Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-03 / 92. szám
1978. április 3., hétfő Dunántúlt napló 9 Jakov Szegei Negyvenhárom lépcsőfok — Ki az? — Nyissa ki egy kicsit, kérem. — De ki az? — Ezt hosszú lenne megmagyaráznom. Nyissa ki ... — Még csak az kellene, hogy mindenkinek ajtót nyissak! Kicsoda maga? — Csak be szeretnék pillantani. Ne féljen tőlem. — Még mit nem! Nincs itt semmi néznivaló ... Ha a villanyszámla miatt jött, feleslegesen fáradt, már befizettük ... Kész, befejeztem a beszélgetést! — De én nem azért jöttem. Hogy is magyarázzam meg magának. .. — Nem kell semmit megmagyaráznia ... Na, tessék, amíg a lánc engedi, kinyitom. Mit akar? — Tudja, itt születtem. — Mi közöm nekem hozzá, ki hol született. — De én itt, ebben a lakásban. — Tulajdonképpen mit akar, ezt nem értem. Vissza akar ide jönni? — Dehogy! Csak szét szerettem volna nézni... Megsebesültem, kórházban voltam, s most megyek vissza a csapatomhoz a frontra ... Gondoltam, előbb megnézem ... ugye érti? — De mit akar itt megnézni, ez nem fér a fejembe! — Hát... a gyermekkoromat ... de ha egyszer nem engednek be ... Tudom, furcsán hangzik. — Tudja mit? Jöjjön be. A hátizsákját az ajtó mellett hagyhatja, a köpenyét akassza ide, erre a szögre. Szóval, az apja elesett? — Még a háború első napjaiban, valahol Szmolenszk alatt. Anyámat meg evakuálták Alma-Atába. Nem maradok sokáig, csak szétnézek és megyek. — Miért siet ennyire? Mindjárt iszunk egy kis teát, ahogy szokás. Igaz, főzet nélkül, két- szersülttel. Még visszajöhet az apja, tudja hogy van ez. Lehet, hogy partizónkodik valahol az erdőben. — Dehogy, dehogy! Ö már nem jön vissza, a mama megkapta a gyászjelentést. — Na és? Gyakran tévedésből is megküldik. Nyina, hozd be a teát! — Ne zavartassa magát, köszönöm. — Mit köszön, a forró vizet? Ismerkedjenek meg, az unokám, Nyina. Engem meg szólítson Andrej Sztyepánovicsnak. — Nagyon örülök! Egészen nagylány. Hány éves vagy, nyolc-kilenc? — Hamarosan tizenkettő leszek. — Ehetne csak jobbakat, egy-kettőre megnőne. Nagyon ügyes kislány, ő a mi háziasz- szonyunk. Az anyja reggeltől késő estig a gyárban dolgozik, az apja meg ... mint a magáé, csak most decemberben. — Ne beszéljen róla. — ö is tudja már, mi is megkaptuk a gyászjelentést. Persze, előfordulhat, hogy itt is tévedésről van szó, valakivel összekeverték. Na, Nyina, hozd ide azt a forró vizet, mellette majd elbeszélgetünk. Előre meg kell mondanom, cukor nincs benne, csak egy szem szaharin. — így még egyáltalán nem próbáltam. Még érdekes is lesz. — Adjon hálát az istennek, hogy nem próbálta, semmi jó nincs benne. Édesnek tűnik, ezzel csapja be magát az ember. — Nálunk a fronton soha nem adnak szaharint. — Akkor ott jobb a helyzet. A fronton csak ölni tudnak, de az ennivaló valamivel jobb. Gondolkodás nélkül mennék én is, de azt mondják, öreg vagyok már. öreg! De hát, mi az, hogy öreg?! Menni tudok? Tudok. Látok még? Látok. A kezem sem reszket. Lőni tudok? Tudok. Hát nem így van, Nyina? — De nagypapa, öreg vagy már! Élelmiszerjegyet is kapsz. — Látja, nem akarja, hogy a frontra menjen a nagyapja. Sajnál. Jegy az csakugyan jár nekem. Tudja, mi ez? Az öregeknek, a betegeknek, az eltartottaknak adják, akik már semmire sem valók, akik „egykét nap múlva befejezik". De miért néz maga mindig másfelé? — Csak azért mert emlékezem. — Nos, ilyen volt a gyerekkora? — Nem egészen. — Persze, minden más, az egész bútorzat más. Egyedül az ablakuk maradt meg, és ami rajta keresztül látható. — Az ablak alatt volt az utca, az utca túlsó felén egy ház állt. Ott, ahol ki van írva, hogy „Cipőjavító”, a cégtábla feletti ablakon egy kislány hajolt ki és szappanbuborékokat eregetett. — Szép volt? — Kicsoda? — Az a kislány? — Tudod, erre már nem emlékszem. Bisztosan szép. — Aki szép, annak jó. Igaz, nagyapa? — Te viszont okos vagy. — Ugyan, nagyapa! Okos, de csúnya. — Miket beszél, Nyina! Maga nagyon rokonszenves kislány, bizony. Miért nevet? — Mert azt mondta nekem, hogy „maga", mint egy felnőttnek. — Na és? Jól mondtam, hiszen tisztellek téged. — Milyen jól megvagyunk itt! Nevetünk, teázgaturfk, mintha nem is lenne háború a világon. Maga megint az ablakot nézi, fiatalember! — Ott szemben, mikor még egészen kicsi gyerek voltam, egy fogorvos lakott. — Most is ott lakik. Olyan ősz öregember, ugye? — Igen. — Sokszor elnézem. Aki siet, annak — ripsz-ropsz! — kirántja a fogát, de aki nem siet, annak fúrja, csiszolja, tömi. Katonák is járnak hozzá. Holnap talán megölik őket, de ma még betömi a fogukat. Mulatságos és szomorú. Maga megint máshová néz, mintha a tegnapi napot keresné. / — Már megtaláltam, Andrej SztyepánoVics. Azt a foltot, ott a falon. Én csináltam. Emlékszem, már iskolás voltam, nem leltem a helyemet az asztalnál, s addig izegtem-mozog- tam, míg feldöntöttem a teáscsészét. A tea kiömlött, egyenesen a falra. A mi időnkben egy asztal állt ott. Mellette volt a rádió. Itt meg a heverő, a spanyolfal. — Cukorral volt? — Nem értem, kislány, mi van a cukorral? — Azt kérdezi, az a tea, amit akkor kidöntött, cukorral volt, édes volt? — Édes ám! A háború előtt nagyon jó volt a cukor. — Bácsi, és megint olyan lesz? Majd valamikor? — Persze hogy olyan! Óh, várjanak csak! Mintha a hátizsákomban lenne egy kevés cukor. Mindjárt megnézem. Itt van! Kincstári, darabos. Tessék, kislány! — És magának mi marad? — Vedd csak el, ne törődj vele! Mi még kapunk. Minket ott a fronton, tudod, jól ellátnak. — Megköszönted legalább a bácsinak? — Köszönöm szépen. — Óh, Nyinka, Nyinkal Hiába ilyen nagy, gyerek még. Nézze csak, hogy örül neki. Nyina, ne edd meg most az egészet, tegyél el belőle, este meglepjük a mamát. Minden gyerek szereti az édességet, de neki a háború óta ez az egyedüli bánata. Gyerek mégi — Gyerek ... Másfél hónap múlva tizenkét éves leszek. Bácsi, maga hány éves? — Én — húsz. — Már? — Hamarosan, három hónap múlva. Nyolc évvel vagyok idősebb mint te. — Az nem számít. A Polja néni férje tizenegy évvel idősebb nála — és semmi bajuk... csak tavasz óta nincs neki lába. Bácsi, magának van felesége? — Még nincs, nem szereztem, eddig nem sikerült. Ha vége lesz a háborúnak és életben maradok, megnősülök. — És hogy hívják a bácsit? — Misa, Mihail, Mihail Alek- szandrovics. De többnyire csak Misának szólítanak. — Misa bácsi, ha akarja, én leszek a maga felesége. Akarja? — Buta vagy, miket összefecsegsz! Ne hallgasson rá, Mihail Alekszandrovics. — Miért lenne buta? Hiszen maga mondta, hogy milyen okos. Nyina akkorra már nagylány lesz, felnő, a háború is okvetlenül véget ér, s én, meglátod, életben maradok. — Vigyázzon magára, Misa bácsi! — Lentről a lakásotokig pontosan negyvenhárom lépcsőfok van, majd számold meg! — Jöjjön vissza, Misa bácsi, várom! Kovács Sándor fordítása Lantos Ferenc: Folytatható sor Simon Béla: Ünneplőben Benke László Darabokban Ki ez aki magam elől föld alá is menekülne? Szivem mintha árverezne. Azt veri, hogy én jövök Ott — fegyverrel és fegyverek közt — velem szembe. így kell lenni? Darabokban, széttördelve? S tagadni, hogy kényre-kedvre? Istené az ember arca? Magának ő meg is tartja? Megkegyelmez. Ad belőle. Jövendőt ad, reménységet — Nem, kegyelmes, rám ne add avitt jóindulattal kacatjaid. Másra várok. Más magamra. Ez a régi lakhatatlan. Üres vagyok, de isten nem kell. Csak az újéletű ember. Legenda a felszabadulásról 1. Kelj fel és járj — ismétlődött a bibliai. Futólépés! — Csontjaid kosarát mintha te vinnéd. — Kelt és járt. — Hosz- szú karokkal öleld át magadat te, a szerencsés: kenyered, palástod, igéd - Te vagy a megújulás, a halottak kÖfeül való — szólott a hang — minden az arcod iránt él. 2. Mert nyugodtan fekszel és fölébredsz rettegés nélkül, és az álmod is akár a simogatás, lábujjhegyen a romváros fölött. — Nem riadsz döngetésre, a vijjogások is visszakúsztak és torkuk a repedések is bénulná merevedtek, és minden ablakok helyén mégis keretben kigyulladnak a gyertyák. 3. Te vagy az újrakezdő, romok és puszták tulajdonosa, egyenesedj, hisz termeted is már a magasság, látnivaló Jel, föltámadás a temetők fölött. Ujjongás a te két karod, indulj, soványan, mint a fák, hunyt szemmel csupasz ágak a boldog ágaskodásban, mozdulat, tavasz növekedj, s dicsértessék ! 4. Tiszta lap a te jövőd, tenyered mása, szolgája szándékainak, arcod az arcod, hangja a te hangod hangja, zenéje benned kiáltó: tántorogva is hatalmad teljén, harmadnapon a rejtett keresztek, megszülettél! A Mindenki Országa jött el — így szóltál — szólhattál tántorogva is hatalmad teljén és leomlottak a kivégzőfalak. 5. Ki vagy te álmodozások- pásztora élén a nyájnak? Fölként dadogó? Kié a sfeáj, szavaidat mily sírgödör ontja? 6. Mit látsz te akit láttatsz, micsoda vak szemrés éle hasít ki? Ki kölcsönözte arcod világosságát? Ki bátorított téglát téglára emelni újra? Réseik között a vér. Nem szivárog a hiábavalóság? 7. Mért lennél különb az utak padkáin ülőknél, akik lábukat elfelejtették. Emlékeznek és várnak, derékig földben. Akik azt mondják: nem érdemes. Olyan az életbenmara- dott: letört ág, virágot hozó, azt hiszi túlélte fáját és szánalmas cfz ő kegyelet vázáiban. 8. Elsüllyed legénység tengerek alól, nem félsz, hogy fölemelkedik újra? Arcok horpadásai, kagylók, nem szív be az. üresség? 9. Ki adott megbízatást, hogy visszahanyatlók, haldoklók tekintetéből is betakarítsad és erővé kovácsoljad a hiszékenységet? 10. S bírája te a hivő-go- nosznak is, van merszed hitet plántálni, amikor hulláktól mérgezettek a földek, a hómezők alatt hanyatt feküsznek hadoszlopaik, szét sem oszoltak, páncélosokat hordóknak homlokukon, puszták kövei, utak: a rászedettek?! 11. Ki vagy te kiszabadított? mit kérsz háttal a megbillent égnek, mely lehasadt? Repülők levált szárnyain zuhant. Ki kedvel, milyen szabadság téged, hogy elállhattad a rést, s kiürültek a pincék, az arcukat kezükbe temetők nem zúdultak föl ellened kövekkel és kimondhattad, hogy Érdemes, sértetlenül jelölhetted a jövendőt, kinyújtott karral, egyetlerw menedékül? Mezei András Kelj fel és járj
