli Napló, 1978. május (35. évfolyam, 119-148. szám)

1978-05-07 / 124. szám

1978. MÁJUS 7. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Szabalytalan arcképek Galsai Pongrác: 12+ 1 fő Mintegy három évvel ez­előtt egész oldalt betöltő írás jelent meg az Élet és Irodalomban Rákosy Ger­gelyről, Az óriástök, a Tig­risugrás, A kolorádóbogár című regények népszerű szerzőjéről. Szabálytalan portré volt ez — mint a fel­cím is jelezte — készítője, Galsai Pongrác olyan ele­mekből állította össze, melyek a szakmabeliek szemében túlságosan „irodalmiatlan- nak” tűnhettek, a szabályos íróarcképektől megcsömör- lött olvasók azonban bizo­nyára élvezettel csemegéz­ték végig. Galsai ugyanis nem átallotta elmondani, hogy írónk a lóverseny oda­adó híve, hogy kedvenc ét­termében kikkel szokott ta­lálkozni, hogy egyes „nagy­ságokról" mi az őszinte vé­leménye, hogy egy adag pacalpörköltért száz forintot sem sajnál kiadni ... és így tovább. Az intimitások közé viszont ügyesen beszélte azo­kat a részleteket is, melyek­ből az írás végére kikereke­dett Rákosy Gergely irodal­mi portréja, a maga eleven­ségében, élő valóságában. Az írás az érintettnek tet­szett legkevésbé. Hamarosan mérges hangú, háborgó cik­kel válaszolt az arckép gya­nútlan rajzolójának. Szeren­csére Galsainak nem szegte kedvét ez a baráti felhábo­rodás, folytatta tovább sza­bálytalan írásait, s rövid másfél év alatt tizenkét író­ról készített portrét, hason­ló hangnemben. Könyve ezeknek a gyűjteménye, ki­egészítve a saját magáról görbetükörből rajzolt önarc­képpel. Maga a szerző így ma­gyarázza bizonyítványát: „Egy-egy írói jelenségre és olvasmányélményre koncent­ráltam. „Szabálytalanul” ve­gyítve a személyes élményt és a műelemzést, az önélet­rajzi epizódot és az esszét, az anekdotát és a bírálatot. Kulcslyukszemlélet? Illetékte­len leskelődés? Pletykaszín­vonal? Csak azokra az er­kölcsileg vállalható jellem­vonásokra és magánélmé­nyekre tértem ki, amelyek az életműbe is beleszólnak, s íróim jobb megismerését szolgálják." A hangsúly itt minden bizonnyal a „jobb megismerésen" van, s ezzel Galsai, vállalva az esetleges sértődéseket, a szakmabeli­ek sanda gyanúsítgatását, mégiscsak jó szolgálatot tett mai irodalmunknak, az olva­sóknak, akik a kortárs írók­ról — valljuk be őszintén — meglehetősen keveset tud­nak. Nagy szerepet játszott a portrék létrejöttében a „sze­mélyes élmény". Mint a szer­ző is jelzi, a tizenkét író mindegyikével baráti kapcso­latban áll, illetve állt (idő­közben az egyik, Várkonyi Nándor elhunyt), közvetlen közelről figyelhette meg őket, emberi és írói tulaj­donságaikat, tudomást sze­rezhetett olyan vonásaikról, melyeket a szokványos élet­rajzok szemérmesen elhall­gatnak, de melyek beleszól­nak az életműbe, észrevétle­nül alakítják, formálják azt. Ezek a „mögöttes dolgok" más író tollán talán való­ban intimpistáskodássá vál­hattak volna, Galsai azon­ban remek arányérzékkel, finom eleganciával tűzdeli meg írásait az olvasói érdek­lődést ébrentartó, nemegy­szer serkentő „titkokkal”. Nem hiszem, hogy valame­lyik íróra nézve is sértőek lehetnek jellemrajzai, inkább csak szokatlanok, néha meg­hökkentően mások, mint a kialakult általános kép, ele­ven élettel telítettebbek, s ezáltal őszintébbek. Külön figyelmet érdemel­nek azok a „betétek”, me­lyek az életművek karakte­rét vázolják fel. Találó mi­ni-esszék ezek, Galsai né­hány tömör mondattal képes többet mondani, mint az il­lető írók munkásságát elem­ző terjedelmes értekezések. Végül jegyezzük ide azok­nak a nevét, akik a szabály­talan arcképek tablóin sze­repelnek: Abody Béla, Csor­ba Győző, Csurka István, Galgóczi Erzsébet, Illés End­re, Jékely Zoltán, Kardos G. György, Mándy Iván, Ne­mes Nagy Ágnes, Rákosy Gergely, Tatay Sándor, Vár­konyi Nándor. Kovács Sándor V égre megérkezett a tavasz, a szőrmekucsmákat ncf- talinba rakták, s élőké-* rültek a nyári ruhák. A nap ragyog, s ezt a gyere, kék is hasznosítják: nagyítóval összegyűjtik a sugarakat és be­leégetik vele nevüket a padok­ba, vagy tükörrel a szemekbe világítják a fényt a járókelők bosszúságára. A családszerető apák meglepődve kezdik ta­pasztalni, hogy kerékpárjuk belső gumija egyszerűen el­tűnt, aztán rátalálnak nem messze, darabokra szaggatva, csúzli képében. Egy szőke, szeplős kölyök, kettéálló füllel, éppen a falon mászkáló legye­ket célozza. Telitalálatkor új- jongva felrikolt. Ám egyszerre hiba csúszott a számításába, nem újjong, hanem a pillanat ezredrésze alatt kámforrá válik. A lövedék ugyanis egy ablak­üvegre pattant, ami természeté­nél fogva ripityára tört. Valaki viharos gyorsasággal kinyitotta az abiakot. Előbb egy könyök, majd a hozzá tartozó női fej jelent meg benne, aki rikácsolni kezdett: —. Melyik gazfickó törte be az ablakot? - Választ azonban nem kapott, mert a srác a ház­tömb mögül figyelte a fejle­ményeket, így az asszony le­hajtott fejjel összeszedte az üveg da rabokat. Fél óra sem telt el, az asz­szony ajtaján egy férfi csönge­tett. Az asszony előbb a törött- üvegű ablakon nézett ki, majd felismerte az ablaküvegezőt és kinyitotta az ajtót. — Az ablaküveget hoztam — mondta a férfi. - A srác meg­adta a méreteket, de ellenőriz­nem kell, hogy pontosak-e. — Azzal mérecskélni kezdett. Ne­gyed óra múlva már új üveg­gel díszelgett az ablak. Az asz- szony arca sugárzott az öröm­től, csapkodta tenyerét, meg is simogatta az üvegest. A férfi ekkor megszólalt: — Hát készen vagyunk! Most fizet, vagy befárad a műhe­lyembe? — Fizetni? - csodálkozott az asszony. — Igen. Pontosan negyven márka. — Egy lyukas pfenniget sem fizetek — rikácsolt az asszony. Ha a fia betöri az ablakomat, akkor a maga kötelessége azt kijavítani.- Kérem, félre tetszik érteni. Én egyedülálló ember vagyok, nekem nincs gyerekem. A maga fia jött be hozzám a műhely­be, hogy jöjjek el és javítsam meg az ablak üvegét, mert ma­ga a férjével dulakodott és amit a fejéhez akart vágni, az az ablakot érte ... Az asszony szeme kerekre nyílt, összecsapta tenyerét, be­lehuppant a fotelba és elké­pedt, higgadtsággal mondta: — Na mester, minket aztán jól átvert az a kölyök! — De én megismerem, csak kerüljön a szemem elé! Mérges volt a kölyökre, aki így becsapta. Mérgében izzadt is. Levetette zakóját, szerszá­mos ládáját fél kézzel fogva át­siklott a tavaszi fényben ragyo­gó téren. Észre sem vette, amint kabátja zsebéből kiesik a tár­cája az aszfaltra. S alig ért a műhelybe, egy okos szemű kis­fiú ment utána: — Csókolom Albert bácsi. El tetszett veszíteni a pénztárcá­ját. — Máris odaadom Albert bá­csinak, ne tessék keresni. Nem hiányzik belőle. A téren hagyta el. Az üveges belenézett: egy pfennigig megvolt minden pén­ze. — Te találtad meg? - kér­dezte barátságosan. — Nem én. A bátyám. — Jól van. Nesze, itt van két márka. Vidd el a bátyádnak. Köszönöm. — Nem vihetem, Albert bácsi, mert azt üzente a bátyám, hogy tartsa mea a pénzt. Ha adni akar, el ne fogadjam, rámkö­tötte. Mert azért már Albert bá­csi megdolgozott. — Én megdolgoztam? Ne froclizzatok engem, fiam ... — Azt mondta a bátyám, hogy Albert bácsi már beüve­gezte érte az ablakot, amit ő tört be . . . Az üveges dermedten állt a műhelyajtó küszöbén, még min­dig kezében tartva tárcáját, s a téren átszáguldó gyerek után sandítva megingatta a fejét és valami ilyesfélét mormogott magában: ' — Hát csuda egy valami, na . . . Ezek a gyerekek . . . Dénes Géza fordítása Wilhelm Feldmann Ezek a gyerekek Zágon Gyula: Béke Arató Károly Kiért talán... Lábujjhegyen álló akácfa télvégi égboltot meszel, lyuggatják februárt: sörét-verebek csattannak el. Cigányszoknyáját emeli a szél, illeg-forog, csábosán táncol, mintha csak tudna — mit se tud! — a bennem csákányozó vágyról. Világtól elvágva, omlásveszélyben, hol lámpája pislog, földréteg roppan, furakodik, jön a vágy döngve kanyargó vájatokbán. Kiért talán, fölvergődik a fényre, de dülöngél csak, lebillen a feje, és véreres szemét lehunyva eldől: holdfáradt lesz, mocskos és szénporfekete. MM M rJ'fTT * J Akkor, kilenced... . . . Hiszen utána lehet­ne nézni a dolgoknak, hogy a hét első vagy éppen a má­sodik felére esett a május kilencediké, csak az biztos, hogy akkor és abban a völgyben -— amelyet egy szé­les folyó választott ketté — nagyon melegen sütött a nap, s ha lehasaltunk, nyers­zöld illata volt a fűnek, mint a frissen kaszált rétnek, de néha enyhe kis szél támadt és már bűzös szagot hozott magával a közeli erdőirtás­ról, ahol koromfeketén füs­tölt a kilőtt harckocsik gu­miabroncsa, egyik mellett szétroncsolt tetem feküdt a napon, sem arca, sem mell­kasa, lábai furán kifordul­va, mint az elnyűtt rongy­babának, a német feliratú útjelzőtáblák kidöntve és se­merre sem mutatva, mert ezek a közeli falvak, telepü­lések talán már nem is létez­tek, legföljebb romjaikban. A vízen túl, a fák alatt szovjet teherautók, harcko­csik hűsöltek, ekkor láttam először szovjet katonákat, egyik kopasz volt és simo­gatta napon melegített fe­jét, a másik lábat áztatott és figyelte társát, aki mélyen a folyóra hajolva lapos kö­veket hajigáit a fodrozódó vízre. Egyáltalán nem hason­lítottak arra az „orosz kato­nára”, aki — propaganda­fogásként kis városunk fa­lain jókora plakátról rémisz­tette a népet, amint éppen ártatlan gyermekeket eszik és vér csurog a szája sarká­ból. És az innenső parti — és árkokban heverésző — amerikai közkatonák sem emlékeztettek a „jóilvasalt” és „jólfésült” és „csokolá­dén nevelt jenkikre” —, mi­ként azt a német propagan­da szintén... De hagyjuk. Egyik a hátát támasztotta egy fának és szétterpesztett lábbal ült, sisakját ledobta, csuklóján fénylett a dögcé­dula, fáradtan szívta a ciga­rettáját, amaz végig kigom­bolta mellén a mocskos in­get, arca markáns és becsü­letes volt, mint a világ bár­melyik melósának arca, fa­darabbal rajzolgatta a por­ba gyermekei nevét és élet­korát és kérdezte tőlünk, hogy mi — csenevész köly­kök — mit keresünk a hábo­rús Európában, miért nem maradtunk otthon, és egyál­talán mik vagyunk, ha nem németek és hogy Magyaror­szág ... Hát igen, arról már hallott valamit... ... Bolond és gyönyörű nap volt, túloldalon a gitá­ros szovjetek a levegőbe lőt­tek, emezek szintén az eget lyuggatták és rikongattak és integettek, egy néger katona ölnyi üres konzervdobozt szórt elénk, dobáljuk föl, ő majd keresztül lövi, többé- kevésbé sikerült is az első béke-napi attrakció. ... Kábult a fejünk az éh­ségtől, bűztől, örömtől, a földről fölszedett égő ciga­rettavégektől, egy öreg né­met anyókától vizet kértünk a kapuban és tizenéves mu­táló hangunk hallatára el­sírta magát, mi meg csak vándoroltunk az országúton, valahol Németországban, közel az Elbához, de fájdal­masan messze otthonunk­tól ... minden cél és re­mény nélkül... Napok múl­va már teherautók szedik föl a kóborló magyar, jugo­szláv, finn, olasz, francia, görög és a jóég tudja még milyen nemzetiségű gyere­kek csellengő hadát... ... A táborok olyanok, amilyenek: hetekig zsúfoltak katonáktól és hontalan gye­rekektől, tízezreket gyűjte­nek fel egy lerombolt repü­lőtér puszta, füves földjére, földkunyhókat építünk, füvet meg repcét és marharépát főzünk konzerves dobozok­ban és elhagyott csajkák­ban, a felnőttek egy csoport­ja sovány tehenet hajt el a szomszédos kis falu határá­ból be a táborba és úgy el­osztjuk, hogy csak a patája és szarva marad meg és a bőrét is felosztjuk ahányon, annyi felé, tenyérnyi darab­ka jut, megperzseljük, süt­jük, főzzük, míg végre ehető, aztán a finn gyerekek kutyát kapnak el, azt főzik meg csempe vödörben és marok­nyi sóért osztoznak velünk és csak később eszmélünk rá, mit ettünk, amikor a finn „szakács” — tizenöt eszten­dős szőkeség — négykéz- lábra állva ugat, jelezve va­csoránk eredetét... és iste­nemre mondom szemünk sem rebbent... legföljebb a kutyát kevésnek találtuk... Már őszbe hajlik az idő, szétszedik, felosztják a tá­bort, elviszik a németeket, elviszik más irányba a ma­gyarokat, s a magyaroktól is külön a levente-korú fiatalo­kat, és akkor végre rendsze­resen és mindig jól ehetünk és laktanyákban virágágyást ásunk, söprögetünk, meg­csodáljuk a ciklámen-rúzsos néger katonalányokat, akik­nek a nyelvük is rózsaszín és örökké jár a szájuk és bájo­sak, aztán lestrapált fúvós- hangszereket kapunk, alakít­sunk zenekart, és a negy­ven tagú együttesből negy­venen attól a pillanattól kezdve fújunk először trom­bitába, este már a táboron belül felvonulunk és elkép­zelhető az az iszonyatos, de mégis örömteljes hangzavar, amelyhez foghatót az isten nem látott a földön, de hát tizenöt és tizenhét éves gye­rekek vagyunk és mi igazá­ból még nem is olyan sokat játszottunk ... Elmúlnak a téli hónapok, nehéz hazajutni, szökni ugyan lehet, de két falunyi távon belül már a katonai rendőrök dzsippre ültetnek bennünket és ismét tábor­élet következik, egyik elvi­selhetőbb, a másik kevés­bé. . . Úristen, háború utáni Európából de nagyon keser­ves hazavergődni... ... És végül indul a ma­gyar szerelvény Münchenből és éppen május elsején lép­jük át a határt Agfalván, Komáromban, vége az út­nak, ott a Csillag-erőd: „Katonák jobbra, csendőrök balra, leventék pedig a ka­puhoz, megkapják a papírt, mehetnek haza...!" Még estére hazaérek — néhány nap híján — egy esztendőre a béke első nap­jától. Az utcánkban mór zöldek a gömbakácok, ku­tyánk kirágta a kerítésünk alját. Anyám elnémult, az­tán csak szorítja a fejemet magához és nem sír, csak szo­rít magához. . . aztán leülünk a konyhába, kérdem, apám merre van, mindjárt jön ha­za, eléd ment ki az állomás­ra, megérezte, hogy jössz, aztán int, maradjak csend­ben és bevezet a kisszobá- ba, a sezlonon egy szibériai óriás fekszik hanyatt, vörö­ses szőke és horkol, csizmás lába lelóg a padlóra, „ ... Ez a Jurij, vagyis Gyuri — mondja Anyám — itt la­kik, lityinánt a rangja, ho­zott a télen fát két teher­autóval, meg apádnak néha egy-egy vödör bort és ket­ten meg is isszák ..

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom