Dunántúli Napló, 1978. március (35. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-12 / 71. szám
DN HÉTVÉGE 10. RIPORT 1978. MÁRCIUS 12. Építészet, irodalom Granasztói: „Apám révén Pécsről származom...” „Apám révén Pécsről származom ... Gyermekkoromban nyaraltam itt, hol bent a városban, nagy, kertes, ódon házakban, hol kint a szőlőkben. E vakációk emléke mélyen megragadott, hiszen legfogékonyabb éveimet éltem. Talán itt szívtam fel — budapesti születésem, belvárosi életem, mindenestől fővárosi voltom ellenére — azt a magyar vidéki városi levegőt, itt ért az az első élmény, mely később egyre inkább a magyar városok kutatójává tett.” GRANASZTÓI PÁL: Az építészet igézetében Nem okozott csalódást a dzsámi rekonstrukciója . a z Új írás „Pályám emlékezete” sorozatában nemrég olvashattuk emlékezetes-szép önéletrajzi írását. Emlékeztetőül magunk is felidézzük eddigi életútjának legjelentősebb állomásait, mielőtt megkérnénk: nyilatkozzék a Dunántúli Napló olvasói számára Pécsről, mint építészeti érdeklődésének, kutatásainak tárgyáról, s mint gyermekkori emlékeinek — irodalmi munkáiban oly sokszor idézett — színhelyéről. Két múzsa vonzásában Granasztói Pál Budapesten született 1901-ben. A Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát, ezt követően 35 éven át az építésügy különféle szerveinél dolgozik. A felszabadulás után közvetlenül a Közmunkatanács — egyben Újjáépítési Kormánybizottság — egyik vezetője. Tanulmányi vezetője volt a ma is sokat emlegetett építész Mesteriskolának. Építészeti érdeklődésének fő tárgya úgyszólván kezdettől fogva a város. Több városrendezési pályázaton szerepel sikerrel, majd a városesztétika, városépítészet, illetve urbanisztika elméleti problémái foglalkoztatják elsősorban; nem egy alapvető törvényszerűség megállapítása, s a problémafelvetés is az ő nevéhez fűződik. A műszaki tudományok doktora, címzetes egyetemi tanár; munkásságának elismerését a Hild János-érem adományozása s az Ybl-díj első fokozatával való kitüntetés is jelzi. Granasztói Pál tagja a Magyar írók Szövetségének. Az irodalmi lexikon szerint szépirodalmi munkái „igényes művészettel, árnyalt stílussal örökítik meg a polgári élet jellegzetes alakjait, az értelmiség problémáit”. Hozzátehetnénk még: az „építészet igézetében" született szépirodalmi munkái, s az irodalmár érzékenységével megírt, önéletrajzi elemekkel át- meg átszőtt szaktudományos munkái egyaránt sajátos színt és értéket képviselnek. „Csak” íróként, alighanem elkallódtam volna. „Csak” építészként pedig az ismeretlenek között maradtam volna - írja. Első könyve — akkor még Rih- mer Pál név alatt — 1942-ben jelent meg „Városok a múltban és jelenben" címmel. A legújabb — a tizenhetedik - tavaly év elején „Városok, képek, zene” címmel. Nagy szakmai és közönségsikert aratott munkái közül a „Liane” című kisregény, valamint a pécsi emlékeket is felelevenítő „Vallomás és búcsú” nemrég új kiadásban is megjelent; az utóbbi a Magvető és a Szépirodalmi Kiadó reprezentatív „30 év” sorozatában. Ezek után átadjuk a szót Granasztói Pál (a lehetséges megszólítások egyikét választván): tanár úrnak, aki budapesti otthonában volt szíves fogadni bennünket. Pécs — egy építész szemével „Mindig úgy éreztem, nem lehet véletlen, hogy szépségesszép városunk, Pécs annyi jelentős építészt adott az országnak, s mi több — a nagyvilágnak. Itt született a modern építészet világhírű mestereinek egyike, Breuer Marcell. Pécsi születésű Molnár Farkas, akit a modern magyar építőművészet egyik úttörőiéként tartunk számon. Modern építészetünk történetében igen előkelő helyen jegyzik a pécsi Lauber László nevét is, aki — Nyíri Istvánnal közösen — a mecseki üdülőszállót építette. S hogy a mai generációkról sem feledkezzünk meg: sok kitűnő építésszel egyetemben a mecsekalji városban él és dolgozik Dénesi Ödön, Tillai Ernő. Jómagam 1915-ben, hétéves koromban jártam először Pécsett. A szűkebb értelemben vett városból jóformán semmit sem láttam, csak arra emlékszem, hogy akkor épült a villamos; óriási élmény volt a magamfajta kisgyereknek. Apámék copf stílusú családi házával a Kossuth Lajos utca 17. szám alatt sem kerülhettem bensőségesebb kapcsolatba, apám ugyanis szkókói szőlőnk közelében villát bérelt, Csukás vaskereskedőék kisebbik villáját; itt töltöttük a nyarat, életem egyik legszebb nyarát. A városnak csupán halvány, alattunk mélyen a síkság tengerébe vesző összképét őrzöm ebből az időből. A következő vakációk idején tudatosabbá, örök benyomássá érik ez a „felülnézeti” összkép, s kiegészül a pályaudvarra megérkező utas ellentétes „nézetű” összképével. A Székesegyház súlypontja körül szerveződő, a Mecsék napsütötte lankáin mediterrán nyüzsgésben felkapaszkodó házak, városrészek látványa gyermekként is megfogott; később, építészként egy reveláció erejével hatott rám. Közben részleteiben is felfedeztem magamnak a várost, a rokonság házait a házak mögött megbúvó hangulatos kertekkel, lakóinak — minden általam ismert életmódtól elütő — jellegzetesen kisvárosi és polgári „életvitelével”. Ugyanakkor — a történeti város határait átlépve — megismerhettem a szegénységet; Pesten messzebbre kellett volna menni érte. A társadalmi ellentmondások és különbségek építészeti formában is megnyilatkozó valóságára itt ébredtem rá először. Mondanom sem kell, hogy ezek az élmények meghatározóak voltak későbbi irodalmi munkásságom szempontjából is. Egyik legnagyobb érdeklődést és visszhangot kiváltó munkám — a „Vallomás és búcsú” — sem jöhetett volna létre enél- kül. Előzetes beszélgetésünk alkalmával kérdezte: már „felnőtt" építészként, építésügyi szakemberként volt-e konkrét szerepem Pécs városépítészeti képének alakításában. Nos, közvetett szerepem inkább, hisz mint bárki más, magam is szeretném remélni, hogy a szakjellegű munkáimban hangoztatott elvek, elképzelések némi visszhangra találtak, a nekem oly kedves város falai közt is. Egy operatívebb jellegű „beavatkozást" azért megemlíthetnék mégis. Az ötvenes évek végén az általam képviselt minisztérium megbízásából szakértői véleményt kellett adnom a Széchenyi téri dzsámi átépítésével kapcsolatban. Gyermekkorom óta mélyen emlékezetembe vésődött a városképben domináns szerepet játszó, a mainál magasabb és formájában is más kupola, s kezdetben sehogysem tudtam túltenni magam e beidegződésen. Körüljártam százszor, méricskéltem, vázlatokat készítettem, míg beláttam: nem fog csalódást okozni a rekonstrukció, a korábbi tömeghatás érvényben marad így is. Hiába, nagy erő a megszokás! El tudom képzelni, milyen problémát okozott annak idején a hagyománytisztelő pécsieknek a Székesegyház építészeti formáival, hangulatával disszonáns „vízilépcső” kiépítése, a Pécsett oly üdítő szigetnek számító Sétatér egy részének feláldozásával." A törzslakosság igényelje az értékmentést! Ezután a mai Pécs építési, városfejlesztési kérdéseire fordítja a szót. S jóllehet a kívülálló tárgyilagosságával igyekszik megfogalmazni gondolatait, napnál világosabb, hogy belülről nézi, a magáénak érzi gondjainkat, problémáinkat. „Pécs statisztikai értelemben véve kisvárosnak számított még, amikor szépsége, kultúrája révén már nagyváros volt a közvélemény szemében. Nagy történeti, városépítészeti értékek az egykori városfalakkal határolt területen, ahol — mediterrán környezetet idéző „színpadon” - déliesen kavargó élet zajlik. Ez az, amit így együtt csak Pécs tud nyújtani, s mindehhez még ott van a város egyik legnagyobb erőssége: a táj és a tájjal való bensőséges kapcsolat. Mindezt megóvni a város robbanásszerű fejlődése, növekedési üteme mellett, szakemberek (és társadalmi erők!) sokirányú és harmonikus együttműködését igénylő, nem akármilyen feladat. Gyakori hiba, hogy az építészek feladatkörét (és felelősségét) túl tágan vagy ellenkezőleg: túl szűkén értelmezik a problémák megoldásának folyamatában. Pécsett az egyik legnagyobb gond, hogy a betóduló lakosságot el kell helyezni, továbbá, hogy az ilyen sűrűn lakott város a mainál sokkal „sűrítet- tebb" központot igényel, ugyanakkor a régi központ őrzendő. Nem minden porcikájában persze; a döntő a karakter-őrző részek megóvása. Fontos, hogy a döntésre kötelezett szerveknek és személyeknek „érzékük legyen a városhoz”, s hogy a törzslakosság - társadalmi súlyának és felelősségének tudatában — igényelje az értékmentést, s nem csupán a huszonnegyedik órában. A történeti városközponton kívül viszonylag szabadabban lehet operálni a lehetőségekkel, de ezzel sem szabad visszaélni, hogy mást ne mondjunk a „felhőkarcolók” öncélú divatjának jegyében. S ha már a külső részeknél tartunk, Pécs egyik sarkalatos problémája a hegyvidékkel ösz- szefüggő területek jellegének megőrzése. Az építés, hisz itt is feszít a társasházépítés-igény, eleve sűrítéssel, növényzetirtással jár együtt. S ha szomorú szívvel tudomásul vesszük is, hogy a város és a táj oly csodás átmenetét biztosító kertek és szőlőskertek — Pécsett szinte délszakias - pompája jórészt már a múlté, a további jóvátehetetlen beavatkozásokat feltétlenül meg kellene előzni. Legyen intő példa itt a budapesti Szabadság-hegy beépítése, ahol — köztudomású - jóvátehetetlen dolgok történtek. S mit mondhatnék még! Az egyre aggasztóbban jelentkező környezetvédelmi problémákra, gondolom, nem szükséges külön figyelmeztetni. Még csők annyit: várom a Pécsről érkező jó híreket, például az újabb sétálóutcákról. No és a pécsi trolibuszról, mert állítom, hogy a busz istencsapása a Pécshez hasonló értékekkel rendelkező városokban. Ideje már végképp „rehabilitálni” ezt a szépreményű járművet, melynek felsőve- zeték-rendszere — igaz — némiképp rontja a városképet, s a fotósok sem túlságosan kedvelik. A döntő, úgy gondolom, mégiscsak az, hogy épségben átörökítsük az utókor számára a körülöttünk lévő építészeti értékeket. Már csak azért is, hogy a jövő fotósainak egyáltalán legyen mit fényképezniük." Boda Miklós Pécsett az egyik legnagyobb gond, hogy a betóduló lakosságot el kell helyezni... A mediterrán környezetet idéző „szinpadon” déliesen kavargó Várom a Pécsről érkező jó híreket... élet zajlik
