Dunántúli Napló, 1978. január (35. évfolyam, 1-31. szám)
1978-01-29 / 29. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. JANUÁR 29. Rónay György József Attila útjain^ IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT-1978 A TARTALOMBÓL: CSOÓRI SÁNDOR CSORBA GYŐZŐ EORSI ISTVÁN KAROLYI AMY KERÉK IMRE PAKOLITZ ISTVÁN RÓZSA ENDRE WEÖRES SÁNDOR VERSEI GERA GYÖRGY KAMPIS PÉTER MÉSZÖLY MIKLÓS TUSKÉS TIBOR PRÓZAI ARADI NÓRA RÓZSA GYULA KÖTETE MENDOL ZSUZSA: KÉT CZÓBEL-FESTMÉNY CSŰRÖS MIKLÓS: CSOÓRI SÁNDOR VERSEI RÓNAY GYÖRGY: jóZSEF ATTILA UTJAIN VARKONYI NÁNDOR: LEVELEK KOVÁCS ENDRÉHEZ A Jelenkor februári száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Csoóri Sándor, Csorba Győző, Károlyi Amy, Kerék Imre, Pákolitz István, Rózsa Endre és Weöres Sándor költeményeit olvashatjuk. A prózai írások sorában a közelmúltban elhunyt Gera György utolsó elbeszélését, Kampis Péter kisregényének újabb részletét. valamintMé- szöly Miklós és Tüskés Tibor szociográfiáit közli a folyóirat. A „Pécsi képtár-sorozatban Mendöl Zsuzsa két Czó- bel-festményt elemez. Aradi Nóra Rózsa Gyula: Négy portré c. kötetét ismerteti. Az irodalmi tanulmányok között figyelmet érdemel Rónay György: József Attila útjain c. sorozatának első darabja. — Értékes dokumentum-anyagot tartalmaznak Várkonyi Nándornak Kovács Endréhez írott levelei. — A kritikai rovat élén Csoóri Sándor verseskötetét elemzi Csűrös Miklós. Balatonszárszó a harmincas évek második felében csak mérsékelten volt „divatos nyári fürdő". Inkább a déli part másodrendű helyei közé tartozott. Messze elmaradt a lármás és valóban divatos Siófok, a szomszédos, halk, előkelő Földvár, az ugyancsak szomszédos, szerényebben és patriarchálisabban diszting- vált Szemes, vagy valamivel lejjebb a kissé szűkebb pén- zűek által fölkapott, sekély vizével, arany homokjával gyerekeknek kiválóan alkalmas, hosszan elnyúló Lelle mögött. A síneken túli a strand előtt a tóparti parknak még nyoma sem volt; a víz meg olvadáskor a jég öböllé faragta ott a partot, nád nőtt és estefelé rengeteg béka kuruttyolt benne; ezt az öblöt töltötték föl nem is olyan régen, ennek a helyén áll ma a park virágaival, padjaival, sárga kavicsos útjaival és a kikövezett partszakasszal, ahonnét szinte az egész tavat belátni. Ha a vízzel szemközt állunk, ma jobbra a földvári, balra az öszödi határig villa villa mellett, üdülő üdülő mellett sorakozik. Jobbra az erdőcskéig, ahol nyaranta az úttörőcsapatok táboroznak, balra a kis csatornáig („metszésig"), melyen túl a kemping tanyázik, aszfaltozott út húzódik; autók rohangálnak rajta, és lassan pusztulnak mentében a benzingőztől a fák. Ez mind új, ennek akkor még nyoma sem volt. Megvolt viszont a mai József Attila utca (akkor Keleti Villasor) és a sínek közt, elöl alacsony kerítéssel, a platános; hasonló a szemesi parkhoz, csak éppen jóval kisebb; Erzsébet Liget volt a neve. Ma közepétől a szittyós rétig sátras nyaralók tábora. Valaha sárgarigóktól, ma júniustól szeptemberig cseh, lengyel, német szótól hangos. A rigók azóta mesz- szebb költöztek, de a mókusok megszokták az idegenforgalmat. A liget legelején, apró tisztáson állt utóbb József Attila szobra. Két-három éve följebb vitték, az új iskola közelébe, egy térre, melyet alighanem a jövő évtizedek Szárszójának központjául szánnak. Az állomás abban az időben a sínek parti felén volt. Az épület ma is áll. Sínpár csak egy volt, a mai kettő helyett; vonat kevés járt, s ha kellett, Szemesen vagy Szántódon kerülték egymást. Természetesen a mai, fölmagasított betonrámpa is új. Annak idején kavicsos szegélyre, a mai hosszú rámpánál jóval kurtábbra szállt, vagy inkább ugrott le az alsó kocsilépcsőről az utas; aki a hátsó kocsikban utazott, az már csak a töltésre tornászta le magát, ahogyan bírta. A csomagjait vagy maga hajigálta le az ember, vagy szolgálatkész útitársak dobálták utána; mert a vonat éppen csak megállt, s már ment is tovább. Izgalmas és kalandos volt minden föl- és leszállás, ha nem is olyan baljóson drámai, amilyennek József Jolán írja le megérkezésüket. A kalauz beszólt, hogy „Balatonszárszó következik"; Jolán föláll a pádra, kezdi leszedni a bőröndöket; azt, amelyik tele könyvekkel, mozdítani se bírja. „Segíts, Attila!” De Attila, miután kivonszolják a csomagokat a peronra (régimódi, nyitott peronos kocsik jártak), „össze- roskad”, jajgat, „megbénult a jobb oldala". Aztán a vonat lassít... „Kinyitottam a vaskorlátot. A vonat megállt. Az utolsó kocsi, melyben utaztunk, messze esett az állomástól, a magas oszlopok ívlámpáinak fénykorén kívül. Kidobtam a kabátokat a sötétségbe és legurítottam a bőröndöket a lépcsőn. Attila elnyúlva feküdt a peronon és nyöszörgött. A kalauz már sípolt, a mozdony nagyot szuszogott és megrántotta a vagont. Átnyaláboltam a hóna alatt Attilát és háttal a lépcső felé húztam magammal. Az alsó lépcsőt elvétette a lábam és leestem. Még volt annyi lélekjelenlét és erő bennem, hogy hatalmas ívben rántottam magam után Attila elnehezült, tehetetlen testét, nehogy a kerekek alá kerüljünk. A vonat már teljes sebességgel robogott tovább." Ahol most az állomás és az Utasellátó „üzemel”, a harmincas-negyvenes években a déli part egyik legjobb hírű vendéglője működött, a Móring. Előtte nagy, ma már kipusztult vagy pusztuló fák alatt kerthelyiség asztalai sorakoztak. Esténként zene szólt, többnyire Pestről szerződtettek egy-egy nevesebb dzsessz-zenekart a nyárra. Középütt a betonlapon táncoltak. Itt tangót jár a sok lány és fiú, a sok számító, kedves és hiú... Etus panziója a Móringtól számítva a sínek túlsó felén volt, a tóparti villasávban. A ház, az egykori Palota Panzió háza ma is áll; ma sem látszik sokkal biztonságosabbnak, mint amilyen a harmincas években lehetett. Legalábbis ősszel, télen. Mert nyáron, augusztusban, kivált ha jó idő van, a Balaton mellett minden szép; ki törődik vele olyankor, hogy a ház fűthetet- len, és az ablakon befolyik az eső? Egyetlen békés szárszói hónapján, 1936 augusztusában Attila a Palota kertjéből, közvetlenül a tópartról el-elnézegethette a csillagokkal esteledő ég alatt „a hullámok lágy táncát". Aztán, mikor egészen besötétedett, megszólalt és jól lehallatszott hozzá a Móring zenéje. S túl a zenén, túl a Móringon valami más is: pontosan szemközt a Palotával, sűrű sötéten az örökké susogó nyórfás, ahol ma a kemping áll nyaranta, s ahol akkor csak a levelek neszeztek: De némán, hiszen ráér a természet, a zene mögött zúg az örök erdő. A falu hosszan nyúlt föl az állomástól a templomig meg az országútig és rajtuk is túl: nem sokkal több két szembenéző házsornál, virágos udvarokkal és házelőkkel, a mögöttes laposokban sötétzöld rétekkel, szérűkkel, szénaboglyókkal. Takaros, módosnak tetsző falu, de csak a templomig, országútig: ameddig szezonban szobákat béreltek a nyaralók. A templomnál az egyetlen főutca kettéágazott. Egyfelől húzódtak az uradalom épületei, másfelől a szegények lakta Cinege, esős időben öles sárral, egyébként öles porral, porban kergetődző, pendelyes, mezítlábas gyerekekkel, a küszöbökön elnyűtt arcú, üres tekintetű öregasszonyokkal. A Cinegén túl, főként tejért járva, az ember ligetesebb részre ért; ott már újra rendezettebb, tehetősebb porták sorakoztak. A strand ott volt, ahol ma is, csak jóval kisebb. Hatalmas nyárfáit ferdére döntötték a túlpart felől zúgó északnyugati szelek. Ezek á Bakonyból csapnak a -tóra, sokszor nyaranta is, de kivált nyár múltán, amikor, a Balatonszárszó kezdő szakaszai szerint Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog, fehér habokba szaggatja a zöldet. Fogócskáznak az apró viharok, az ablakban a legyek megdögölnek. Nyafog a táj, de néha némaság jut az eszébe s új derűt lel abban. Tollászkodnak a sárga lombú fák, féllábon állva a hunyorgó napban. Ezek a fák is jórészt kivesztek már. Más fák viszont magasra nőttek azóta. A temetőből például azelőtt rá lehetett látni a tóra, ma pedig tömött lombok állják útját a tekintetnek. Egyébként lassan eltűnik a temető is; az új halottakat már nem ide temetik, hanem föl a szóládi határba. Hiába, nő a község, szaporodnak a nyaralók, kell a hely; az élők kiszorítják a holtakat. Az állomástól fölfelé menet, valamivel túl a Fő utca közepén, balkéz felől áll léckeríté- ses kertjében, sűrű árnyékú fák közt a református templom. Egyik homlokzati urnájában akkor még évről évre visszajáró gólyapár fészkelt. Ha valaki innét toronyiránt elindult volna Földvár felé, már amennyiben az örökké szélborzolta kis rozstábláktól, krumpli- és kukorica- földektől lehetett volna, éppen a temető alsó sarkához ért volna. Ott sorakoztak a sírok a Pusztavölgyi-sor (ma Petőfi Sándor utca) meg az országút szögletében, részben a fennsíkon, részben a Földvár felé lejtő rézsűn, egészen a szántások, kukoricások széléig. Középütt a halottasház, ahol József Attilát kiterítették. Ezerkilencszáznegyvenben, amikortól rendszeresen Szárszón töltjük nyarainkat, s amikor József Attila még nemcsak képletesen, hanem valóban is ott pihent a szárszói temetőben, lassan süppedő sírját csupán valami keretes táblaféle jelezte. A mai jelképesnél kissé följebb volt ez a valódi sír, fönt a fótion platón, közel a református részhez, de lévén a halott görögkeleti, kissé mégis elkülönülve tőle, magányosan. A síron semmiféle növény nem nőtt a hőségtől repedezett agyagban. De vasárnapok után többnyire találtunk a sírtábla tövében egy-egy konzervdobozt, benne ujjnyi víz és egy csokorka virág, félig már megasza- lódva. Szerény és megható emlékezés jele egy pléhdoboz- ban, amiből nem sokkal előbb még ettek; étel és kegyelet olyan szoros kapcsolatban, ahogyan épp ehhez a költőhöz illett, jobban és igazabban minden — megtagadott vagy utóbb megadott — koszorúnál. Másnapra elpárolgott a víz a konzervdobozból, és a csokor porlékonnyá száradt. A sir mégis élt. Furcsa, nyüzsgő élet volt ez: a száraz füveken rajzó katicabogaraké. Soha annyi katicabogarat, mint azokon a nyarakon, a negyvenes évek legelején. Ide- oda mászkáltak, izgatottan fölrebbentek s nyomban vissza- szálltak, apró idárisokként csillogtak a Badacsony felől odatűző alkonyi fényben, finom kis zizegéssel röpdöstek a levegőben, ujjnyira a sírdomb hasadozott földje fölött, oly mód, mintha csak a költő kedvéért tennék, akinek a sorai szintén tele voltak ilyesfajta, folytonos, meglepő, játékos, zizzenő mozzanotossággal; de játékosságuk azért mégsem puszta tréfa volt, mint ezeké a pöttyös kis bogaraké sem: mert hiszen ami a szemünk előtt nyüzsgött, az élet volt, nász volt, szerelem volt — és halál is volt. Mintha a természet legalább holtában megajándékozta volna — bármilyen elkésve már — a „köny- nyű emlékek" játékával ezt a mindig oly „nehéz szívet”. A faluban akkor, nem egészen három évvel a halála után már nem nagyon emlékeztek (vagy nem naqyon akartak emlékezni) rá. Helybéliek, akiknél kérdezősködtünk, vállat vontak, elnéztek a levegőbe, gyanakodva hunyorogtak. Bóza bácsi, aki a házunkra ügyelt és vasutas volt, töprengve csóválta a fejét: „Nem, kérem, ilyen illetőre nem emlékszem." Pedig a baleseti jegyzőkönyvön ott van az ő névaláírása is. De ki emlékszik visz- sza szívesen egy gázolásra? Különben sem a vasút volt a hibás; meg nem is voltak oda- valósiak; és a feledés kegyetlenül gyorsan napirendre tér a tragédiák fölött, íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet — írta a költő legutolsó verse kezdetén; s valóban végül is volt, aki — örök tisztességére — eltemette, nevét is hibátlanul írták fölébe, legföljebb egyetlen szótagnyi maradt le a kurta síriratból: a „nyugszik" nem fért rá teljes egészében a fatáblára, így aztán csak ennyi állt rajta: „Itt nyug. József Attila”. De a tömeg, amit a gyanútlan szemnek a temetéséről készült fénykép mutat, illúzió. Igazában a földvári út fehér szalagja mellett nincsenek is olyan sokan, mint ahogyan látszik. S hányán voltak ebben a csöppnyi tömegben, akik tudták is, hogy kit temetnek? Bizonyára nagyon kevesen. Rózsa Endre Hosszúhetényi borozó Kerékagyig süllyedt, rozsda-laskás őszön trágyával púpozott parasztszekér gőzöl az égen: a Göncöl. Avaros a tejút; cuppogás, folyékony sarában lefelé a sötét szurdékon fénylik két keréknyom. Üvegezett vitrin belül a diófa: férgek tündökölnek mélyén araszolva, síri hold az odva. Káprázat-nyüzsgésben, voltak-hemzsegésben légyszar-csillagábrás mennyezetem nézem, töprengek fehéren. Huzatba tárt ajtó — csattan és csikordul; arcom a tükörből kelletlen kifordul — — poharamban bor gyúl, bíbor lánggal szisszen: hőköljön sok árnyéki S vörös fürt-szökőkút — szöllő-tüzijáték — emelje a tányért! Csorba Győző Végleges Meglett immár az arc amely a napos tájakról kilépőt a végső éjek éjéig kíséri s mig az odaút kristályfényébe egyre több koromszemecske hulldogál vigasztalja hogy máshogy is volt dühíti hogy miért nem maradt úgy szomoritja hogy soha többé meglett immár végképp az arc a szép portyákban legutolsó meglett változhatatlanul már senkihez se tartozik próbálnák darabos kezek próbálnák kölnis piperézők próbálná volt gazdája bár csillaghullás vagy tűzeső se morcosabb se nyájasabb se zúzottabb se győztesebb se foltosabb se ragyogóbb se közelibb se távolibb meglett immár s nyilvánvaló hogy a virágzó szédülések tanúiból a számvető szem héja alá mi bújik el a legutolsó szemhunyáskor Szatyor Győző: Változatok Kodolányi-témákra. „Süllyedő világ” II. (Tusrajz).
