Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)

1978-02-26 / 57. szám

DN HÉTVÉGE 8.

IRODALOM - MŰVÉSZET

1978. FEBRUÁR 26.

A TARTALOMBÓL:

BEDE ANNA BERTÓK LÁSZLÓ CSUKÁS ISTVÁN FODOR ANDRAS GALAMBOSI LÁSZLÓ TAKÁCS IMRE TANDORI DEZSŐ TORNAI JÓZSEF VERSEI *

HERNÁDI GYULA:

SZÉP MAGYAR TRAGÉDIA I.

LAZAR ERVIN ELBESZÉLÉSE TUSKÉS TIBOR: SORSKOVACSOK

CZINE MIHÁLY:

BÚCSÚ

NAGY LÁSZLÓTÓL RÓNAY GYÖRGY: JÓZSEF ATTILA ÚTJAIN VARKONYI NÁNDOR: LEVELEK

KOVÁCS ENDRÉHEZ

A Jelenkor márciusi száma

Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában Bede Anna, Berták László, Csukás István, Fodor András, Galambosi László, Takács Imre, Tandori Dezső és Tornai József költeményeit olvashatjuk.

A prózai írások sorában Hernádi Gyula: Szép magyar tragédia c. színművének első részét, Lázár Ervin elbeszélését, Kampis Péter kisregényének befejező részét és Tüskés Tibor szociográfiájának újabb fejezetét közli a folyóirat.

A tanulmányrovat élén Rónay György József Attila útjain c. esszé-sorozatának második részét találjuk. Somlyó György Ady Endre publicisztikai írásairól értekezik. Figyelmet érdemel Várkonyi Nándor Kovács Endre történelemtudóshoz írott leveleinek második közleménye.

A nemrég elhunyt Nagy László költőtől Czine Mihály írásával búcsúzik a folyóirat. Nagy Lászlót a Jelenkor is munkatársai között tartja szómon: legutóbb a decemberi szóm élén jelent meg Vallvadir c. költeménye.

Fodor András

Sümeg

ILENKOR

IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT —1978

Bontja megint a tavaszi hegy türelmes örömét, vidám lasszóit eldobva újra körülkerít a zöld, a kék, de mjnd ami szemünkbe árad, ujjongó tiszta jel, a lélek bársony lemezét belül mért marja fel?

Fekszem veletek együtt a várudvar gyepén hanyatt, s megérzem lent a bazaltkupok alján elásott csontokat.

Virágot ont a buzgó feledés, fagyverte csonk virul, de a halandó testvér-bűntudat fáj olthatatlanul.

Takács Dezső: Régi Pécs (fametszet)

B

erzsián költő belebetegedett. Bele bizony. Aliig húzta a takaróját, nyomta az ágyat. Fájdalmas arcát még fájdalmasabbra igazította, mert hallotta, hogy látogatója érkezik. Zörömbölt valaki odakint a kilinccsel. Biztosan Zsebenci Klopédia — reménykedett Berzsián. Kipp-kopp, léptek az előszobában, és valóban, belibbent az ajtón Zsebenci Klopédia. Gondolhattam volna — mormogta magában Berzsián. — Ki más látogat meg engem, mint ez a locskafecske Klopédia! — Mintha az előbb még nem ebben reménykedett volna!

Klopédia kővé meredt a fájdalmas arc láttán.

— Beteg vagy? — kérdezte. Berzsián arca megrándult.

— Klopédia, nagyon kérlek — mondta síri hangon —, ne mérgesíts föl.

— Isten ments — mondta Klopédia —, de látom, hogy beteg vagy.

— Na ugye! Akkor meg minek kérdezed.

— Jó-jó — mondta csitítóan Klopédia. — Talán lázad is van?

Berzsiánnak most már nem is megrándult, rángatózott az arca. Fölordított.

— Láz! Láz! Mit lázazol itt! Mi vagy te, körzeti orvosi? Az embernek lőtt seb van a mellén és akkor azt kérdezi, lázas-e! Mindig csak a rohadt tünetek, sohasem a lényeg.

Most már Zsebenci Klopédia is fölemelte a hangját.

— Hol van lőtt seb a te melleden? Kutyagumi van, nem lőtt seb! És vedd tudomásul, hogy a lényeg a tünetekből áll össze.

— Megőrjít! Megbolondít — üvöltözte Berzsián, rázta az öklét az ég felé.

— Te nagyképű fajankó! — mondta dühösen Klopédia. — Egy percig sem maradok tovább.

Elindult az ajtó felé.

Berzsián szeme szikrát hányt a dühtől. Klopédia után ordított:

— Csapjon beléd a . . .

De itt elakadt.

— Jaj — suttogta és a szájára szorította tenyerét.

Klopédia viszafordult az ajtóból, nézte a szájára szorított tenyerű Berzsiánt. Elpárolgott Berzsián mérge, sápadt volt, szomorú és, ajaj, egy nagy könnycsepp szánkózott végig az arcán.

— Na — mondta ijedten Klopédia.

Odament Berzsiánhoz, megsimogatta.- Nem lehet így élni — suttogta Berzsián.

Piff — még egy könnycsepp. Most már kapizsgálta Klopédia.

— Ó — mondta —, hát emiatt! Hogy amit mérgedben kimondasz teljesül.

Bólogatott Berzsián. Tizet is gyors egymásutánban.

Klopédia arca megnyúlt, az ő szemében is megjelent egy könnycsepp.

Sirdogáltak.

— Látod — zokogta Berzsián —, különben milyen gyönyörűt veszekedhettünk volna. És azt ordítoztam volna neked, hogy te locskafejű, tyúkeszű, szófacsaró, mire te hozzámvágtad volna, mondjuk a tintásüveget . . .

— Bizony — csillant fel Klopédia szeme.

— És erre azt mondtam volna, hogy törjön el a kezedszá- ra, mire te azt mondtad volna, hogy ...

— Hogy te nagyképű fajankó.

— Mondtad is. Neked lehet— legyintett Berzsián. - De én erre azt ordítottam volna, hogy csapjon beléd a villám, te meg azt, hogy csapjon énbelém, aztán szépen kibékültünk volna és boldogan ülnénk egymás mellett, hogy olyan jól kiordítoztuk magunkat. Most meg látod, sírdogálunk.

— Tényleg — mondta Klopédia. — Hagyjuk is abba.

Kitörölte a szeméből a köny- nyeket. Kitörölte Berzsián is.

— Beláthatod, hogy így nem lehet élni.

Zsebenci Klopédia mélyen elgondolkozott. Ráncolta a homlokát.

— Láttad a házam tetejét? — folytatta Berzsián.

— Nem. Mi van vele?

— Nézd csak meg.

Klopédia kiszaladt.

— Egy óriási luk van a házad tetején - mondta ómulva befele jövet.

— Na ugye — mondta keserű arccal Berzsián. — Mert dühös lettem erre az ócska házra és azt ordítottam az udvaron, hogy ...

— Csapjon bele a villám?

— Bizony.

— És belecsapott.

— Bizony.

— És az előbb engem is egy hajszál mentett meg a villám- csapástól.

— Bizony.

Egy villanás Klopédia szemében, elszörnyülködött, rámeredt Berzsiánra.

— Te jó ég! - mondta. — Akkor a tűzoltó parancsnok is... kitörött a lába I

Berzsián behúzta a nyakát.

— Rátaposott a virágomra — mondta.

— Szegény, és fogalma sincs róla, hogy miattad. Azt hiszi, rosszul lépett... És a városi tanács! Berzsián! A városi tanács tornyába belecsapott a villám.

— Ki is találunk, ne félj! — rikoltoztak a többiek.

Mély csend borult a Hörpen- tőre. Mindenki ki akart találni valamit. Végül még a csendet is elűzték, annyira zúgott-bú- gott az eszük kereke.

Legelsőnek Sróf mester emelte fel az ujját.

— Én amondó vagyok — mondta ...

Mindenki feszülten figyelt, hogy mimondó, végig is hallgatták volna, ha Zsebenci Klopédia nem érzi meg a vészt és közbe nem vág:

— Kedves Sróf mester — mondta gyorsan —, egyre nagyon kérlek. - Azt a szót ki ne mondd, hogy „önuralom”.

— Bizony, bizony — bólogatott Berzsián.

— Miért ne mondanám — háborgott Sróf mester —, amikor ez az egyetlen megoldás.

— Ha ez az egyetlen megoldás — ordított Berzsián —, akkor most.. .

Nem tudta tovább ordítani, mert Zsebenci Klopédia ráveeggyel több volt neki. Különben nem mondta volna Berzsiánnak:

— Berzsián, mielőtt kitalálunk valamit, kérlek, gurulj méregbe.

— Már miért gurulnék? kérdezte Berzsián és már gurult

is.

— És mondd azt — folytatta Tejbajszán —, hogy vigyen el az íz. Vagy egyen meg a süly. Nagyon szeretném megtudni, mi az az íz. Meg mi az a süly.

De most kivételesen Zsebenci Klopédia gurult igazán méregbe.

— ördög bújjék a tudományos érdeklődésedbe! — kiabált. — Ki ne mondd Berzsián! Mert az íz az rossz szellemet, kísértetet jelent, a süly meg kelést, sebet. Ki ne mondd Berzsián I

— Dehogy mondom — legyintett Berzsián —, hiszen egyik se a szavam járása.

— És honnan tudod te, hogy mi az az íz, meg süly? — akadékoskodott Tejbajszán és szúrósan nézte Klopédiát.

Lazar Erűin

A fűzfán fütyülő rézangyalát

(részlet)

Berzsián még jobban behúzta a nyakát.

— És Sróf mester! — kapott a fejéhez Klopédia. — Sróf mester a sima aszfalton úgy hasra- esett, hogy máig is nyög. Berzsián I

— Állandóan az önuralomról prédikál... mit papol annyit.

— Nahát - csapta össze a kezét Klopédia. - És szegény Violin trombitája! Hát ezért robbant föl!

— Két óra hosszat ugyanazt a dallamot fújta — mormogta szégyenkezve Berzsián.

— És az én nyelvem... no nézd csak! Hát ezért bénult meg egy napra a nyelvem. Egy árva kukkot sem tudtam szólni egy álló napig.

— A lábtörést meg Sróf mester hasraesését szívből sajnálom — mondta Berzsián. - És szívből sajnálom Violin trombitáját is. De hogy te egy álló napig nem tudtál beszélni, abban igazam volt. Egész délelőtt locsogtál-fecsegtél. Ami még hagyján. De lélegzetet sem vettél közben.

— Igen?! Szóval akkor te vagy az! Ez a sok lábtörés meg villámcsapás, meg hasraesés, meg robbanás, meg nyelvbénulás. . . Berzsián, te rosszabb vagy, mint egy elemi csapás — szörnyülködött Zsebenci Klopédia.

Berzsiánnak nagyon nem tetszett ez a mondat. Pirulni kezdett a nyaka. Ami annak a jele, hogy rögtön dühbe gurul. Fölemelte a hangját is.

— Hogyhogy elemi csapás — ordította —, amikor. . .

— Nono — mondta ijedten Klopédia -, türtőztesd magad!

— Igaz is — szontyolodott el Berzsián, a hangja a padlásról a pincébe.

— Csak azt akarom mondani, hogy nem én vagyok az elemi csapás, hanem ez az észveszejtő képesség, vagyis hogy átok, hogy amit mérgemben kimondok, megvalósul.

— Nagyobb önuralomra van szükséged — mondta Klopédia.

— Na látod, ezért esett hasra Sróf mester a sima aszfalton.

— Pedig hiába, Berzsián, nincs más megoldás.

— Ehhez a jókedvhez, leginkább a szivórványszörp illik — mondta Vinkóci Lőrénc korcs- máros, aki mint tudjuk, kilencvenkilenc féle szörpöt mért a Hörpentő nevű szörpentőben.

Mindenki szivárványszörpöt kért. Kiccentek-koccantak a poharak. Koccintgatott boldog és boldogtalan. Addig, amíg Berzsián el nem bődült.

— Virulunk itt, vidulunk itt. Eregetjük lefelé a szivárványszörpöt. Holott velem ... holott nekem ...

No nézd csak, már pirul is á nyaka.

— Csak lassan a testtel Berzsián — mondta neki gyorsan Klopédia. Azért jöttünk itt ösz- sze, hogy kitaláljunk valamit.

tette magát és befogta a száját. Nem is engedte el addig, amíg Berzsián már majd megfulladt. Mély lélegzetet vett Berzsián, Klopédia meg ugrásra készen állt mellette. De nem kellett ugrania, mert a mély lélegzet után azt mondta Berzsián:

— Köszönöm, Klopédia.

— Villám? — kérdezte suttogva Klopédia.

Berzsián bűnbánóan bólintott.

— önuralomról szó se esik Berzsián - ugrott elő ekkor Vinkóci Lőrénc. — Csak nyugodtan gurulj méregbe, szikrázzon a szemed, ne törődj semmivel, csak ordíts!

— Jó, de mi változik akkor? — kérdezte Sróf mester.

— Egy a fontos — folytatta Vinkóci Lőrénc —, hogy mérgedben mindig azt kiabáld: Teljenek meg szörppel Vinkóci Lőrénc üres hordói.

Na lett óm erre zenebona. „Átkozott kapitalista, harácsoló nyerész, nyerészkedő harács” meg ilyesmiket kiabáltak a Hör- pentőben. Méghogy a Vinkóci Lőrénc hordói I

De Violinnak felcsillant a szeme.

— Mond valamit ez a Vinkóci Lőrénc - kiáltott. - Idefigyelj, Berzsián, csak annyi az egész, hogy akire dühös leszel, annak mérgedben ne rosszat, hanem jót kívánj! Egyszerű, nem?

Tényleg, egyszerű ez? Vagy mégsem egyszerű? Mindenki mélyen elgondolkozott. Egy pillanatra Berzsiánba is belevillant! Van még remény. De a másik pillanatban már azt érezte: még sincs remény. Violinhoz fordult.

— Mégis, Violin, hogy képzeled? Mondd el részletesebben.

Violin virult, mert azt hitte, nyert ügye van.

— Mondjuk — magyarázta — egy kopasz ember rálép a lábadra. Te dühbe gurulsz és azt mondod neki: Nőjön ki a hajad I

— Ez az, nagyszerű — rikoltoz- ta a Hörpentő.

Megdobbant boldogan a kopaszok szíve. Na, mindjárt kinő a hajuk.

Berzsián elszomorodott.

— Mondd. Violin, ha neked egy kopasz ember rálép a lábadra, mit mondasz neki?

— Hát. .. hát — hápogott Violin —, azt mondom neki, hogy ...

— Hogy? — kérdezték tőle kórusban.

— Hát azt, hogy — vallotta be szégyenkezve Violin — verje ki a ragya azt a kugligolyó koponyádat.

Na, igen. Bólogatott mindenki. Mert épp annak kívánunk valami jót, aki a lábunkra lép. Hogyisne! Ki várhatja ezt Ber- zsántól? Senki. Bólogattak a kopaszok is.

Hát ez kútba esett. Gondolkodtak megint, zimm-zümm az eszük kereke. Zimm-zümm. Tejbajszán esze kereke is. Mind az öt. Vagy mind a három. Mert vagy eggyel kevesebb vagy

— Mit gondolsz, miért tanulok én annyit? Miért járok olyan sokat könyvtárba? - replikázott Klopédia, ám ekkor Sróf mester fölkiáltott.

— Megvan!

Feléje fordultak valameny- nyien.

— Mit mondtál az előbb, Berzsián? — kérdezte diadallal Sróf mester.

— Mit? — tekergette a nyakát Berzsián.

— Azt, hogy nem a szavad járása.

— Na és?

— Hát mi a szavad járása?

Berzsián szégyellősen lehajtotta a fejét.

— Hát sajnos . . . hogy csapjon belé a mennydörgős ménkű .. . meg hogy törjön ki a lábaszára . . .

— Na látod — örvendett Sróf mester —, csak a szavad járását kell megváltoztatni.

Zsebenci Klopédia elszontyolodott.

— Mire megyünk, ha a csapjon beléd a villám helyett azt mondja, hogy egyen meg a süly?

— Valami olyan szavajórást kell neki kitalálni, ami nem árt senkinek - mondta Sróf mester.

Csakhogy van-e olyan? Nosza nekiállt az egész Hörpentő ártatlan szavajórást keresni Berzsiánnak. Röpködtek ott a szavajárások, mint a denevérek. Egyik kacifántosabb, mint a másik. Aki hallotta, bizonyára sohasem felejti el azt a szava- járásos délutánt. De bizony egyik szavajórás is ártott meg a másik is. Már már föladták a harcot, amikor újra kivirult Violin, a fülrepesztő zenész arca.

— Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! — kiáltotta.

És boldogan felrivallt a kocsma, boldogan felrivallt Berzsián is. Ez az! Ezt aztán mondhatja!

Neki is láttak mulatni. Csapra vertek még egy hordó szivárványszörpöt. Aztán meg a többi kilencvenkilencet.

Aztán persze hazamentek. Aludni tértek. De hiába tértek, aludni egy se tudott. Mert fütyült valami kegyetlenül. Mi az, hogy fütyült?! Vonyított, zengett, fütyörészett. Nyitják az ablakokat, kinéznek, ej a fűzfán- fütyülő rézangyalát, minden fűzfa tele van fütyörésző rézangyalokkal.

— Ej, Berzsián, Berzsián! — kiabálták, de mindhiába.

Egy perc nyugta sem volt senkinek a fütyörésző rézangyaloktól. Pár nap múlva meg már majd megőszült az egész város. Mert a fütyörésző rézangyalok átterjedtek az akácokra, át .a hársakra, át a juharokra, át a platánokra.

De ekkor szerencsére az ösz- szes rézangyalba belecsapott a villám. Zengett-zúgott az orkán, csavarta a fákat, röpültek a háztetők, hullott a jégeső, az ég meg úgy zengett, majd kihasadt.

Ajaj, Berzsián.