Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-19 / 50. szám
1978. FEBRUÁR 19. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. A pesti Hungária kávéház egyik asztalánál egy ízben egész este egy szerelmespárt figyeltem. A lány sűrűn ráncolt, fehér ruhájában egyike volt ozoknak a finom, sötéthajú szépségeknek, akik mindig többet ígérnek, mint ameny- nyit adni tudnak. A férfi úqy nyalogatta a lány kezét, mintha azt akarná megtudni, mennyire sós. Ebből arra következtettem, hogy ezek egy egész éve nem látták egymást. — Kivel csaltál meg az idén, Zsuzsi? — Ó, te! Hát senkivel. — Mondd meg nyugodtan, tudod, hogy nem vagyok féltékeny... — Tudom — felelte a lány. — Azért nem vagy féltékeny, mert nem szeretsz. — Zsuzsi, Zsuzsi! így tudtam meg, hogy a lányt Zsuzsinak hívják. Egy szót sem értettem a beszélgetésükből, de tudtam, miről van szó. Pontosan tudtam akkor is, amikor görcsösen megragadták egymás kezét, ily módon akarván megállítani az időt. A lány a férfi órájára nézett. — Vedd le! — mondta. A férfi levette az órát, megnézte, majd a zsebébe csúsztatta. — így jobb... — mondta a lány. — Most nem zavar bennünket az idő. Pedig az idő tovább zavarta őket. Ott tiktakolt a férfi zsebében. Ideje volt fizetni. Ideje van ugyanis a megnyugvásnak és ideje a fizetésnek is. Zsuzsi ezt szemmel láthatóan még nem tudja. A férfi azonban igen. Hiszen már fizetett. A férfi úgy negyven éves lehet, látni rajta, hogy ismeri a dolgok árát. Hát ezért kellett nekem négyszáz kilométert autóznom egy hajdan volt tenger poros medencéjében, Belgrádtól Budapestig, hogy ez a pór szolgáljon mintául egy olyan történethez, amely annyiszor megismétlődött már, s minden városban ugyanúgy? Milyen szórakozottan pillantottál rám, Zsuzsi! Egy odavetődött, elnyűtt idegent láttál futólag, aki hűlő kávéját kavargatja. Pedig nem álom, Zsuzsi, hogy benne leszel egyik elbeszélésemben, amit sose fogsz elolvasni. Én ugyanis- elbeszéléseket írok egy kis nép nyelvén, egy ugyanolyan kis nép nyelvén, mint o tied, a ma— Mit vétettem én isten ellen, hogy mindig bújkál- nom kell? Unom már az egészet! Ogy látom, Zsuzsi nagyon szenved. Ez azonban nem Iliiomo Kapor: ZSUZSI gyár, amiből én egy szót sem értek. Ez azonban egy csöppet sem gátol abban, hogy megértsem ezt az estét itt, a Hungáriában, ahova eljött ez a férfi, hogy megtudja, a ti kapcsolatotok teljesen kiúttalan. — Miért, hová kéne vezetnie? — Én tudjam? Most teljesen kiúttalan! A férfi is érzi ezt. Zsuzsi ekkor elmagyarázza neki, hogy elege van a bújkálás- ból. zavarja az evésben. Elfogyasztotta az előételt, áttért a cigánypecsenyére, és a vegyessalátára. Könnyei már a csokoládés-diós palacsintába potyognak. Ej, Zsuzsi! Biztosan azt mondtad a szerelmednek, hogy kár az együtt töltött időért. Ilyeneket nem szabad mondani I — Miért, mihez kezdtél volna ezzel az idővel? — Férjhez mehettem vol— És miért nem mész férjhez? — Csak mondd még egyszer, és tényleg megteszem. A Hungária kávéház legsötétebb sarkába húzódva, már előre látom a fejleményeket. Most ideje, hogy Zsuzsi úgy nézzen a férfire. És ránézett. Most ideje, hogy megcsókolják egymást. És megcsókolták egymást. Most ideje, hogy Zsuzsi a férfi ajkára illessze az ujját, és azt mondja. — Hallgass, ne szólj semmit... Ezt is kimondta. A férfinak most óvatosan körül kell néznie, nem lát- ta-e valaki, amint Zsuzsival szerelmeskedett. Senki sem látta, rajtam kívül. Mi értelme ilyen hosszú útra kelni, ha egyszer minden ugyanúgy megy. Mindenütt minden ugyanúgy.' Csak a díszletek változnak ebben a régi színdarabban!? a dátumok, a városok és 'a muzsika. Elvetetted a súlykot, Zsuzsi. Mi lesz ennek a vége? Mélységes seb marad őbenne, egy áttetsző árny tebenned, amely majd még szebbé, még titokzatosabbá varázsol. A férfi fizet, nagy borravalót ad, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Zsuzsi megigazítja arcán a festéket. Már mindent elmondtak egymásnak. Felállnak és elmennek valami albérletbe, hogy még egyszer szerelmeskedjenek. Sírni fognak, nagyon szép lesz együtt, kétségbeejtő, kétség beejtően szép lesz együtt. Még egyszer elválnak örökre, mivel kapcsolatuk teljesen kilátástalan. Megpróbálnak szerelem nélkül élni egy napig, két-három hétig, de aztán találkoznak a Hungáriában, hogy elmondják egymásnak, kapcsolatuk teljesen kilátástalan. Kifelé menet szórakozottan rámpillantottál, Zsuzsi. Elpazaroltad az egész szerelmet. S^mmi sem maradt belőle a tekintetedben egy alkalmi ismerős számára, akivel pedig belekerültél egy rövidke írásba. Gállos Orsolya fordítása Bárdosi Németh János: Tihanyi levél Illyés Gyulának Már a mólónál mondták hol laksz, de a kedves arc nem fogadott, az ablakod egyik szárnya félig tárva volt, nem tudom, a hold izgatott-e, vagy más baja volt szívednek mikor útrakeltél? most itt állok e kedves szigetnek meredélyén, távoli lényed közeiét szimatolom, a patkóvas az ajtón húnos, mondom sóhajtón, ha itt volnál, kérdenéd, mi bajom? vágtázik velem a vég, a százhúszas pulzus, tán több is, hiába szép a kék viz, ég, az öböl alig tündököl, mert láz öl, láz, meg alázat, ahogy a jobbágy-házak gubbasztanak a nagy torony alatt, versiró zúgaidat megsimogatom, egy kapás mondja: nem vagy itt, furcsán hangzik, mert mégis néztük egymást, a közös időt-sorsot, miegymást, a némán hunyorgó szemek egymásba ölelkeznek, — hát igy van ez, barátom, belátom, furcsa, házadnak nincsen kulcsa, itt vagy, mégse vagy itthon, de nem tűnődöm a titkon, mehetünk tovább, még Lőrinc kihűlt otthonát simogatom meg, aztán az autó berreg, ludak röppennek szét, s a szép álom-vidék eltűnik, majd újra, meg újra feltűnik egy zúgba Csokonai ligete, pádon a lomb-takaró, hahó, hahó ... persze a kicsi regélő lány verse szíven ver, amig a tenger ez a szép japáni kép előttem foszlik szét lila körökbe törve az alkonyi ködbe. K ésve indult a reggeli gép, még jó, hogy elértem a vonatot. Nincs fárasztóbb egy rövid külföldi útnál. Az embert szinte agyonlapítják az élmények meg a túláradó vendégszeretet. Ha becsukom a szemem, még most is sovány, fájdalmas szemű szentek néznek rám kopott aranygláriák alól, arcukon a 'lepattogott festék nyoma akár egy sebhely. Elbarikádozom magam egy újsággal. Mellettem sovány kis ember fészkelődik, enyhén színjátszó lila nyakkendője meg-megvillan. Szemben öreg pór ül és amerikai mogyorót eszik. Nincs kedvem beszélgetni. Félkézzel előkotrom a cigarettámat, de mielőtt a gyufát meggyújtanám, hatalmas arany gázöngyújtó imbolyog előttem, egekig érő lánggal. A kis emberé. — Szintén külföldről? — bök fel a bőrönd fülén fityeqő poagyászcédulára. — Honnét? S mór mondja is: egy arab országban dolqozott két éviq, a sivatagban fúrtak, olajat kerestek, alig három hete jött haza, ő is reoülővel. Azóta eqyfolytában ügyintéz, vám, elszámolások, mifene. Nem mondja, megérte a doloq. A fizetést, uaye dollárban kapták, mármost ha nem is számítjuk, amit olcsón megvett és vámmentesen hazahozott, még akkor is ... Szóval, ha most a sóaornok azzal az ismerősével meg tudnak eqyezni az árban, akkor mindjárt meq is veszi a házat, ötszáz néqyszöq- öl van hozzá, disznót is lehet tartani, de ugyanakkor mégis városban lakik az ember, egyszóval .. . Azok ketten, ott szemben, csendesen rágcsálnak, szemük a kis emberen. A moayoró hártyás héja ráhullik az öregember vásott öltönyére, az öregasszony barna patentharisnyájára. — Hogyan éltek ott? — most már elteszem az újságot. ■— Hol laktak például? — Hót ott, a sivatagban, barakkokban. Szentséges meleg volt. Rohadt dolog, nekem elhiheti. Három műszakban dolgoztunk, de mikor az ember letette a munkát, csak döglött, aludt, unatkozott. — Nem lehetett bemenni a városba? — Lehetett. De minek? Moziba ugye minek menjen az ember, úgyse érti a beszédet, meleg is van, büdös is. Másért meg minek? — Hát... körülnézni. — Körülnézni? — csóválja a fejét a lilanyakkendős. — Maga úgy beszél, mint a Hosz- szú. Volt ott egy bolondosforma legény is velünk, tudja. A Hosszú. Mindig az öreget nyag- gatta, arabul akart tőle tanulni. Ez elég sokat mászkált a városba/ A többiek meg cukkolták, hogy van ott valami nője. Ez egyszer engem is bevitt. — és? Milyen a város? — Dögmeleg. — Szépek a templomok, nem? — próbálkozom. Odaát a két eszegető egérke most énrám néz. Aztán visszafordulnak a lilanyakkendős felé. Szóval, már nemcsak a magam kíváncsiságáról van szó. Ez itt egy útibeszámoló, a kérdésekről nekem kell gondoskodnom. dől, hány aranygyűrűt hoztam? A fülembe súgja. A két öreg nagyranyílt szemmel bámult. — Az asszonynak két fülbevalót, köveset. Meg bundát. Nem szólhat semmit. Hosszú fejtegetésbe kezd az árforgalomról, a bankbetétről, az emberek irigységéről, jó, nem fizetett rá a dologra, de kérdi ő, ha valakinek ez nem tetszik, miért nem megy el az — Az úgy volt — helyesbít az öreg — hogy vett a téesz ötszáz birkát. Vagyis előbb háromszázat. Én már akkor a disznóknál voltam kilencedik éve, de sose szerettem a disznókat. Én megmondtam akkor, hogy ne adják el a birkákat, de eladták. Pedig nálunk mindig tartottak birkát. Az öregapám idejében, de még annak az öregapjának az idejében is. Aztán csak eladták. Pedig Hadarna Erzsébet Mindenféle utazások — Ja. Amúgy szépek. — Belülről is? — Általában nem engednek be senkit — magyaráz jóindulatúan a kis ember. — Mikor a Hosszúval bementünk, az valamit susmusolt egy arabbal és beengedték. — És magát nem? — A Hosszú hívott, de mondtam, inkább megvárom kint. Szemben abbamarad a fogak őrlése, a szemek rámsze- geződnek, aztán csalódottan a mogyoróra fordulnak. A nénike átveszi az öreg tenyeréből a héjakat és újabb adag rágni- valót ad neki helyette. — Hát az arab nők? — Ilyenek is, olyanok is — kuncog a kis ember. — Fátyolban járnak? — Ja. — És az arab ételek? — Nem tudom, nekünk saját konyhánk volt. Egyszer megint bementünk a városba és nagyon éhesek lettünk és bementünk egy étterembe, de aztán volt ott rendes marhahús is, azt ettük. Jól be is söröztünk, mert sör, az, tudja, ritkán volt. De nagyon drága volt, aztán többet nem mentünk. — És az arabok, akikkel dolgoztak? — Hát... nem tudtunk beszélni velük. Külön is laktak. Jöttek, meg mentek. Lusták, az aztán biztos. Az öreg is mondta, tudja, akit mondtam, az tudott egy kicsit magyarul. Az öreg mondta, hogy amelyiknek költ a pénz, dolgozik, ha aztán nem köll, elmegy. Nem bírják ezek a munkát. — Amennyire én tudom, talán mert sivatagi pásztorok voltak, csak az állatokhoz értettek, nem? — Lehet — mondja a kis ember érdeklődés nélkül. Rá akarok gyújtani, de előhúz egy csomag amerikai cigarettát. — Vegyen ám nyugodtan — mondja. — Hoztam egypár kartonnal. Aztán meg mit gonis. Abba a rohadt melegbe, na, szeretné látni... A vonat lassít, a lilanyakkendős kinéz az ablakon, nem, még nem vagyunk ott, de ha ott is lassítunk, ő lelép. Megtakarít majdnem egy órát, ha el tudja csípni á csatlakozást. — Tudja, honnan jövök most? A központból. Leadtam a papírokat. Tudja, mit kérdeztek? Nem vállalnék-e még két évet. Nem ott, egy másik helyen. Hát most vagyok a gondban. — El akarja vállalni? — kérdezem elhűlve. — Nagyon hajlok rá. — Hiszen mindene megvan, ház, telek, kocsi, ékszerek, bunda, itthon is jó fizetés ... — A ház még nincs meg — helyesbít a kis ember — ámbár meglesz, nem vitás. Na de. Hol van az a szekér, amelyikre nem fér még egy lapáttal? — kacsint. — Csak az asszony, az fog morogni. De- hát nagyon meg akarja látogatni a rokonait Németországban, az meg sokba kerül. Majd azt mondom neki... A vonat tényleg lassít, emberünk kapja a táskáját, köszön, lelép. Sokáig csönd van. A nénike kidobja az üres zacskót, letakarítja előbb az öregember ruháját, aztán a magáét. Egy kicsit ül, ölhetett kézzel, de láthatóan nyugtalanul, aztán elszánja magát és megszólít. Honnan megy a busz ebbe mea ebbe a faluba? Mikor indul? Hogyan lehet az állomástól odajutni? Mikor megígérem. hogy odaviszem őket, nagyon megkönnyebbülnek. Az öregember szikár arca is kiderül, megszólal. — Nem jártunk itt több mint tíz éve. Az Alföldön lakunk. — Csak az uram bátyja, az nagyon beteg. Haldoklik, ezt írják. Azért megyünk — bólogat a nénike. — Az uram juhász a téeszbe, tudja. Jöttek hozzá, hogy Józsi bácsi, nagy bajba vagyunk, ha maga nem vállalja ... masra nem jo az a sovány föld. Akkor a birka nem volt üzlet, azt mondták. Na aztán most megint van birka. Az új elnöknek több esze van, mint a régieknek együttvéve volt. — A legkisebbik fiúnk, az juhász lett szintén — mondja lágyan az öregasszony. — A legöregebb elment a városba, a középsőnek meg, tudja, mindene a gépek, ott van a faluban, traktoros. De a legkisebb az szereti az állatot nagyon. A Sanyink. — A külföldi országok minden pénzt megadnának a birkáért — folytatja az öreg. — Rájönnek lassan a népek, hogy ami régi, nem mind eldobni való. — Viszek nekik ételt, tisztaruhát — sorolja az öregasszony gyönyörűszép éneklő tájszólásban. — Most már, hogy a fiam is segít, elbírjuk a munkát könnyen. Este tüzet gyújtunk. Még újra faragni is kezdtem, pedig már... — Nagyon tudja ám csinálni — néz rá szeretettel az öregasszony. — A birka, tudja, annak olyan a természete ... Látom is már az öreget a hunyorgó parázs mellett heverni, fönn a csillagok, köröskörül „az a jó nagy levegő”, ami nélkül ő megfulladna. Igy meg tán száz évig is elél, ha az isten is úgy akarja. — Mink ezt az életet szoktuk — mondja töprengve a kis öregasszony. Más ember meg, lássa, olyan messzire elmegy... — Hát mit is akarnál? — Szól rá megrovóan az öregember, aztán megint felém fordul. — Mit gondol, mennyi gyapjú jön le az én birkáimról? — Nagy a világ — suttogja maga elé az öregasszony, ösz- szefonja eres, görbe ujjait, mintha imádkozna, s úgy hallgatja tovább az emberét.
