Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)
1978-01-29 / 29. szám
1978. JANUAR 29. BELPOLITIKA DN HÉTVÉGE 7. Látni és láttatni Pécsi kilátóhelyeken A város mindig szép arcot mutat Rohbock és Kurz mesterek 1860 körül készült acélmetszeteit nézegetem. Pécs látképét örökítették meg valahonnan a mai Kertváros tájáról nézve. Püspökvár, székesegyház, dzsámi toronnyal, papnevelde, megyeháza ... ezek jellemzik a várost. Fölötte a hegy, melynek oldalában elszórt fehér pöty- työcskék jelzik a házacskákat. Ha most az) mondanám: a képben benne van az évszázaddal későbbi jövő ígérete, melléfognék. Rohbock és Kurz mesterek semmi olyat nem örökitetlek meg, amiből felsejlene a jövő. Ezért inkább azt mondom: Rohbock és Kurz ugyancsak bajban lennének, ha a mai Pécs látványát kellene acélba metszeniük. Nem véletlenül idéztem ugyanis a két múltszázadi acélmetszőt, akik az első hiteles pécsi panorámaképet örökítették ránk. Az alábbiakban ugyanis a mai Pécs látványairól lesz szó, vagyis inkább azokról a pontokról, ahonnan e látványokban gyönyörködhetünk. Hadd kezdjem azzal, hogy Pécs mint látványt nyújtó település roppant szerencsés helyzetben van. Eleink úgy hozták létre az évezredek folyamán, hogy a várost övező hegyekről is jól be lehessen látni, meg a túloldalról is, Buda, Mohács, Siklós, vagy Sziget felől jőve. Persze, nem ez volt a cél. Volt ugyanis épp elég baja a városnak amiatt, hogy pont Így, a hegyoldalra épült: nem volt védhető. Most mégis a látványt méltányoljuk. — Csodálatos táji adottságai vannak Pécsnek, s ezt őseink több mint kétezer éve felfedezték, amikor a széltől védett déli oldalra kezdtek építkezni, ahol bőséggel találtak karsztvizet is - állapította meg minap Dénesi Ödön Ybl-díjas építész, amikor együtt jártuk a város közvetlen peremén elhelyezkedő kilátóhelyeket. — Pécset minél több oldaláról megmutatni — ez a mi dolgunk. Ha nem ügyelünk a tájra, szinte mindegy, hol vagyunk. De a táj, amilyen még ma is, az Pécs, az egyedüli és megismételhetetlen. Pécs szerencséje — a hegyvidéki városok szerencséje. Mert pl. mit lehet látni egy síkvidéki városból? Az utcákat, leginkább látómagasságig, s ezzel kell beérni. Jó esetben egy toronyból, magasabb épületből lehet valamivel többet látni, de ezzel aztán vége. Ez a városképpel kapcsolatos feladatokat is „leegyszerűsíti”, hiszen a nagy egész gondos, látványszerű továbbkomponálása helyett a belső részletekre kell jobban odafigyelni. Egy hegyvidéki városnál, egy Pécsnél egyebekre is tekintettel kell lenni. Olyasmire, hogy pl. egy-egy új létesítmény hogyan befolyásolja az évszázadok során kialakult kép harmóniáját. De igaz ez fordítva is: egy új rálátási lehetőség eddig rejtett disszonanciákat leplezhet le. Hadd mondjak mindkettőre példát. Az elsőt úgy, ahogy Dénesi Ödön elmesélte, amikor a Surányi Miklós úton a 23-27. számú házak között álltunk: — Amikor Tillai Ernő ezeket a házakat tervezni kezdte, észrevettük, hogy erről a helyről — és csak erről — milyen nagyszerűen érvényesül a város egyik észak- déli tengelye a Székesegyháztól a főpályaudvarig. Fotóztunk innen oda és onnan ide, míg eldőlt: hogyan telepíthetők e házak úgy, hogy a látványt ne zavarják. Ugyanakkor figyeltünk fel arra is, hogy a Dischka Győző utcai kórházépület tetőszerkezetén módosítani kellene, mert ez mai formájában alulról zavarja a látványt. Egyszóval örültünk, hogy sikerült jó megoldást találnunk. És akkor „balkézről” mindent tönkretettek ezzel a kétemeletes társasházzal... Ma sem tudok napirendre térni a hihetetlen felelőtlenség fölött. Valóban, a ház ott áll ma is, beletenyerelve a látványba, s mellette kétoldalt szamárfülként emelkednek ki a toronypárok'. A közérdekű kilátás így degradálódott magánkilátássá (amiről egyébként még lesz szó). A másik példa a felüljáróról „élvezhető". Évtizedekig senkit nem zavart a vasút melletti zsákvarró üzem kormos-komor ormótlan épülete. De most, ha a felüljáróról a város panorámájában gyönyörködnénk, nem tehetjük, mert ez az épület rossz függönyként mindent eltakar. Pécsnek voltaképpen két hivatalos, de annál több félhivatalos, vagy nem hivatalos kilátója van. A PTV-nél van egy nagyléptékű térképsor a városról, ezen precízen bejelölték az ősz- szes kilátópontot, tekintet nélkül arra, hogy közkézben, vagy magánkézben vannak, tehát hozzá- férhetők-e vagy sem, és természetesen azt is berajzolták, hogy e pontokról a város mely részletére nyílik kilátás. E térképsor segítséget nyújthat ahhoz, hogy türelmes munka gyümölcseként egyszer közkinccsé váljanak a legfontosabb kilátópontok. Mert e pontokra való tartós odafigyeléssel elejét lehet venni olyasminek, mint pl. a Makár-tető magánkilótóvá degradálása. — Eszményi kilátóhelynek kínálkozott — sóhajt Dénesi Ödön. — Uránváros felől egy szerpentinen lehetett volna feljönni — minden fordulóban egyre jobban kitárult volna a látóhatár —, fönt egy nem túl magas kilátótorony, egy panorámapresz- szó... Élményszerű látványt nyújt onnan a város. Az Oldal-dűlőben beszélgettünk erről. Fent a tetőn valamikor évekkel ezelőtt megkezdődött a panoráma bekerítése és ma már csak az egykori körpanoráma szeletkéit élvezhetjük. A két hivatalos kilátóhely egyike a Felszabadulási Emlékmű, ahonnan azonban teljes értékű kilátásban vagy a legfelső lépcsőn — ahol még akadálytalanul átláthatunk a támfalak fölött —, vagy az összefutó támfalak közötti nyílásból lehet részünk. A másik hivatalos kilátó a tévétorony, ahonnan derült tiszta időben, amikor a várost nem üli meg a szmog, Pécset a hozzátartozó szélesre tárult tájjal mintegy repülőgépről szemlélhetjük. Ami nyugaton a Makárhegy, az Keleten a Havihegy, azzal a különbséggel, hogy itt nincsenek kerítések. Itt a fehér sziklák lábánál elterülő ódon bos- nyák település az elsőszámú élmény a völgyet koszorúzó hegygyei egyetemben. Disszonancia? Annak érződik a kesztyűgyári toronyház, ami ha a fekete helyett mondjuk halványkék, vagy netán fehér burkolatot kapott volna, sokkal inkább részévé vált volna a tájnak. így azonban mindig kissé idegennek fogjuk érezni. Éppen úgy, mint ahogy innen látni igazán, menynyire nem harmonizál (hogyan is harmonizálhatna?) a barokk megyeházával a mellette lévő komor-szürke épület. Van a városnak egy pontja, ahonnan belülről láthatunk mindent. A Kálváriadomb. A Mecsek-oldalból látni, hogy a várostestbe benyúló dombsornak ez a tagja az, ami ma már szinte egyedül viszi be a belvárosba a hegyvonulat zöldjét. A dombot járva kellemes és vonzó oázisnak érezzük sokévtizedes háborítatlanságában, s azt kívánjuk: vajha ilyen is maradhatna akkor is, amikor egyszer tényleg a köz tulajdona lesz. Innen a Kálváriáról sokmindent látni, amit máshonnan nem. A Mecsek-oldal vonulatai például távolabbról nézve egybemosódnak, túl közelről meg a „fától nem látni az erd.őt”. Innen körbetekintve érzékelhetjük igazán a hegyoldal tagoltságát és láthatjuk a várostestbe félszigetekként benyúló dombhátakat, amelyek a hajdani zöldet már csak foltokban őrzik. Innen vesszük észre azt is — bocsánat a „személyeskedésért" — hogy új magasházunk nemcsak vetélkedik a székes- egyházzal, hanem mitagadás, le is győzi . . . Ahogy a Kálváriáról leginkább a régi Pécset látjuk belülről, a magasházról az új Pécset szemlélhetjük ugyanígy. Mondják, hasonló élményszerű látványban lehet része annak, aki a városháza tornyából nézhet körül. Tulajdonképpen sorolhatnánk, ki tudja meddig, de mind csak ismétlése lenne ugyanannak: szerencsés a mi városunk, hogy így épült, s hogy bárhonnan is tekintünk rá, mindig szép arcot mutat. És nem kell okvetlenül felmenni valahová, elegendő csak feltekinteni egy picivel magasabbra, mint közönségesen szoktunk. Egy-egy „slicc” a házrengetegben már elegendő élményt nyújthat. És elegendő a városon végigrohanó autóbusz ablakából kitekinteni, hogy mindent feledve gyönyörködjünk benne, a Városban. Hársfai István Homorúdon úgy mondják, hogy zsákutca végében van a község. Való igaz, már ami a földrajzi fekvést és a közúti közlekedést illeti. A mohács—nagybaracskai útról ágazik le a keskeny homorúdi bekötőút, amelynek végétől semerre sincs folytatás. A zsákutca szónak azonban van egy átvitt értelme is ami kiúttalanságot, reményvesztést, jövő nélküli jelent takar. Érzik-e ezt a fajta zsákutcát Homorúdon? Község az utvégében Fiatal értelmiségiek Rázós út vezet a községbe. Ha két autó szembetalálkozik, kölcsönösen a padkára húzódnak, amely semmivel sem jobb az őszi mélyszántásnál. Homorúdon az első, ami szembeöt- lik, hogy szépen rendbetartott házak, tiszta udvarok, többségükben sáros, gidres-gödrös utcákat szegélyeznek. öten üljük körül az asztalt. Három fiatal vezető a Duna- völgye Termelőszövetkezettől, és a község tanácselnöke beszél az életükről, a községről. Szabó György, a csaknem őslakosnak számító munkásból lett tanácselnök, Bauer József, 30 éves, a gépjavító részleg vezetője (mellesleg a homorú- di HNF-bizottság elnöke), Weisz József üzemgazdász és Markovics György agronómus, mindketten még innen a harmincon, # — Sok szempontból sajátos a mi helyzetünk — mondja a tanácselnök. — Mohácsnak úgynevezett városkörnyéki községe vagyunk, de Bács-Kiskún megyéből kapjuk az áramot, a pb-gázt, az autóbuszt, vízügyi, vízjogi kérdésekben, és az útjavításról, vagy az útépítésről is ott döntenek. Éjszaka, ha szükség van rá, Bajáról hívjuk a mentőket, tűzoltókat. Ugyancsak Baján keresztül érkezik-hozzánk a posta és az újság, ha nagy köd van, zajlik a Duna, vagy bármi okból nem jár a komp. Ilyenkor egy nappal később olvashatjuk a napilapokat. Gondokat okoz a település szétszórtsága is. A község belterületén 320 lakóház van, a különböző tanyákon 87. — Nem vágyódnak el innen az emberek? — Az 1970-es népszámlálás óta kétszázzal csökkent a lé- lekszám. Az elvándorlók kétharmada fiatal, de legalábbis munkaképes korú. Bauer József: — Nemrég hagyott itt bennünket a gépüzem egyetlen Homorúdon forgácsoló szakmunkása. A városban telepedett le, mert ott akarja iskolába járatni a gyerekét. — Néhány év múlva az önök gyerekei kerülnek iskolás korba. — Mi is itt tanultunk, azért csak sikerült elvégezni a főiskolát — állítják őszinte meggyőződéssel. Jól tudjuk — teszi hozzá Weisz József —, hogy milyen színvonalú itt az oktatás, mindhármunk felesége pedagógus. Kiderül, így is telepedtek le a községben, a tanács biztosított számukra pedagóguslakást. Kivéve Bauer Józsefet, aki OTP- és rokoni kölcsönökkel épített házat. — A termelőszövetkezet nem segített? — Nem. — Pedig oka lenne rá — mondja a tanácselnök. — Munkaerőgondjai vannak, s dolgozóinak hatvan százaléka a községben lakik. Saját erőből nagyon kevesen tudnak itt letelepedni. Ugyan melyik fiatalnak van kétszázezer forintja egy házra? — Hogyan tudják eltölteni a szabad időt? Weisz József: — Van a községben könyvtár, kultúrház és az italbolt, amit jobb, ha elkerül az ember. Nem szép, hogy ezt mondom, édesapám a vezetője, de ez az igazság. Zsúfolt, elavult, szinte lehetetlen rendben tartani. Mi is, mint itt a fiatalok többsége, Nagybaracskára, Bajára, Hercegszántóra megyünk a kocsinkkal, ha szórakozni oka runk. Bauer József: — Ha nem volna autóm, talán nem is maradnék itt. Markovics Györgynek nincs kocsija. — Én otthonülő ember vagyok. Elég a tv és a család, néha eljárogatunk egymáshoz Jóskáékkal. Van körzeti orvos is a községben. összesen huszonötén élnek itt, értelmiségiek. A társaságot inkább egymás között keresik. — Mennyit tudnak segíteni a fiatalok nevelésében, esetleg pályaválasztásában? — Nemigen kérnek bennünket ilyesmire. — Elmennének innen? — Hármunk közül csak Bauer Jóska született, élt Mohácson. Mi ketten idevalósiak vagyunk, szeretjük a szigetet, a községet. Egyelőre nem gondolunk elköltözésre. — Átvitt értelemben tehát nem érvényes a zsákutca? — Néhány év múlva talán földrajzilag sem lesz az — veszi át a szót a tanácselnök. — Nagyon bízunk benne, hogy egyszer csak kiépítik az utat Hercegszántóig. A Bács-Kis- kun megyei KPM igazgatóságától ígéretet kaptunk, hogy a belterületi főútvonalat két nyomsávosra szélesítik. Aki akar és tud dolgozni, itt is jól megél. Tavaly egy negyedév alatt 4500 liter tejet adtak el itt, csak a háztájiból. A távolságok is egyre zsugorodnak, jelenleg 90 személykocsi van a községben. És mindenekelőtt lehet, nagyon lehet szeretni a Szigetet. Kurucz Gyula
