Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-19 / 78. szám
1978. MÁRCIUS 19. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Károlyi Amy Az ardeatini barlang valahol vannak, valahol mint anyjában a gyermek vörös falon, sötét falon valahol dörömbölnek kérik az életnek felét a kétharmadát kérik mi a sötétben valahol gyümölcstelen érik éretlen szirom, meg nem élt szín, iz és hang és forma gyűlik és telik valahol a meg-nem-éltek sorsa Benke László Teremtés Megettem, ezt is megettem ... Lököm torkomba ujjamat, hogy megkeressem ... Sugárban áradok ki. Ki, ide a papírra. Uram, ez vagyok ni — szép gerincesed, a sár. fgy képzelted, így volt megírva? „Tied a világ, zabáid I" És faltam, faltam, faltam mindent, magamat, lelkem. Aj, de megundorodtam. Undorodom, mert szerettem s mert nem szeretek, hányok. Uram! nem is volt lelkem. Azt hittem: adtál; bánom. Hittem: a te erőd megtart. Tévedtem. Mindenem sár volt. Volt? S mi változott? És — hogy? Semmi, Uraml És minden. Tudom, hogy ilyenné alkotott. Nincs más. Ebből kell lenni. Magamat ebből fényre verni, ebből kell ebbe fényt lehelni, ezt a sarat kell megszeretni Uram! hogy embernek hivjál. S or került a bútorokra is, lévén ezerkilenc- százharminckettő, sokatmondó dátum. Először egy féllábú férfi érkezett, fején akkora lyuk, hogy kisebbfajta húsvéti tojás fészkéül szolgálhatott volna. — Melyik az? — kérdezte. — Sietek, autóval vagyok. Gyula leültette, cigarettával kínálta, borral is. Fél litert vett a sarkon. Maxhoffertől, elengedhetetlen befektetésnek vélte. Majd vérbe borul a vevő szeme, gondolta, a bútorok bűvös színhatások sugárzásába kerülnek, jobbra érdemes lelkűk integet a lepattogzott politúr mögül. Dadogni kezd, és azt mondja, hogy azonnal megvesz mindent, csak adják! Másképpen alakult. A férfi — nepper lehetett — szakszavakat mormolt, botját az asztalnak támasztotta. Csak any- nyit mondott — kopott ez, kedves úr. Kopott, ez az igazság. Kell nyolcvan? Nem kellett a nyolcvan. A sánta elment. — Meg fogja bánni — mondta. Kvázi — ezt is mondta még. Miért? A második jelölt kövér nő volt, zöld lódenkabátban. Ez már az első szobában gyalázni kezdte a szekrényt. — Mert mit érhet egy ilyen, kérdem én? — mondta kétszer is. — Azt hiszik, valami istentduja milyen érték, aztán az ember feljön hiába. Hetvenöt, fillérrel sem több. Figyelte a távozó nőt. A sarkon a sánta férfi várta, együtt mentek el. Gyula rövid gondolkozás után mindent megértett, elkomorult, szipkáját rágta. — Hagyjál — mondta a feleségének. — Nem adjuk el, és kész. Nem szívesen tartom polcon a ruhámat. Ebből végtelennek ígérkező párbeszéd kezdődött, először csak a szavak veszélytelen, formájukkal kacérkodó csobogása, utóbb szélesebb medret mosó hömpölygés, majd áradás. Szerencse, hogy újabb csöngetés szakította félbe. — Tessék — mondta Gyula barátságtalanul. Idősebb asszony állt az ajtóban. Ősz haján szerény, de ízléses kalapka, kezében fekete retikül. Sötétkék kabátja némi méltóságba fogta a látványt, s egy világoskék, mintás selyemsálon pihent meg a szem. — A szekrény ügyében, ha szíveskednék ... Tudniillik — magyarázta —, nagyon kellene a szekrény. Meg az a többi bútor is, amit a hirdetésben tetszett írni. Ha láthatnám ... Gyula bevezette. — Nagyon szép — mondta az asszony. — Igazán nagyon szép. Látom, hogy jó állapotban van. Ha szabadna az árát? — Száznegyven — mondta Gyula. — Nem több, nem kevesebb. Már voltak itt érdeklődni. — Már voltak? — aggódott a hölgy. — De azért, ugye, még nem adták el? Pesterzsébetről jöttem, nem szeretnék hiába járni. — Száznegyven? — tette hozzá, kissé szórakozottan. — Nem sok. Igazán nem sok. Esetleg, ha a többit is vinném, kapok, ugye, valami engedményt? Mert az ember úgy van, hogy venne, csak hát... Gyula megmutatta a „többi bútort” is. Ezeket szemérmét legyűrve; maga sem gondolta komolyan, hogy vevő akadna rájuk. Egy formás gramofonszekrény, készülék nélkül. — Valami tartónak lehet használni — mondta. — Átalakítják és kész. —• Volt még egy forgatható, de sebzett, trottyos könyvállvány, harmonikázó polcokkal, két szék, kibuggyant belük a padlót simogatta, s egy kiszámíthatatlan rendeltetésű lépcsőszerű haboskőris állvány. — A faanyag miatt — magyarázta. A hölgy áhitatosan bólogatott. — Nagyon szép — mondta. — Megmondom őszintén, mind kellene. Erre nekem szükségem van mindre. Ha meg tudunk egyezni. Megegyeztek. Gyula öt pengőt engedett a szekrényből, a többit harminc-negyven pengős átlaggal illette. — A lépcső ráadás — mondta. — Ha mind el tetszik vinni. — Köszönöm — mondta a vevő. — Nagyon örülök. Igazán, nagyon örülök. Holnap jövök a pénzzel és a szállítókkal. Melegen búcsúztak, az előszobában beszélgettek is, családról, erről-arról. — A fiam mérnök — mondta a hölgy. — Azoknak sincs könnyű dolguk, a rajzoknál én is segítek. Megérdemlik ezek a gyerekek, hogy az ember az egész életét feláldozza értük? Hát, szóval akkor holnap. Inkább délfelé, mint reggel. Várták. Várták, de késett. — Biztos délután — vélte Gyula. — Közbejöhetett valami. Vagy holnap. De nem jött másnap sem. Nem jött harmadnap sem. Lehullottak a lombok, és nem jött. Múltak az évek, és nem jött Elváltak, Gyula kisebb lakásba költözött. Fia megházasodott, vidékre helyezték. Fogai kihullottak. (Főként Gyulának.) Az elsőt úgy lepte el a fájás, mint öregedő nő szerelme, az utolsó már alig volt érezhető, az orvos kiemelte. A néni azonban nem jött. A háború is kitört. Gyula ekkor már sűrűbben járta a temetőket. Innen remélt valami nyomot. Talán kikel egy sírból a vevő. Vagy égi szózatot hallat? Nem és nem. Gyula meghalt. Bútorait elárverezték, mert némi adósságokkal terhesen enyészett a túlvilág párájába, fia nem segíthette, megvolt a maga baja, három gyerekkel, mind a három fiú, a mindenségit neki! A vevő nem jött. Mély gyökerek A magyarországi német nyelvű irodalom antológiája Minden korábbi jóslat ellenére napjainkban reneszánszukat élik a nemzetiségi kultúrák. Hazánkban — a környező államokhoz viszonyítva — kevés a nemzetiségi lakosság lélekszáma, az összlakosságnak csupán öt százaléka. A legnépesebb csoport a németség, amelynek ősei a 18. század elején vándoroltak be a török által kipusztított lakosság helyére. Érdekvédelmi képviseletüket a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége látja el, a német anyanyelvű irodalom gondviselője pedig a szövetség irodalmi szekciója. A magyarországi német irodalom napjainkban kiteljesedő reneszánsza 1972-ben kezdődött, amikor a Neue Zeitung pályázatot írt ki olvasói számára versek és novellák írására. A legkülönbözőbb foglalkozású emberek ragadtak tollat, s a szerkesztőségbe közel száz pályamű érkezett. Ezekből született meg 1974-ben a Tiefe Wurzeln — Mély gyökerek — című antológia, amelyet azután újabb kiadványok követtek. Fath Györgynek Stockbrünlein címmel jelent meg verseskötete — a cím egy erdősmárok! kis patak neve —, a Die Holzpuppe (Fabábú) négy szerző tizenkilenc novelláját tartalmazza. A hazai németség irodalmi életében jelentős esemény a tankönyvkiadóval történt megállapodás, amelynek értelmében a kiadó nemzetiségi szerkesztősége átvette a kiadványok gondozását, és lehetőség nyílt 1975 és 1980 között 18 könyv megjelentetésére, így jutott el az olvasókhoz Fekete Tibor Csolnok-monográfiája, dr. Vargha Károly baranyai német népmese-gyűjteménye, a dorogi szénmedence német bányászdalait, valamint a nyugat-magyarországi német gyermekdalokat és mondóká- kat tartalmazó kiadványok. Most készül Wilt Katalin Hoppe, hoppé, Reiter című kötete, amelyben baranyai mondókákat és gyermekjátékokat tesz közzé német nemzetiségi óvodák részére. A szövetség irodalmi szekciója — a magyarországi németek „írószövetsége” — szakmai tanácsokkal segíti a szórnypróbálgatókat, irodalmi táborokkal, műelemző összejövetelekkel támogatja a tehetségek kibontakozását. Havasi János Engelbert Rittinger Tollat ragadtam hát... Tollat ragadtam hát, mivel mondják: szerencse — próba, hogy rájár-e még a fejem a sváb hazai szóra ... t Botlik a szó, illan, kitér, nem simul toll hegyére, zsákomban kevés szó csörög: Hát, — gyakorolni kéne! Örökségem legszebb java, mit svábként kaptam már rég; az édes anyanyelvem az szüleimtől ajándék. Testvéri jobbunk nyújtjuk im, szép dalunk száll a szélben, mert munkára szólít hazánk: egyként, testvériségben. (Ats Erika forditása) N apok óta szüntelen esett. Az eső, a hó alól barna foltokat mosott ki a hegyek oldalából .. . A folyóra térkép és tájoló segítségével találtam rá. A folyó mellett nyugalom volt. A távoli ágyúzás moraját elnyomták a víz sodrásának neszei ... * A befagyott víztükör annyira szikrázott, hogy be kellett hunynom a szemem. A metsző szél arcomba hasított, a korcsolya acélpengéje zizegve siklott. Fokoztam az iramot... A tó figyelmeztetett: halk sercegéssel, puha pattogással. Nem törődtem vele. Aztán roppant a jég: kemény, pengő hangon, mintha egy üvegváza repedne el. Sohase tudtam többé felidézni, hogy miként vergődtem partra. De a félelemre sokáig emlékeztem. Hasonlított a fájdalomhoz, amit a jeges víz okozott és amely a csontjaimig hatolt. Akkor úgy hittem, hogy a halálfélelem a legirtóztatóbb. Csak tízéves voltam. És a hóború még messze volt... * A falut evakuálták. A kutak vize, mint minden kiürített helységben, mérgezett volt. Élelmem elfogyott. Amikor már nagyon kínzott az éhség, megkíséreltem, hogy a csapatokba verődött varjak valamelyikét elejtsem. De, amikor lőtávolba értem, a varjak azonnal felrebbentek. Megpróbálkoztam halászattal is. A folyóba hajított kézigránátok robbanása a halak nagy részét széttépte, az elkábultakat pedig elsodorta a víz ... Vonzott a folyó. Naponta többször is lementem a partra. Meghúzódtam egy szélvédett nyiladékban. Ahol leszakadt a homokos talaj, egy csenevész akácfa hajolt a víz fölé. Gyökereinek egy része a szabadba került. Távolabbról olvannak tűnt, mint egy kéz, amely a levegőbe markol támaszt keresve. A vékonyabb gyökereket letépdestem és összerágtam: édeskés ízük volt. A rágás enyhítette éhségemet. A folyó mellett, úgy éreztem, távolodnak félelmeim is. Pedig nem engedtek szabadon egy pillanatra sem. Egyszerűen belém ivódtak és szétterültek bennem, mint a tinta az itatóspapírban. És ezek között a halálfélelem volt a leaszeli- debb ... Mióta egy akna betemetett, gyakran előfordult, hogy valami elmerült emlékezetemben és nem tudtam felidézni. Ez nem zavart különösebben. Csak egyszer fogott el a rémület, amikor elfelejtettem a nevemet. Aztán rádöbbentem, hogy ennek sincs jelentősége. Valójában egvadat vagyok és néhány szám, mint a dögcédulán, amit a nyakamban hordok... * Kisütött a nap. Felszívta a ködöt és valószínűtlen kék ég borult az örökké hófödte hegyek fölé. A folyót szélesebbnek gondoltam, vizét szelidebb folyásúnak. Néhány száz méterrel feljebb menoillantottam a hidat, amit eddig hiába kerestem. Vízbe roskadt váza örvényeket kavart. A túlsó parton a hídfőnél egy betonbunker vaksi lőrése meredt a folyóra ... Éjszakára az iskolában húzódtam meg. Innen szükség esetén könnyen menekülhettem, mert az udvar végén egy szurdok vezetett a hegyoldal felé. Egyik éjjel arra riadtam, hogy megszűnt az ágyúzás. Kimentem az épület elé. Hideg, csillagos éjszaka volt és olyan csönd, hogy beleborzongtam. Nyugtalanság fogott el. Elhatároztam, hogy reggel megpróbálok átkelni a folyón. Amint kivilágosodott, lementem a hídhoz. Láttam, hogy sietve robbantották fel. Az acélváz ledőlt ugyan a két pillérről, de majdnem épségben maradt. Egy helyen került csak teljesen a víz alá az innenső part közelében. Azonban ez is közvetlen a felszín alatt feküdt, mert a víz tajtékozva bukott át felette. Az eső megszűntével rohamosan apadni kezdett. Az előző nap leszúrt ágon arasznyi süllyedést figyeltem meg. Nem tehettem mást, várnom kellett. Amint számítottam, délutánra az alámerült ív is felszínre került. Ágak és folyondárok tapadtak rá. A robbantások helyén a tartószerkezet szétszakadt és elgörbült ugyan, de az átkelés nem látszott lehetetlennek. * * Körbejártam a bunkert. Semmi jelét sem találtam annak, hogy valaki is lett volna a közelben. A bejárati nehéz vasajtó félig nyitva volt. Néhány lépcsőn kellett lemennem. A félhomályban belebotlottam egy gázálarctokba, amely csörömpölve gurult odébb. A szűk folyosó vég£n pokoli bűz csapta meg az orromat, amikor belöktem egy ajtót. Az ürülék és rothadó hús szagától visszahőköltem. Aztán észrevettem, hogy bent egy ember fekszik. A lőrésen pengevékonyan behatoló fénysugár bekötözött lábára tűzött. A bűz után ítélve, azt hittem, több napos hulla. Akkor megláttam a revolvert, amint az ajtóra sze- geződött. — Bleibst du ruhig! Ich werde Hilfe bringen — mondtam hirtelen, bár nem tudtam, honnan hozhatnék segítséget. A fegyvert szorongató kéz bizonytalan mozdulatot tett. — Wasser... Wasser — mondta rekedten. A kulacs ott feküdt mellette. Undorodva vettem fel és lementem a folyóhoz ... Hörögve ivott, a víz lecsorgott borostás állón. Hideg, kék szeme volt. Beesett arcából fénytelen tekintet követte gyanakodva minden mozdulatomat. Éreztem, nem bízik bennem. Olyan volt, mint a csapdába szorult vad. Akármelyik pillanatban belém mar-, hat. Lábán a piszkos gézt vér és genny üttöte át. Eszembe jutott, hogy odaát az iskolában láttam valahol kötszert. Mondtam neki, hogy később majd visszajövök. Mielőtt elindultam volna, egy hirtelen mozdulattal a sarokba rúgtam a revolvert, amelyet maga mellé tett, amikor ivott. * Visszafelé nehezebb volt. Az első tíz—tizenöt métert csak igen körülményesen tehettem meg, mert ott a roncs megcsavarodott és nem tudtam kapaszkodni. Majdnem túljutottam ezen, amikor elfütyült mellettem az első lövés. A durranás felerősödve visszhangzott a keskeny völgyben. A lezuhanás veszélye nélkül csak lassan fordulhattam meg. A második lövés pontosabb volt: a vállam fölött csapódott vissza a vasról és felsebezte arcomat. Ekkor már láthattam, hogy a ,sebesült vonszolta ki magát a bunkerből és a falnak támaszkodva, félig fekvőhelyzetben céloz rám. — Du Idiot, was machst du?! — üvöltöttem tehetetlenül. A következő lövés késett. Azt hittem, meggondolta magát. Aztán felismertem, hogy biztosabb helyzetet igyekszik elfoglalni: karjót felhúzza és a pisztolyt tartó kezét ezen megtámasztja. Jól kivehettem, hogy arca megfeszül az igyekezettől és a szeme összeszűkül. — Most aligha fog hibázni — gondoltam. Különös nyugalom fogott el, csaknem megkönnyebbülés. Tompa ütést érzek csak, aztán belebukom a folyóba és a víz magával sodor a semmibe ... A jeep ekkor kanyarodott ki az út hajlatából. Mire felfoghattam volna, hogy mi történik, rövid, éles pattogás hallatszott. Olyan, mint, amikora nyári zápor első cseppjei dobolnak a bádogtetőn. A bunker oldalához támaszkodó test egy kicsit oldalra billent. A jeep, közvetlen szemben velem, lefékezett. A kocsi mögé állítottak, két tenyeremmel neki kellett támaszkodnom a jeep hátsó részének, ami csupa sár volt. Aki lőtt, gyorsan végigtapogatott. — Nothing — mondta és maga felé pördített. — Azért a Jegszívesebben a te pofádat is szétlőném, te, Kraut! — tette még hozzá. — I am not Kraut, bat Hungary — válaszoltam nagysokára. — You speak English? — kérdezte, aki a kormánynál Ült. f — Very little — mondtam. Mintha megenyhültek volna. Valamin hosszasan tanakodtak. A magasabb benyúlt a kocsiba, csokoládét vett elő és majszolni kezdte. Nem akartam, hogy észrevegyék, de nagyokat kellett nyelnem és tekintetem mindúntalan a csokoládéra tévedt, örökkévalóságnak tűnő idő után a hosz- szú rám pillantott. Tétovázott egy darabig. — Take it — mondta azután és a maradékot felém hajította. Két kézzel kaptam utána és mohón falni kezdtem... Búsbarna Lászió A félelem
