Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-05 / 36. szám
IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Q 978. FEBRUÁR 5. H a tavaly megrendezték a kollégiumban a teadélutánt az ő részükre, akkor idén most már az ő dolguk volt az újonnan érkezők fogadása, a házirend megszoktatása, a barátkozás elősegítése, a kezdeti idegenkedés föloldása. A legnagyobb öröm ilyenkor éppen az előkészületek során fölmerülő rengeteg részprobléma megoldása. Mindenekelőtt a bevásárlás megszervezése és a szükséglet kiszámítása kenyérből, fölvágottból, vajból, sajtból, savanyúságból, üdítőből, a hozzávaló pénzmag begyűjtése, némi segély fölhajtása bizonyos igazgatói keretből, és a rendkívüli engedély kieszközlése az előírtnál jóval későbbi takarodóra. Aztán már maga a. szereposztás is: a szendvicskészítők kijelölése, a fekete- és teafőzés rendje, a terítésfelelős személye, a tálalás és kínálás megszervezése, és egy rövid köszöntő a legelejére. És persze, a zene! Mert a dekorációt és a virág- díszitést igazán szépen meg tudják oldani külső segítség nélkül is, de a zenével már nem ilyen egyszerű: a magnóhoz és a hanglemezekhez erősítő is kell, annak beszerelése pedig férfimunka. Fönnakadást természetesen ez okozhatott a legkevésbé. Hiszen az ilyen teadélután, a célját tekintve, nem a lánykollégium belügye, hanem az intézet városi tanulói is hivatalosak, a kinti lányok meg a kinti fiúk egyaránt. Kivéve azokat a notórius rendbontókat, akik már tavaly is úgy viselkedtek, hogy okosabbnak Ítéltetett, ha idén nem kíváncsiak rójuk. Ilyen a Praliné nevezetű díszvirág is, a barátaival. Őket nemcsak hogy nem hívták meg, hanem nyomatékosan a tudtukra adták, hogy semmi szükség a hasonlókra, és jobb, ha más szórakozást keresnek maguknak. Ez a Praliné nagyobb fiú, mint ők, talán két évvel is idősebb. Amolyan hegedűnyakú srác. — A feje selejt! — állapította meg John Mari tavaly, ahogy ránézett. — A szája csak arra jó, hogy kajáljon vele! — Inkább kajáljon, csak meg ne szólaljon! — ez a véleménye másoknak is, azóta, változatlanul. Betört azonban közéjük ezúttal is — észre se vették, honnan került elő, egyszerre csak ott volt. Hiába, hogy senki se hívta: a zene még el se kezdődött, és ő már ott handa- bandázott az asztalnál, és hadarta a szövegét azoknak, akik ki akarták tessékelni. Valami kulcscsomót csörgetett a Jahn Mari orra előtt, aztán föl-föl- dobta a magasba, hogy minél többen figyeljenek rá. — Elutaztak az öregek, kisbabám, ne félj! — szorongatta közben a Mari karját szorgalmasan. — Itt a műhely kulcsa, csenevész bogaram! Oltári az idő odabent, és le lehet rángatni a redőnyt odabentről is! Próbáltak tuszkolni az ajtó felé többen is, ő azonban úgy imbolygott, hogy valamiképp a sarokba keveredett. Ott aztán hunyorogva előhúzott valamit a bőrzekéje melléből, és a körülötte ügyetlenkedő lányok közül még közelebb kapott néhányat. Hajlongott nekik, mint egy bohóc, úgy mutogatta hár- sogó jókedvvel, amiről ki se derült egyelőre, hogy mi az. Mari odakapott — sikerült is majdnem összegyűrnie azt a disznóságot. Hátulról azonban lökés érte és térdre bukott, a zsákmányát is elejtette. Egy pillanatra amaz is elveszítette az egyensúlyát, és belekapaszkodott a lány combjába — de közben viszaszerezte a rondán összehasadt lapot. Diadalittasan fölpattant vele egy padra, és lobogtatta a feje fölött, tá- tott szájjal röhögve. Erre már a zenegép mellől is előkerült néhány fiú, és megcélozták maguknak a Pralinét. A gomolyba gyűrt verekedés legalább három percig tartott, annyi ideig, ami elegendő volt Marinak ahhoz, hogy eszébe jusson, milyen jó, hogy nem pont ő a napos. Naposként ugyanis nem vághatta volna képen; — most azonban úgy találta álion a mocskost, hogy jó időre el kell majd hallgatnia, és gondolkozhat azon, milyen lány az, akinek ilyen kemény a tenyere!. . . Jól van, túlságosan nagy baj azért nem történt: a Praliné már kint is az utcán a társaival együtt, mehet a zene meg a tánc tovább. Épp csak egy pár percre tűnt el Mari is, gyo«an ki a mosdóba, megpacskolta arcát a vizzel, aztán harisnyát kellett váltania, mert a térde fölött kereken fölszakadt, ahogy az átkozott odamarkolt. Ezért még számol vele; ha itt volna, véresre marná a képét, meg a dicsekvő barátai se úsznák meg szárazon! A következő iskolakiránduláson Praliné nem tarthat a többiekkel. Tulajdonképpen örülnie kellene, hogy ilyen olcsón vészelte át a „hőstettét" követő időszakot. Bár a Jahn Mari kerek-nagy pofonját a kollégiumi nevelőtestület nem túlzottan helyeselte, és általában a verekedést se, hanem föltételezték, hogy a jövőben más eszközökkel is elejét lehet venni a hasonló rendbontási kísérleteknek: — a fegyelmi határozatot maga a tanulóintézet igazgatója hozta. Indulás személyvonattal korán reggel. Aztán a tervszerint gyalogtúra a barlangig, ott pihenő, a tízórai csomagok fölbontása, majd egy képzett vezetővel maga a barlang következik, vagyis a legszebb és a legizgalmasabb része az egész napnak. Ebéd kint a hegyoldalban, pihenés, ének, játéka délutáni vonatig. Csomag alig kell valami az útra, csak az ennivaló, meg egy melegebb kardigán a barlang miatt. így az igazi, ha szabad az ember keze, és nem kell vigyáznia semmire! Az elindulásuk utáni fesztelen jókedv azonban hamarosan megbicsaklott. Mindjárt a vonatról való szedelőzködés közben. — Ni, a Praliné! Ott parkol a vasútállomás épülete tövében egy vérpiros, csillogó Zsiguli, elállja az utat, meg se lehet kerülni. Az ajtaja nyitva, s a motorháznak könyökölve ott horgonyoz az arcátlan vigyorogva, és diadalmasan végig pásztázza tekintetével a gyalogláshoz készülődőket, mintha egy poros, vánszorgó, vert sereg fölött tartana sajnálkozó szemlét. Majd harsányan fölnevet, s ahogy bekászálódik, kényelmes-nagyot huppan az ülésre, és éktelen csattanással vágja magára a kocsiajtót. A volánnál az édesapja, bőrkabátban. Ez a bőr is csillog, az arca is csillog. Vastag tokája van a papájának és kemény bajusza, a kettő valahogy nem egyezik, ez a legfurcsább rajta. Ő is nevet, a fia is nevet; — aztán a gyalogláshoz menetoszlopba rendeződök elé nagy gázzal odavág a Zsiguli, és lila füstöt ver az arcukba. Nézik, persze, hogy nézik a kocsit többen is. Praliné pedig pont akkor hajol ki, amikor John Mari kiölti rá a nyelvét. Egy-két kilométer után visz- szafordul a csillogó autó, és elhúz mellettük, vastag port keverve. Aztán egy ipszilon-ka- nyarodás mögöttük az országúton, hosszú tülkölés és szirénaduda, megelőzi őket, villogtatja a lámpákat, mindenféle hangon játszatja a dudáit, és vágja a porfelhőt. Hogyne trükközne itt, az orruk előtt, miért ne bolondozna, ha egyszer olyan hülyén biztos lehet önmagában — és abban is, természetesen, hogy irtózatosan tetszik ez itt egyeseknek! Vissza hát, és újra eléjük, és még egyszer. Néhányon már odaugranának a kocsi elé; az utolsó pillanatban perdül félre Mari is, különben tán rá is hajtanának. Por meg piszok az arcukba. Meg nevetés. Végig, egészen a ba rlangvölgyig. Ott, mire ők megérkeznek, Praliné meg a bőrkabátos apja már teríti is az abroszt a kocsi ajtajába állított tábori asztalra. Borosüveg, szódavíz, kóla, sonka, kenyér és gyümölcskosár: hadd lássa mindenki, hogyan él egy ilyen kemény fiú! Aztán csónakózás is, persze, a barlang taván, a legnagyobb csónakban, egyfolytábon, amíg ők egymás kezébe kapaszkodva, a kísérő nyomában botladoznak a mindenféle alakú cseppköves sziklákon és partmenti padkákon. Ez a bukdácsolás lett volna különben a legizgalmasabb, a visszhangzó csobbanások, a nevetések ásványos csengése, a kövek üreges zenéje, a hideg víz üveghangja — ha nem bukkan elő minden percben az a csónak és nem cuppantja a kerek arcú ember minduntalan úgy az evezőket, hogy az ő fiára figyeljen mindenki, az nem szorul az iskola kegyére, megengedheti ő magának így is, többet is, ide nézzetek, fafülűek, majd én megmutatom nektek, hogy az én fiam azértis itt van, itt ám, és nem olyan nyavalyáson, mint ti! . . . A kísérő tanár talán odaállhatna a kedves szülő elé — ebből azonban hosszadalmas vita és magyarázlcodás kezdődne, esetleg nem is egészen ide- illő fejtegetésekbe bonyolódnának, s a végén még csúnyább eszközökhöz kellene folyamodni. — Mari azonban nem birja tovább: a csónakázás végén, a barlang szájában odalendül a féltett fekete fiú elé, aki meglepetésében féllábbal visszahuppan, és ha nem kapja karon az apja, talán belecsobban a kristályos vízbe. — Elmehetnél már innen a fenébe! — Én?! — röhög a hős elég kényszeredetten. — Nem kíváncsi rád senki! — Én se rád! — próbálja félrelökni Marit. — Hord el a . csámpáidat, különben ... — Különben?... A végén még megijedek! Addig maradok, amíg akarok! — Nem hiszem! Gurgulázó, hosszú röhögés: — Semmi közöd hozzá! — Semmi közöm?! — megy neki a lány. — Neked semmi közöd! Tudd meg, ehhez itt semmihez, de semmihez ... Erre már mások is odaérnek, a tanár úr is. De csak a kövér ember tudja lefogni Marit, annak kiáltja hát az arcába: — Maga pedig szégyellje magát! — Te!!! — hördül mélyet a férfi. — Hogy merészeled?!... — Szégyellje! Igenis! A felnőtt ember, bőrkabátja védelmében, és tekintélye erejével, félrelöki végre a megvadult taknyost, majd sikerül szembefordulnia a nála sokkal vékonyabb férfival: — Erre nevelik itt a gyerekeket, mi?! A tanár úr tudja, hogy ennek folytatása lesz (kell hogy legyen), furcsa és méltatlan dolog volna tehát, ha most csak amúgy visszavágna a támadásra, a legegyszerűbb érvvel, kapásból, például így: — Mi erre neveljük, igen; maga meg arra! — Hiszen a tiszteletre méltó szülői bölcsesség ellenállhatatlan érvei máris pattognak: — Én oda viszem a fiamat, ahová akarom! — dühöng széles szájjal. — Jogomban áll, nem?! Szép kis világ, ha ahhoz sincs jogom, hogy .. . De nem folytatja, mert látja, hogy nem kap választ. Sorako- zás, indulás. Az öklét rázza csak, és nevet, és bátorítón csapkodja hős nagyfia hátát. Szabó Zoltán: Madarak KENDE SÁNDOR Akinek „jogában áll” Búcsú Nagy Lászlótól A Mindenség énekese Költészetének igaz ismerői régóta a legnagyobbak között tartják számon; életében is már a halhatatlanok sorában, Ady és József Attila testvéri közelében. Ha gyötrött- áldott költősorsát verseiben nem egyszer mérlegre tette, maga is leggyakrabban rájuk mutatott. És harmadikként Bartókra. Róla irta: „Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Öt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Min- denség zenéjét." A legnagyobbak megjelölése Nagy Lászlónál sohasem vált meddő hiúsággá: nem a dicsőség vonzotta, hanem a feladat fölvállalása. Ebből — a feladatból — valóban hitvallással csak a legnagyobbat akarta. A magyar és a világirodalom örök vezetékébe kapcsolódni volt a célja, s nemcsak az igénytelenséget, de még a mérték- tartást is elutasította. „Nekem emberi a magasra csavart láng” — hirdette s élte mindvégig. A Mindenséget ostromolta maga is. Történelemben és emberiségben gondolkodott. Tudta, a célért magára kell vennie a múlt minden örökségét, de utat kell vágni a jövőbe is. Nem általában lelkesedett az embe'riségért és a mindenségért. A maga, családja, az elbocsátó közösség, a nemzet gondját, szerelmeit megélve teremtett költészetet. A legnagyobbak közé az igény, a cél, a vállalás önmagában nem emelhette, hanem a megvalósulás: amit költészetté tudott váltani. Ebben érezték meg olvasói önmagukat is; hogy világunkat, érzéseinket, szerelmeinket, gyötrelmeinket ki tudta mondani. Azt is, amit személyiségünk mélyében éreztünk, gondoltunk, de azt is, ami a közösség útja volt a felszabadulástól napjainkig. A költészet, a szó hőse volt, s mert amit megragadott, kíméletlen szigorral és pontossággal mondta ki, magatartása eleve példává és eszménnyé emelkedett. Az önmagunk és a közösség, a világ iránti kérlelhetetlen szigor és pontosság eszményévé. Ami mi magunk nem tudtunk lenni, de amit legfájóbb hiányként éreztünk, hogy megtartsuk a világot s önmagunkat. Annyit tudott rólunk és oly sokat tudatosított, hogy titkok tudójaként, varázslóként is élt közöttünk. Mi őt látjuk most a magasban, fehéren izzó hajával, a Mindenséget mérő órával kezében. Ami varázslatos volt benne, legszebben talán Bertha Bulcsu fogalmazta nemrég: „Évek óta figyelem az arcát. Tudó és talányos. Néz valamit, lát valamit, amit mi nem látunk. Érti az ősi szellemparancsot és közvetíti hozzánk a lényegét. Lélekőrző ... A sámán- dobot, mely egyben ló is, korán megszerezte. Bejárta vele az alsó és felső világot, a dunántúli csipkeerdőket, a süppedő ősi falvakat, a falvakban a kamrákat, félszereket, padlásokat, szénában aludt, s a holdvilágos éjszakákon fehér menyétek énekeltek neki menyétország- ról..." Nagy László meghalt, s hiába tudjuk, hogy műve régóta ronthatatlan örökéletű — siratjuk őt és fáj nagyon, és pótolhatatlanul hiányzik, amit többé nem fog helyettünk kimondani. Szederkényi Ervin Nagy László emlékére. Gellér B. István rajza
