Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-05 / 36. szám
Bőiről: Kép o modern textilkiállításról; Vízimalom a népi műemlékek sorozatból; Szenes Árpád egyik alkotása; A lengyel Grafikából Majewski: Felesleges szárnyak kompozíciója DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 978. FEBRUÁR 5. Félidőben, Pécs kiállításairól Miért is nehéz évek óta Pécsett jó kiállítási programot csinálni? A felvetett kérdésben röqtön benne rejlik egy állítás: a kiállítások nem ,,lesznek”, „adódnak", hanem azokat csinálják, sőt — normális körülmények között — jó előre tervezik is. Egy nagy alapterületű, központi fekvésű, reprezentatív kiállítóterem alapvető feltétele lett volna az országos biennálék, a régóta szünetelő megyei tárlatok színvonalas megrendezésének. A hiány külföldi és hazai kapcsolatok fejlődését akadályozta vagy tartotta kezdetleges szinten, és sok esetben a helyi művészek fa- nyalgásának és passzivitásának is okául vagy legalább magyarázatául szolgálhatott. Mindezek után megnyugtató érzés tudni, hogy a város sok beruházási gondja közepette vállalta az áldozatot, s ha lassan is, de készül az igazi, már nem ideiglenes kiállítóhelyiség. Az objektív helyhiányon kívül nehezítette a kiállítások körüli helyzetet az is, hogy a képzőművészeti élet e döntő fontosságú területének nem volt megfelelő gazdája. önálló, intézményesített galéria nem volt. A múzeum sajátos konstrukciójával, állandó gyűjtemények létrehozására koncentráló törekvésével nem tekinthette feladatának élő művészeti kiállítások folyamatos szervezését, A Képzőművész Szövetség helyi szervezetének energiáját saját belső problémái kötötték le, s munkája nem a bemutatásra, hanem az alkotó munka feltételeinek megteremtésére irányult elsősorban. Nyilvánvaló, hogy a fölvetett kérdés bármely testület vagy kulturális felügyeletet ellátó szerv legjobb szándéka mellett sem oldható meg mindaddig, amíg önálló kiállítási intézmény nem jön létre a városban. Abban a már- már szerencsésnek mondható helyzetben vagyunk, hogy ettől csak egy építési határidő választ el bennünket, a galéria létesítésének egyéb személyi és tárgyi feltételei adottak. Egy kulturális színvonalára igényes nagyváros éves kiállítási programjával szemben igen differenciált igények támaszthatók, a betöltendő feladatrendszer rendkívül összetett. Joggal várható el, hogy országos jelentőségű és vissz- hanqú kiállításokra kerüljön sor, hogy mód nyíljon a sokrétű nemzetközi művészeti kapcsolatok színvonalas bemutatására, a hazai kortárs- művészet legkvalitásosabb alkotóinak és legmérvadóbb irányzatainak megismerésére. Természetes követelmény az is, hogy a kiállítások egy része az intenzív és sokarcú helyi képzőművészeti élet bemutatkozási fóruma legyen. Mindez lehetőleg kellő műfaji változatossággal valósuljon meg, hogy a közönség se találja unalmasnak és az in- formativitás mellett érvényesüljön benne a tudatos, művészetpolitikai felelősségérzettel átgondolt ízlésformáló koncepció. Évek során mindemellett ki kellene alakulnia egy jellegnek, különösségnek, sajátos arculatnak, éles kontúrokkal kirajzolódó profilnak is. És Pécsett még az is elképzelhető lenne, hogy a városnak a modern képzőművészetben elfoglalt előkelő helye s büszkén őrzött haqyományai szellemében a kiállítások sorának meqhatórozó jellegét — hor- ribile dictu — a legfrissebb, legprogresszívebb művészeti törekvések bemutatása adja meqTermészetesen tudnunk kell azt is, hogy a kiállítóhelvek önálló arculatot csak úgy alakíthatnak ki, ha többen működnek eqymás mellett egyidejű, de különböző programokkal, s az esztétikai, művészetpolitikai elvárások komplex rendszerének együttesen igyekeznek megfelelni. Ezeknek híián egy megoldás marad: a kínálkozó lehetőségek, az elérhető tervek közül a lehető legjobban válogatni, üavelve bizonyos műfaji és felfogásbeli arányok megőrzésére. A jelenlegi feltételek közt azt is megelégedéssel kell tudomásul vennünk, hogy a Színház téri kiállítóteremben folyamatos, eavenletes színvonalú program zajlott, érdeklődést kiváltó kiállításokkal, nagv látoqa- tottsáa mellett. Ez hosszú idő óta először az 1977-es évben történt íqy, iórészt annak köszönhetően, hogy az ideiglenes kiállítóhely adottsáqai az előzőnél sokkal jobbak. Szerencsés volt, hogv nyáron, — ami Pécsett igazán nem számít holtszezonnak — a múzeum ki nem állított qvűjte- ményanyaqából láthattunk két érdekes összeállítást: a Modern Képtár grafikai kollekciójából és^a modern textilművészet reneszánszát élő műfajának váloqatott darabjaiból. Az ezeket követő szeptemberi kiállítás a mai magyarországi konstruktivista törekvésekről adott keresztmetszetet, s ez két szempontból is izgalmas volt. Több pécsi művész művei voltak láthatók itt, most az egyszer nem elszigetelt frakcióként jelentkezve, hanem a szellemi társak egységes, egymást magyarázó, atmoszférateremtő közegébe ágyazva. Külön rangot a"3ott ennek a bemutatónak az, hogy a Hollandiában 1978 tavaszán bemutatandó magvar kiállítás előtanulmányául szolgált. Kétségkívül új színt jelentett az Országos Műemléki Felügyelőség népi műemlékekről és műemléki együttesekről készített fotókiállítása. Hasonló témából akár többet is elbírna a város. Geller B. István októberi tárlata a sokat dolgozó fiatal pécsi művész eddigi legnagyobb lélegzetű, legmeggyőzőbb bemutatója volt, amely — talán nem elhamarkodott következtetés ez — egy pálya- szakasz lezárását is jelezte, de ugyanakkor a változatlan irányba való, ismétlések nélküli továbblépés lehetőségének kérdését, illetve kérdésességét is felvetette. A NŐ 77 cimmel rendezett fotókiállítás igazig színvonalas, a város fotós-életének rangját is erősítő nemzetközi művészeti esemény volt, nem utolsó sorban a vonzó témának köszönhető nagy népszerűségtől kísérve. Szenes Árpád Franciaországban élő festőművész decemberi tárlata újabb bepillantást engedett egy, — az utóbbi években táguló — horizontba, a világszerte élő és dolgozó magyar művészek eddig kevéssé ismert tevékenységébe. A sor a mai lengyel grafikát bemutató kiállítással zárul, melynek egyik érdekes tapasztalata, hogy ez a műfaj az általunk jobban ismert lengyel alkalmazott grafikától sokban különbözik. Lehetséges, hogy a válogatás nem ad teljes keresztmetszetet, de mindenesetre szembeötlő, hogy a konstruktiv, geometrikus törekvések háttérbe szorulnak itt az irodalmibb gondolkodású, szürrealisztikus hangvételű, jellegzetesen szlávos vérmérsékletű művekkel szemben. A lengyel művészek azonos kor hasonló problémái között hasonló irányokba tájékozódnak, mint magyar kollégáik, de talán jobban sikerülhet egyforma igényességgel kivitelezett, s legkevésbé sem uniformizált műveikben összetartó erőt, mi több, nemzeti jelleget felfedeznünk. Igazságtalanság volna, ha a nagy kiállítások számbavétele után nem említenénk meg azt a pécsi kiállítóhelyiséget, ahol — igaz kisebb méretekben, szű- kebb közönség számára, gyakorlatilag kockázat nélkül — valósítanak meg következetes, határozott karakterű, igényes kiállítási programot. Ez a hely az Ifjúsági Ház nem kiállítási célokra készült „galériája”, ahol fiatal közönség számára fiatal művészek fiatal szellemű munkáit mutatja be a megalakulás óta. A félév fontosabb művészeti kiállításainak felsorolása itt önmagáért beszél: a Műhely Budapest; a Művészeti Szakközépiskola hallgatói ; Kígyós Sándor szobrász- művész; Ficzek Ferenc és Szíjártó Kálmán; a Pécsi Műhely tagjai; Rajk László és Szegő György „álomtervezők" kiállításai. Talán nemcsak ennyi történt az elmúlt fél évadban, de eny- nyi is elég annak igazolására, hogy a pécsi közönség a javuló lehetőségeknek megfelelően stabil, tartalmas, vizuális művészeti programot kísérhetett figyelemmel. Várkonyi György A sofőr, akire ezen ez éjszakán rányitottam a taxiajtót, már nem túlságosan fiatal. Aszott proletárarcát mély, inkább függőleges ráncok barázdálják. Proletárráncok. Mintha a parányi árkok mélyére kimos- hatatlan olaj-üledék rakódott volna. A szeme pillátlannak tűnik, az orr keskeny nyergén alig látható horpadás. A haja gyér, gondozatlan, látszik benne a nyilván koszos, töröttfogú fésű nyoma, a zsíros szálak négyes-ötös csoportokba rendeződve. hamuszürke sínekként húzódnak a fejebúbja felé. Arcán viseli életrajzát. A nyomorúságos, száradó ingekkel, gatyákkal föllobogózott bérházat, ahol született, A szutykos műhelyt, ahol gyerekkorában rozsdás drótok, olajtól csöpöqő anyacsavarok, nittszegek, pléh- darabok között matatott. Az arc megőrzött még valmit a mester ütésre lendülő keze láttán! félelemből, s a sunyi örömből is, amit az első kuncsaft becsapása okozott. Táq pórusú bőre a sárgás fénnyel homályló kültelki kocsmák párájából is őriz egy leheletnyit — nem többet, mint eqy napokkal előbb fölként kölni ellengő, inkább csak az emlékezetben élő illata. Egykedvűen várja, hogy megmondjam a címet. Elnyújtózom meflette az ülésen, csendes káröröm bhsereg bennem. Most majd morcán, ellenségesen néz rám. A visszafele útra gondol, amit üresjáratban kell megtennie. Húsz kilométer. A katonai repülőtérről visszafele nemigen akad utas. Persze mondhatná azt is, nem visz ki, neki nem éri meg. De nem meri. A káröröm a fejbőrömet birizgálja. „Ki tudja, ki ez a pasi, aki éjszaka a katonai repülőtérre hajtat?" — erre gondol majd. Azért, amikor a szavak: „katonái repülőtér” kihullanak a számon, várok tőle egy kutató pillantást semmitmondó, kockás ingemre, szürke, gyűrött nadrágomra. De rám se néz. Indít. Elmaradnak a belváros neon utcái. Egy híd karcsú íve. Gyárak, külvárosok. Már erdőben járunk, a fák törzse a reflektor- fényben megannyi fehér villanás. — Visszafelé nem lesz utasa — mondom. Csak egy pillanatra néz rám, most látom először egyszerre mind a két szemét. Egykedvű, majdhogynem gúnyos. Most veszem észre — mintha az egyLázár Ervin szerre látott két szem anód- és kalód-sugara lámpát villantott volna bennem —, hogy első látásra mennyire félreismertem, mennyire nem hatoltam arca külső rétege mögé. Valami finomság bukik ki a ráncok közül, valami szóval ki nem fejezhető. Ha most előadásba kezdene a görög művészet arányosságáról, a kvantummechanikáról vagy a zen-buddhizmus lényegéről, egy pillanatig sem csodálkoznék. Lopva a profiljára pillantok. Most nincs rajta semmi fény, semmi ellengő. Düh fog el — magam sem tudom, miért. Valamivel meg kellene bántanom, dobol bennem. Meg kellene aláznom. Fennsőbbségesen ül mellettem, mint egy lenyűgöző arányú görög szobor, mint maga a görnyesztő súlyú kvantummechanika, mint a mindent lecsupaszító zen-buddhizmus. És hazudni kezdek.- Micsoda ostobaság ez — mondom —, csak rohan, rohan alattunk az aszfalt. Hiába pörögnek a kerekek, hiába nyomja a gázt. Ide vaqyunk ragasztva a földhöz... Értelmetlen rohanás! — Itt hatásvadász szünetet tartok. — Bezzeg, amikor mi elemeljük a gépet a kifutópályáról! Az orr az ég felé fúródik... Semmi közöm a repüléshez. A katonai repteret azért mondtam, mert oda pár száz méterre lakik a szeretőm. Véletlenül. Ugyanúgy lakhatna a vágóhíd mellett is. A sofőr meg se rezzen. — Akkor, amikor már a gép felemelkedett, értelmet nyer. a néhány száz méteres földön rohanás — folytatom dühösen. — De íqy?! Mint egy rossz vers. Aszfalt, aszfalt, aszfalt. Megint rámnéz. Mintha mosoly villanna az arcán. Ebben nem vagyok biztos. Inkább kopott Ínyből kisárgálló fogak rémlenek. De lehet, hogy ez is csak érzékcsalódás. Előrehajol. Rátapos a gázra. Az öreg, rozoga Volga nekilendül, a sok vihart látott karosszéria berezeg. A sofőr egy aprót nyög, hátradől, s szép óvatosan elemeli a kocsit az útról. A kerekek surrogása megszűnik, sóhajtva ellebeqnek mellettünk az út menti fák Coronái. Görcsösen kapaszkodom az ülésbe, és ámulva nézem a város felszikrázó, elektromos csillagait. Azóta itt keringünk a kivén- hedt taxival a város fölött. A sofőr nem néz rám. Szólni sem szól semmit. Grain András rajza
