Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)

1978-03-12 / 71. szám

1978. MÁRCIUS 12.

IRODALOM - MŰVÉSZET

DN HÉTVÉGE 9.

Kérdezem a barátomat, sütnek-e még valahol a faluban kenyeret. Azt mondja: Cseke Alberték sütnek. Később azt kérdezem, ki a falu utolsó parasztgazdája. Úgy gondolja: Cseke Albert. Ismét másra fordul a szó, a népművészet halódására, mire kiderül, van itt a faluban egy népművész — persze, hivatalos elismerés nélkül — vagy inkább naiv festő. Hogy ki az? Hát Cseke Albert!

Meg kell ismernem ezt a Csekét!

Zegzugos utcákon jutunk el Cseke Albertékhoz. Az új házhoz. Előző házát ugyanis odahagyta Cseke, amikor meghalt a felesége. Az apja házába költözött, ahol idős Cseke lakott a lányával, Albert vén- lány-húgával. Ide hozta saját telke és háza árát, s másfél év alatt felépítette a vén ház elé a rangos újat. Zöld vasrács mögött húzódik a behe- mót sátortetős épület. Kívül nincs még bepucolva, csak az alapozásnak felcsapkodott malter keresztbe-kasul karistolt homokszín ruhája díszük rajta. Magas betonaljzat, betonjárda a fal mellett, s ötlépcsős feljárat.

öreg Cseke üldögél bent a házban egyedül. Pipál. Én pi- pozó parasztot már évek óta nem láttam, meghatódom hát a látványtól. Az öreg ósdi kanapén ül, előtte viaszos vászonnal letakart barna asztal. A falak fehérek, tágasak — ahogy az egy mai sátortetőshöz illik —, de a bútorzat a falak közt teljesen a régi, ahogy azt a földespadlatú öreg házból átköltöztették. A fal mellett szikár faszékek, amarról meg az öreg kredenc, mellette láda, cifra feliratozással — kiszorulva a lakószobából —, rajta állnak a vászoncsuprok és az ütött-kopott rocska. Egyedül a tűzhely rí ki környezetéből: gáztűzhely, mellette az ezüstös gázpalack, öreg Cseke észreveszi vizsgálódó pillantásomat.

— A patront a jányom akarta. Hogy ö nem bírja duggat- ni a sport. Hiszen jól van, megvettük neki. Kibírtuk .. .

Elhallgat, és kifelé néz az ablakon. Őneki más mondandója nincs, gondolja, jöhetne már a fia. Jön is. Szikár, aszalt paraszt, sűrű, fekete borostával a képén. Meghallgatja, miben járunk, s mivel a barátom neki is barátja, bólogatni kezd.

— A vendégnek joga van — mondja. — A vendég lát, hall és ítél.

— Nem ítélünk, hogy meg ne ítéltessünk — mormogja a barátom óvatosan, inkább nekem címezvé a szót, mint vendéglátónknak. Cseke Albert elmosolyodik. Ritkás sárga foga előtűnik a borosta közül. Egyúttal ráilleszti ajkára a dóz- niból csavart cigarettát.

— ítélni joga van mindenkinek — ismétli. Én meg elkezdem:

— Van annak tíz éve is, hogy házikenyeret ettem. Ha nem terhes, legközelebb eljönnék friss cipóra.

— Nincs akadálya — csúsztatja a sötét szőrmélységbe dohányszálaktól bolyhos cigarettáját a gazda. — Kaphat lán- gost is.

Ekkor belép a lánytestvér, Cseke húga s immáron mindenese. Nyilván ő főz és mos a két férfira. Hozza a sajtárt a kifejt tejjel. Kék sportmelegítőbe bujtatott tagjain is látszik, hogy valamije megnyomoro- dott. Vagy csak csípőficamos? Furcsán bice-bócázik, morcos ábrázatát csaknem teljesen elfedi a kötött kendő. Amolyan nagyanyám-kendő, utoljára rajta láttam ilyet.

— A húga? — nézek Cseké- re, gondolom, bemutatja. De csak bólint. Egy idő múlva azt mondja mégis:

— Megfeji a tehenet. Egyet meg tud fejni. Azt mondta az orvos: egyáltalán nem fejhet. De hát nem lehet azt betartani.

A KS 1977. évi novellapályázatá- nak III. helyezettje

— Maga nem tud fejni?

— Tudok. De nem érek rá.

— Megfejsz azért — pillant a fiára az öreg, majd maga elé nézve folytatja: — Beteges a lány. A hideg megviseli. A melegtől meg ágynak esik. A gerincében az ideg, az orvos szerint...

Megint a mondat közepén hagyja abba, s nem látszik rajta, hogy folytatni akarná. Kérdezek hát én, erről-arról. Megszólal némelykor a barátom is. Cseke meg válaszol, s rám néz akkor is, ha a barátom kérdez valamit. Az öreg bele-beleszól, de félbehagyott mondataival csupán a fiának segít. így aztán négyen beszélünk, mégis csak ketten beszélgetünk.

Azt mondja egyszer csak Cseke:

— Nem sok hálaistent ér ez a mi gazdálkodásunk. De hót enni kell.

— Mindig is azért dolgozott az ember — jegyzem meg. Cseke a levegőbe csap.

— Nekem az volt az ünnep, ha dolgoztam. Valamikor! Mindig annak örültem, amit csináltam. De már ezt is elvették...

öreg Cseke bólint, majd egyre sűrűbben ingatja a fejét. Ahogy a fia előadja a kálváriájukat. Pedig Cseke nem panaszol, csupán felsorol. A fekete szőrök közül azonban nyersen és véresen buknak ki a szavak, akárha valami puli kölykezne itt előttem. Cseke kétszer lépett be a téeszbe, és kétszer lépett ki. Most a harmadik helyen van a földjük, tizenkét kilométerre a falutól. Inszakasztó rossz föld, fehérföld, ahogy ő mondja. Mindig összeszedték magukat. Kegyetlen akarat duzzadt a feleségében, ő csak azért csinálta, azért bírta csinálni, mert az asszony annyira akarta. Olyan házat építenek, mint a téesze- sek — ez volt a cél, ami húzta őket. Már megvolt az építőanyag, amikor az asszony leesett a lábáról. Rákot állapítottak meg, de Cseke nem hiszi, hogy az volt. Vagy ha igen, attól jött a baj, hogy eldolgozta az asszony minden erejét. Két tehenet fejt, két-három borjút hizlalt, sertést, libát tenyésztett, de egész falkára valót ám.

— Aztán most mire jó az egész? — Az ajtó felé int. — A szobába be se szoktunk menni. Nincs rá szükség.

— Miért léptél ki, azt mondd el — unszolja a barátom.

— Hiábavalóság volt az is. Először az emberek miatt. Hogy olyan volt a parancsnok, akinek nem fogadhatott szót valamire való ember. Másodszor meg a gép miatt. Ez már a mostani időben volt, úgy értem, mióta egy gazdáé a határ. Zsákoltam egész nyáron meg ősszel. Előbb a búzát, aztán a tengerit. Vontatóra voltam beosztva kézi munkásnak. Zsákoltam én azelőtt is. Rakodtam is eleget. Fel a szekérre. Aztán ültem a tetején, s amíg a faluba beértem, kipihentem magam. De a gép nem hagy időt. Tízszer annyi zsákot felpakolni, de sietve ám, mert a vezető sürget: csak úgy van ki a normája, ha gyorsan fordul. S mire elszívná az ember azt a rohadt cigarettát, már ér is vissza. Kezdődik a hórukk elölről. Ügy éreztem, hogy meggyilkol bennünket a gép. S mert mondtam is, nagy baj lett belőle. Ne legyek én más helyett okos! Vagy tán én adom

a pénzt a rakodógépre? Várjam meg, amíg az idő kiforogja! Mi meg addig gebedjünk bele? Szó szót követett. Kikértem a földemet megint.

— Most már nekünk is traktorunk van — jegyzi meg az öreg.

— Ki győz etetni két lovat?

— tárja szét a kezét Cseke. — A traktor csak akkor eszik, ha megy. Kényszerűség ez is. Vasló az igazi helyett. Néha rácsapok a gumikerékre, mintha a ló farára ütnék. Röhögöm magamat.

— A traktor is gép. Az is gyilkol — mondom.

— Az is, ha nem vigyázok.

— Legyint. — Különben nekem

már mindegy. Mióta púpos ember vagyok, ez is mindegy.

— Milyen púpra gondol?

— Nem látja? Itt a hátamon. Nem is egy púp! Nőtt rá egy a feleségemért, egy a lovaimért, de még ezért a házért is. Meg hogy mi-mindenért, már számolni se bírom. Más tán jobban látja, aki lát engem hátulról. Mert én csak ezt a két nyomorult kezemet látom. — S maga elé helyezi a két térdére fekete, árkos kezeit.

Nem tudok erre mit mondani, de a barátom kisegít.

— Ne a bajod mondd, hanem az igazad! Mindenki tudja, hogy igazad volt. Mindig, ha kinyitottad a szádat. Vagy nem szórta ki a szél azóta a kiskirályokat? Talán a rakodást nem géppel csinálják azóta? Csak éppen te nem vártad ki I

Vád van a szóban, egyben felmentő dicséret. De Csekét ez nem vigasztalja. De vitára se készteti. Hallgat előbb, aztán bólint, mint aki rég tisztázta már ezt az egészet. Felnéz:

— A bibliából mondanék erre kádenciát. Mert olyan vagyok én már, mint valami templomos vénasszony, a bibliát fújom. Szól pedig a magvetőről, aki vetni kiméne. Az egyik mag az útfélre esik, a másik a kövek közé, tüskebokorba a harmadik. Én az vagyok, ami a kövek közé hullott. Azok — így mondja az írás: „mihelyst hallják az igét, mindjárt örömmel fogadják, de nincsen

ő bennük gyökere, hanem ideig valók, azután ha nyomorúság vagy háborúság támad az ige miatt, azonnal megbotrán- koznak”. Mindig így volt ez énvelem is. Siettem a jóval, hamar ráadtam a fejem, de kövek közt hiába csírázik ki a mag, nincs ami táplálja. Türelmem nem volt soha elég, ami táplálta volna a magot.

Közben Cseke húga elszűrte a tejet, most áll némán az ajtófélen, s áhítattal hallgatja bátyja szavait. Az öreg Cseke ködös szemmel néz maga elé a viaszos vászonra. Cseke most már úgy tesz, mint a pap: ha felvette az igét, ahhoz jár a prédikáció.

— A múltkor meghökkentem a tükör előtt. Vaksi kis tükör, a borotválkozáshoz elég, de valahogy megláttam benne magam. Hát te? Csak nem te

akartál angyal lenni? Inkább ördögöt mutatsz. Hiszen még a szagod is kénköves! A képedről lekaparod a szőrt, de csimbókokban bukkan elő az orrodból, meg a füledből. A szemöldököd is valóságos ördög-pamacs! Le nem tagadhatod, hogy mi vagy! Egy púpos, csimbókos kani ördög! Hiába mondod, hogy te csak jót akartál, meg hogy jót akarsz. Hízóba fogsz egy alom malacot? Romlott tápot adnak a boltban, s megdöglik valahány. Perre mégy miatta? A másé nem döglött meg, csak a te tápod volt a romlott. Maradsz a vádaddal egyedül. Miattad pusztult el a jószág. Mert ördög vagy! Nem árában veszik

át tőled a hízott bikát? Rájuk borítod az asztalt. Igazságot akarsz, de csak háborúságot idézel elő. Merthogy magad vagy az ördög, s neked már nem lehet igazad se. Mindenki más angyal itt, csak te maradsz ördög, amíg már élsz. Tán még utána is... De én abban, ami utána jön, nem hiszek.

— Ne káromold az istent — mordul közbe az apja. Ez azonban ennyiben marad, mert senki nem szól. Cseke is hallgat. Cigarettát sodor. Mire kész a cigaretta, lecsillapszik ujjaiban a remegés. Higgadtan csihol tüzet a vastag, alaktalan alkotmány végére.

— A képeket megmutathatnád — javasolja a barátom csendesen. Cseke kérdőn rám néz, s hogy bólintok, bólint ő is.

— Meg lehet nézni. Ha valakit érdekel...

A kisebbik szoba felé lép, megnyitja az ajtót és betessékel bennünket. Amazok ketten kint maradnak. Hallom, hogy a nyomorék nő meggyújtja a gázt, az öreg meg kimegy o házból.

— Itt vannak a rajzok — tesz egy paksamétát Cseke az asztalra. Nagyobbrészt irkalap, de akad közte levélpapír is.— Addig én kirakom a többit. A festetteket.

Míg a bizonytalan és aránytalan ceruzarajzokat forgatom, félszemmel a rakodást figyelem. Cseke asztallapnyi farostlemezekre festett képeket állít- gat körbe a szobában. Némelyik még csak alapozva: felül kék, alul zöld táblák. Másokon már látni a fehér felhő-gombolyagokat az égen, a vézna kútágasokat beleékelődve a kékbe, s a barna lovakat a zöld festékmezőkön.

— Nyargaló ménes — közit Cseke, amikor a képekre fordítjuk a figyelmünket. — Ezt szeretem festeni. Meg aztán ez kell. Jönnek ide mindenféle külföldiek: németek, franciák, amerikaiak. Még ezek fizetnek a legkönnyebben.

A sarokban álló komódon felfedezem a mesterség eszközeit: kisebb-nagyobb ecseteket, tubusos olajfestékeket, de főként zománcfestékes dobozokat, rajtuk a Tiszai Vegyi Kombinát jelét. A nagy kék ég tehát a „külső és belső” zománctól keletkezik a képeken, valamint a nagy zöld mező is. Átlátom a technológiát is: amint megszárad a festék, ráfestí Cseke az égre a felhőket, középtájra jön a gémeskút a vályúval, majd a zöldre az a pár torz csikós-figura, égre kígyózó ostorával egyetemben, meg persze a száguldó ménes. Elő- re-hátranyújtott lábbal lebegő lovak.

— És mennyit lehet kérni ezekért a képekért? — tudakolom.

— Először is tudni kell, hogy mifélék a látogatók. Vásárolni akarnak vagy csak nézelődni. Aki venni akar, annak nem drága, amit mondok, ötszáztól ezerig kérek, odabízom. Ki mennyire becsüli meg a képet, így szoktam nekik megmondani.

Míg képről-képre rebben a szemem, szégyenlősen, akárha meztelenséget látna, arra gondolok: miféle ember is ez a Cseke Albert? Ilyen sorsra kell jutnia nálunk egy magára maradt parasztnak? Miféle tehetség és szenvedély sodorta el őt a többiek közül? összeférhetetlen? Akarnok? Aki végső menedékként kóklerkodni kezd? Vagy talán neki magának van igaza: egyszerűen púpos? Szerencsétlen?

Azon kapom, hogy sandán vizsgálja az arcom.

— Hogy tetszik? — kérdezi. S mintha mosoly bujkálna a szőrei között, valami cinkos mosoly.

— Hát — kezdem bizonytalanul, mert sérteni sem akarom —, meglehetősen eredeti képek ... Bele fog jönni...

Éktelen kacagás bukik ki belőle. Harsány és alaktalan áradat, valahonnan mélyen a torkából fakad. Mintha ordításnak indult volna. Többször is lélegzetet vesz, hörgő sóhajként, hogy folytathassa. Megrendültén kapom el róla a tekintetem. Akkor váratlanul abbahagyja, s rámordul nyersen a barátomra:

— Holnapután gyertek! Akkor lesz sütés. A lenti házban. Délre kisül. Most dolgom van!

Az ajtó felé indultunk. Cseke a kézfogás elől elfordul, úgy tűnik, vörös a szeme, az előbbi erőltetett hahotától.

A konyhában senki. Óvatosan húzzuk be magunk mögött az ajtót. Halljuk még, hogy Cseke odabent megint rákezdi. Hirtelen magasba bicsaklik a hangja — vonítva sír.

Trischler Ferenc rajza

Csontos Gabor:

Köve

k között