Dunántúli Napló, 1978. február (35. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-19 / 50. szám
DN HÉTVÉGE 6. FOTÓ-KIÁLLlTÁS 1978. FEBRUÁR 19. Kovács Attila Cseri László, Harnóczy Örs, Kálmándy P. Ferenc, Kovács Attila és Dr. Lajos László fotókiállítása a Színház téri galériában Láttunk építészeket és festőket fotózni. A Pécsi Műhely tagjai kollektiv és egyéni kiáltásokon bemutatták fotós jellegű munkáikat. Ma — úgy tűnik — fotózni nem érdemes, hanem szükséglet. Reagál-e a szakma erre a jelenségre, s ha igen, hogyan, mivel? Feltár- ható-e ennek az új szükségletnek a tartalma, s ebben a műveletben megpillanthatunk-e reményteljes, új mozzanatokat, mely a fényképezés gyakorlatának szélesebb körű megismerését követi? Efféle kérdéseket vet fel az a fotókiállítás, mely péntektől látható a Színház téren. Mert nemcsak a maga nemében különös ez a bemutató. Azért is különös, mert egyértelműen friss, gondolkodásmódját tekintve internacio- nális, megoldásait, szellemét tekintve magyar. (Ami persze sokak számára bizonyításra szorul.) — És mert különös, még nem feltétlenül jó is. De ez a kiállítás jó. Közelről és távolról is. Tiszta, szellemes. Nem kis szavak ezek, itt mégsem csengenek hamisan. Feltűnik egy újabb csoport. Lehet sokatmondó is ez az esemény, sejthető mögötte egy vállalkozás nesze. De amikor megtudjuk, hogy a Mecseki Fotóklub kebelén belül létezik, már érezzük; a vállalkozás változtatást céloz. Bizalmunk oka a rögtönös közelítésben ez: változtatni általában is többször kell, mint nem, változtatni többször jó és kívánatos, mint rossz. Művészetben a változás-változtatás funkcionális kérdés. A változás képessége nélkül elveszíti értelmét. A Mecseki Fotóklub stílusa számos neves tagjának kiállításáról, nemzetközi bemutatókról, kiadványokból jól ismert. Annál nagyobb lehet hát a kíváncsiságunk, vajon mi késztethetett öt embert arra, hogy különvéleményét kis alkotóközösségben formálja meg? A választ alighanem generációs különbségekben, a célok és a tájékozódás „másságában" találjuk meg. Nem túl sűrűn találkozunk ezzel az új művészi magatartással, amely tárgyilagos, de nem veszi annyira komolyan magát, hogy öniróniájának céltáblája ne lehessen. Sokat ad a technikai megoldások tökélyére, de tevékenységének lényegét nem ebben fogalmazza. Nemcsak tudomásul vesz, hanem elő is idéz egy sor cselekményt, nemcsak a kamera aktív, hanem az is, aki kezeli. Előidéznek, megkonstruálnak, „színpadra állítanak” helyzeteket és követik. Követik közben önmaguk változásait is. Részvétet csakúgy, mint bizarr ötletet. Vállalják, vagy legalábbis nem tekintik maguktól idegennek a művészietlen, költőieden, banális témákat sem. Azt a jogot azonban fenntartják maguknak, hogy az előidézett, megidézett, felelevenített helyzetekről gondolkodjanak, és nem tagadják meg műveiktől a meditáció hangulatát sem. A „semmit sem veszíthetünk" játékosságával festik magukat és világukat, olyannak, amilyennek ők elsajátították. Vállalják ezt a világot, amilyenként alakítani képesek rajta. Műveikben nem a megjelenített dolgok igaz, vagy hamis voltán van a hangsúly, hiszen a fénykép realitásközelsége a hamisat is igazként adja elő. A figyelemreméltó az lehet, ahogy ezekben a képekben szándékosan felejt el „kiszállni” az alkotó. A modellel való együttműködés elve érvényesül mindenütt. Olyan művészi magatartást sugallnak a képek, mely a végtelen lehetőségek szabadságát nem béklyózza feladatát betölteni alig képes esztétikai előítéletekkel. Aknai Tamás Dr. Lajos László Kólmóndy P. Ferenc Hamóczy On Cseri László
