Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-25 / 354. szám
„Az ember a szerepet magával viszi...” Két balettművész — a Pécsi Balettről Művészileg kiforrott, nagyon tehetséges fiatal generáció nőtt fel a Pécsi Balett alkotóműhelyében az elmúlt négy-öt év alatt. Bemutatók és felújítások hosszú sorával bizonyították: a Pécsi Balett él, alkot, fejlődik és megújulni képes. Fotók villannak elém: balettművészekről. Az ismert fotótéma képei, amikor a ba- lettos éppen nem táncol. Áll vagy félrehúzódva ül a korlátnál, ablakmélyedésben, vagy egy csöndes zugban, egyedül. Arca merengő, elgondolkodó. Töpreng valamin ... Zarnóczai Gizellát is ilyennek láttam, noha szavai, gondolatai vitalitást, lelki szilárdságot tükröznek. Együtt nőtt fel a Pécsi Balett új nemzedékével, számos főszerep, szó- lisztikus feladat áll mögötte. Új műsorukban a Balett '77- ben is szinte állandóan a színen van. Beszélgetésünkből — két balettpróba órányi szünetében — önvallomásszerű portré kerekedik. „Hittem a tehetségemben, azután találkoztam a férjemmel, ő ugyancsak itt balettos. Ez a kettő inspirált. Persze ez az öt év nem olyan egyenesvonalú... Jöttek lelkesítő főszerepek, azután újabbak. Egyszer kiment a bokám, később terhes lettem... Megtartottam. Most van egy Éva lányom, egyéves múlt. Nagyon szép időszak volt, bár a munka iszonyatosan hiányzott. Két hónap szoptatás után elkezdtem újra, lefogyasztva magamat ... A „Rekviem" jött, a maga rendkívüli, erőpróbájával és számunkra is meglepő sikerével. Az a feladat, amely intellektuálisan azt hiszem mindannyiunk számára a legnehezebb, de amely — talán mondhatom így — a mi generációnknak a csúcsot jelentette ... A gyerek különben egy néninél van napközben. Balettterem, gyerek, néni, előadás: a hétköznapok, ünnep? Az, ha egy napra együtt lehetünk, hárman, otthon. Ritkán mozdulunk ki, pedig kellene, hiányzik. Marad az olvasás, a tv, a főzés, mosás. Szerencsére én közben is tudok meditálni. Mert az ember a figurát magával viszi... Bennem van. Vele élek. A koreográfus megalkotja a saját elképzelését. Átgondolom, igyekszem a lényegét megvalósítani, de közben nekem is eszembe jut valami, hiszen mindig fölfedezünk valamit az életből, ha megfogalmazni azonnal nem is sikerül. Apróságokra gondolok ... Ilyenkor megbeszéljük, én hogyan gondolom. Ez a folyamat élő bennem, szorosan ahhoz tartozik, ami kitölti egy balettművész életét. A ma esti előadástól félek eqy kicsit: volt egy tíznapos kihagyásunk, mert átépítik a balett-termet. Valami izgalom vagy szorongás persze kell az előadás előtt. Legalább any- nyira, mint a csönd, az átgondolás nyugalma: mit akarok és miért... Vagy, ha magam kitaláltam valamit, akkor az jó-e úgy és miért? Én azt hiszem szerencsés va- qyok. Sok jó hirtelen rámszakadt. Jó és szép feladatok és nem is kívánok mást a jövőben, mint ilyeneket és azt, hogy az igényesség mindig éljen bennem. Hogy soha úgy ne lépjek a színpadra, hogy megcsinálom, mert ezért kapom a fizetésemet; hogy a fásultság, az soha ne jöjjön el..." Sólymos Pál hét éve működik a Pécsi Balettnél. Szerepek tömkelegét táncolta el, repertoárjában a kimagasló feladatok száma eddig tíznél is többre tehető. Tavaly neki ítélték oda a Táncművészeti Szövetség Az évad legjobb férfitáncosa címet. Hajlékony alkatú, a kifejezőerő sokféle természetes, veleszületett tulajdonságával. A Balett '77-ben több szólisztikus feladata van; a közbülső darabban kimagasló főszerepe. Előadás után beszélgetünk toronyházbeli lakásában, a 23. emeleten. Alattunk a mélyben a Szigeti út, Urán és Mecsek- alja fényfűzérei; itt fenn a szép, tágas szoba hangulatvilágításban meggypiros, erdélyi stílusú ebédlőszekrény könyvekkel, a sarokban francia heverő, a szoba közepén félgömb alakú fehér minivizor. Igazi otthon benyomását kelti: emberi melegséget, kiegyensúlyozottságot áraszt. „Jó volt idekerülni a Pécsi Balett közvetlen légkörébe, régi és új ismerősök közé. Úgy érzem, az első pillanattól befogadtak, s ezzel minden lehetőségem együtt volt az egyenesvonalú fejlődéshez. Kisebb feladatok után négy évvel ezelőtt a Pókháló felújítása hozta meg az első igazán komoly főszerepet: egy kivételesen nehéz, igazi „szuflás" balettfel- odatot. Ez jelentette számomra a mély vizet... Régen ugyanis nagyobb sikerdarab volt és Tóth Sándor táncolta. így némi szorongással kezdtem hozzá, de ez lassan átalakult kellemes, jó izgalommá. Sikerült ... Ezt követően már sorban jöttek a szép és lelkesítő szerepek. A Mahler-est (Körtánc, Sikoltás), a Bach h-moll szvit, Schönberg Megdicsőült éj-e és a többi, mind egy-egy lépcsőfok a művészi fejlődésben, abban, amilyen fejlődés álma vagy jogos vágya lehet minden balettművésznek. A hétköznapok eléggé egyformán telnek. Próbák, balettéra — naponta egy, bemutatók előtt több óra — ismét próbák. Azután elmegy az ember a színházból, de tovább él benne a szerepe. Ez a színészi felkészülés időszaka. Voltaképp meditáció: mit lehetne jobban, tökéletesebben megoldani. Általában itthon, magamban készülök rá. Persze beszélgetek is róla két-hórom kollégával, de a legfontosabb szerintem az ösztönösség, a ráérzés, ami tudom magamról: eléggé erős bennem. De azt is tudom, hogy premieren általában alatta maradok annak, amit a magam számára megszabok. Rendszerint a harmadik-negyedik előadás után tudom igazán a maximumot hozni. Jólesik a gratuláció, a biztatás, de az elégedettség más dolog... Ami a legfontosabb: ütőképes, jól összefogott társulatnak érzem a Pécsi Balettot ezzel a mostani generációval, amely képes folytatni, tovább vinni a nagyhírű együttes hagyományait, és amely képes volt bizonyítani az elmúlt években. A jövőt is itt tudom elképzelni magamnak. Itt, Pécsett. Alkotómunkával, küzdelemmel és nagyon sok ambícióval. A kiöregedés után is, ami férfi- balettművészeknél 30—35 év tájt következik be. Ezt persze fizikailag értem. Lélekben soha .. Wallinger Endre Jelenet az Ot etűd című balettből Gyermekrajzok Szépek-e a gyerekrajzok? Igen, szépek. Nem mind az, de legtöbbje igen. Nem szépek a gondos másolatok, nem szépek a felnőttes, spekuláló, anyuka-apuka keze vezette rajzremekek, de szépek a többiek, amelyek tehát őszinték és igazak. Mindegy, mennyi a tehetség abban a gyerekben, aki rajzol, csak úgy csinálja, hogy élje át igazán. Akkor már én szerintem olyan az a gyerekrajz, mint az igazi művészet, mert azt mondja Füst Milán: „A művészet mindenkor egységet hasit ki magának onnan, ahol voltaképpen ilyen kihasi- ható egység nincs is: abból az időbeli és térbeli határtalanságból, amelyet valóságnak nevezünk." Nekem ez a két rajz is nagyon tetszik itt, de nem egyformán. Vagyis hogy egyformán tetszik mind a kettő, de az egyiktől elszomorodom, a másiktól föllelkesülök. Amiatt a „kihasított egység” miatt. S erről nem tehetnek a gyerekek, ők „művészek" mindketten, körülnéznek a világban, meg nem rontott, kíváncsi szemmel belebámulnak abba a határtalanságba és gyerünk, neki a papírnak. Az egyik ilyet lát meg: kiscsirke, nagykakas feleselnek, süt a nap, majd orrbaveri őket, annyira süt, tán vitázik ez a két illető, tán tréfálkoznak egymással, még az is lehet, hogy az öreg nagy igazságokat mesél a kicsinek az életről. A másik nem ismeri ezt a földre ülő, óriási Napot, legalábbis nem tartja jellemzőnek. Függőlegeseket ismer inkább, autót, magányos pici embert. Ez is a határtalan valóság része, ez a kihasított világ. Hozhattam volna más példákat is, garmadával. Évekkel ezelőttről való az az eset is, hogy egy kisgyereket először vittek magukkal a szülők, túl a városon. A vonatablakból erdőket, mezőket lehetett látni. A gyerek sokáig bámulta a tájat, aztán csodálkozva megkérdezte: itt lebontották az összes házat? A felnőttek sokat nevettek a dolgon. Anekdotának se rossz, ugye. Aztán meg majd fölnő a gyerek, megokosodik, megtanulja, hogy a mezők előbb voltak, mint a tízemeletes házak. Reméljük legalábbis, hogy megtanulja. Kinézek az ablakon, ronda, hideg idő van, az eső is esik, a fölbontott úttest, a csövekkel borított járda, minden csupa sár, ragacs. Olyan idő van, amire azt szokták mondani: a kutyát se kergetik ki ilyenkor. És mit látok? Annál az egy szem beton pingpongasztalnál nyüzsögnek a gyerekek. Hordja a hideg szél a labdát is, de oda se neki. Még ilyenkor is maximális az asztal „kihasználtsági foka”. Egyebekből is kiderül, hogy a gyerekek csodálatos ösztönei sokszor okosabbak a környezetüknél. Miközben a felnőttek a betonfalak közt azon keseregtek, hogy talpalatnyi föld nem sok, annyi nincs a környéken, ahol a gyerekek játszhatnának —. ők eltűntek. Aztán előkerültek szutykosan, lényeg ... Meg az se, hogy nekünk kölyökkoromban min dig volt kutyánk, nem is tu dom, talán aféle kóbor kutya, valaki mindig dobott neki en ni, és ha játszani mentünk, a kutya mindig velünk... De ta Ián nem is ez a lényeg. +-I+ T-. H a n 1+1++ a B □ 3 r . t a u B g u B B *u B n B g B n u a n a a a a t U Q B B ffi K u a a a a Schmidt Andrea Qcvas "Wcí 1-Wtr. txaleu KuSIk. Tokai úti «U+.rik SCizzadton: focizni voltak. Hogy hol? Egy közeli középület parkjába jártak akkor már régóta. Bemásztak a kerítésen, ott volt a környék gyerekeinek találkahelye. Irgalmas lelkű felelősök hunytak szemet a dolog fölött, nem akarták észrevenni, mert akkor el kellett volna kergetni őket. Az én fiam, mondja egy ismerősöm töprengve, életében először a televízióban látott tehenet. Aztán kimentünk a vásárba, ott mutattam neki igazit. De talán nem is ez a Hát mi a lényeg? Talán az. hogy ne annak az építésznek kelljen szégyelnie magát, aki a gyerekekre is gondol, s „gyerekes” szempontok érdé kében veri az asztalt. Hanem annak, aki ezzel.nem törődik. A gyerekeknek nem kell min dent készen találni, pusztán a lehetőséget, a helyet, az alkalmat kell biztosítani. Elég egy nagy üres térség, egy cseresznyefa, egy megmászható kerítés. Egy kis hely, és a jó öreg Nap menten leszáll a Földre, és mint egy nagy sárga labda, odagurul a gyerekek közé. (Hallama E.) Berták László Mese És akkor beléptél szemembe, köpenyben, ahogy ott feküdtél. Jöttél magas kőfal tövében. Jöttél parton, jöttél hegyélen. Megszűnt az évszak, talán a Sirius csillagképében mozdult valami, talán a Fülöp-árok mélyén egy hajszálrepedés. Más időben, más viszonylatok valószínűtlen törvénye szerint vonult veled az univerzum bőröm alá, emlékeimbe. Vonal, pont, körré rendeződött, minden út ide vezetett, köldökzsinórral nyaka körül lógott fölöttünk a világ. És megszólalt a telefon, kényszerűvé, hogy odanézzek árnyékára az arcodon, és megszólalt az asztal, ajtó, kávéspohár, könyv, szemüveg, süket, süket, süket úr, zúgták porcikáim, az elemek. Hol voltál, hol nem voltál, voltál egyszer egy .. •
