Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-25 / 354. szám
A szegényember ólma véget ért. Pirkadat volt, kipillantott a tenyérnyi ablakon és a kinti halk csosszanásokból nyomban megérezte, hogy vendég érkezett. Amint kilépett a meszelt tornácra, látta: megjött az ősz. Ugyanígy köszöntött be hozzá, és ajándékozta meg a többi évszak is. Meleg, emberi kapcsolatuk csöndes volt, nem lévén benne semmi harsány- ság, nem keltette fel a hatalmasságok érdeklődését. Amit tehát e szegény ember ily módon az évszakoktól kapott, az az övé is maradt, láthatatlan, semmirekellő tulajdonaként. Elbeszélgetett velük néhanap, ráfaragta, ráfestette kedves tárgyaira, bútoraira, szerszámaira és edényeire. Hogy e szép munkálkodása közben mit érzett, azt magyarázni sem kell. Ilyenkor kisimultak gondbarázdás arca vonásai, ilyenkor egy percre megbocsájtott a világnak, és hagyta, hogy lelkét teljességében kitöltse a szeretet. Istenessége sem volt ennél sokkal kacifántosabb. Elment vasárnapodként a templomba némi szóbeszédre, lelki tisztulásra az úrhoz, akit ugyancsak magafélének, magáhozvalónak gondolt — nem mintha kevés lett volna a képzelőereje —, hanem csupán azért, mert az efféle istenség felelt meg neki legkivált. És akkoriban az ember kezdte apránként magára formálni a világot. Vendégül látni az urat, elfogyasztani a vasárnapra rendelt igét — bizony mégiscsak ünnep. Ezt belátva gondolta ki, és díszítette fel a szegényember az igével és az úrral való találkozóhelyét, a templomot. A reformátusok és a többi „újhitűek” nem csúszkáltak a hideg köveken, emberformájúnak, emberarcúnak vélvén az isteni világot, nem rakták tele „faragott képekkel", emberfeletti, emberen túli szentekkel, oszlopokkal templomaikat. így azokban az istenség, az ige és a szegény ember egyaránt otthon érezhette magát. A szegényember, aki építőmester, festő és asztalosmester volt, a legszebb formákat, az évszakok, a természet legszebb emlékezetbéli ajándékait vette elő, és halmozta föl e templomokban és belül a karzatokon, mennyezeteken valamint az istentisztelethez használatos tárgyakon. Derűs, emberszeretettől fűtött kézjegyei tetszhettek is annak, akinek a tiszteletére készült ez a díszes fogadtatás... Tetszhettek, mert megőrizte őket századokon át, hogy mi és az utánunk jövők is megszemlélhessük. Amikor a rohanó tempójú élet nagyritkán megállít egyCsillagszóró egy ilyen festett, kazettás mennyezetű ormánsági református paraszttemplomban, elnézem ezeket a kazettákat. Mennyi szín, mennyi formaalakzat! Más és más mindegyik. A kazetta szó persze nemcsak ezt a mennyezeti tagozódást jelenti, hanem díszes kis dobozt is, amely értékek megőrzésére való. Kazetták tehát ezek ilyen értelemben is: értéket őriznek, nem akármilyent. E szemlélődés igazi tartalma ilyenkor mindig a keresés-. A szegényembert szeretném tetten érni. Az ő pillanatát szeretném elcsípni. Abból szeretnék megtudni valamit, mi történt vele, benne abban a villanásnyi időben, amíg az üres deszkára rákerült a festék, amíg elkezdte és bevégezte művét? Mert ezek az értékőrző kazetták — igazi értékként — annak az embernek a szívdobogását, ujjának érintését, gondolatának vibrálását őrzik — csavart levéllé, stilizált virággá, bóbitás galambbá válton ... Bebesi Károly Zelei Miklós Elmerült csillagfénnyel kihimzett emlék szövetei már elleplezték bedőlt kutakban maradt béke lehet csöndjének menedéke rongyba csavart elásott szélben lapul a földmély melegében kemenceszag elmerült álom pitymallik kenyérként a tálon A macskát nem én dobtam le Cefre Máriék verandájáról, hiába is mondják, mert én a többiekkel éppen énekeltem, hogy „... békességet a jóakaratú embereknek... I” amikor szóltak, gyújtsam meg a csillagszórót, ami akkor a macska farkához volt erősítve, szóval meg is gyújtottam, hogy aztán melyikünk röpítette át a havas kertbe, azt nem tudom, de hogy fényes és hosszú csóvát húzott maga után, mint a Halley-üstökös, arra még nagyon is emlékszem, s főként hangjára, ahogy sértődötten vernyákolt. A karácsonyt megelőző napok estéin szorgalmasan jártuk a peremváros kis utcáit — amelyeket gondosan felosztottunk a szomszédos grund gyermekfalkája és közöttünk — és szent dalocskákkal köszöntöttük a majd rövidesen születendő kisdedet vagy „mén- dikáltunk” — azaz, strófákat énekelve kívántunk boldogságot és gazdagságot a Jánosoknak, Istvánoknak, Éváknak és Adámoknak. Hogy az elkövetkezendőkben aztán meglelték-e a gazdagságot, arra meg nem esküszöm, de mi gazdagabbak lettünk egy újabb esztendővel és a gyermekvilág mór megfakult történéseivel, amelyek oly rövid életűek voltak, mint a csillagszóró szétröppenő és gyorsan elhamvadó kék-sárga szikrái. Ha jól meggondolom — amikor az ember már jónéhány évtizedet maga mögé sorolt — bizony nem marad más számára a lassan leegyszerűsödött karácsonyból, mint a csillagszóró sistergő pattogása, kissé fojtó füstje, ami egy ideig megüli a szoba levegőjét, hogy aztán a kitárt ablakon át az is elillanjon. „Születése"—ennek a milliméternyi vékony pálcikának — szigorúan prózai rendben zajlik le, láttam is a Bolyban működő kis üzemet, ahol harminc-valahány asszony és lány egy esztendőn át állít elő húsz-húszonkétmillió csillagszórót, hagyományosat, figurálisát, illatosítottat, ahogy alapréteget, majd fedőréteget adó masszákba mártogatják s ahogy szárítják misztikus fényű infraégős kemencében s ahogy csomagolják s ahogy útrabo- csátják szerte az egész országba. A kis üzem robbanásveszélyes, itt technológiát, gyártási folyamatot pontos és fölöttébb szigorú rendszabályok írnak elő. Ugye, ebben nincs semmi romantika. A csillagszóró — mondjuk — csak akkor szelídül meg, amikor fölaggatjuk a fenyőfára, a gyertyák, színes villanyégő-fű- zérek, szaloncukrok, csokoládé- figurák közé, amikor elérkezik a karácsonyesti ünnepi vacsora ideje, amikor sülthúsok és vaníliás sütemények illata tölti be a lakást és családi házak, bérházak ablakaiból színes gyémántszemek villódzanak az éjszakába, amikor a gyermekek megilletődve, a felnőttek kissé fáradtan és feszengve ülnek asztalhoz, mert elérkezett a karácsony és ilyenkor megtisztul az emberi lélek is. A nagy vásárlási rohamban — amely megelőzi az ünnepeket— elnézem a tolongó,, pénzt költő, áruk között válogató tömeget: már rég természetesnek veszik a csokoládés szaloncukrot, sőt, a legújabb sláger, a zselés szaloncukor, de a hagyományosra, az egyszerűre már rég nem gondol senki, arról pedig — amit anyánk kockacukorból olvasztott, majd gyúródeszkán terítve hűtött és feldarabolt és amerikai staniol- ba csavart — már nem is beszélünk, mert a múlté, lehet, igaz sem volt. Pedig a vékony staniol is az égből hullott alá az amerikai repülőgépek jóvoltából, hogy zavarja a rádiózást — több kevesebb sikerrel. S ez nagyon is igaz volt. Múltkor — abban a gyönyörű hóesésben — fölmegyek a hegyre, a Mandulás erdei rönkpadjait, asztalait betakarta a hó, a csend is puha volt és fehér, egy barátom asszonyát látom gyerekével, hempergőz- nek a hóban, aztán nyitott szájjal kapdossák el a nagyobb pelyheket, aztán megrázták a fákat, alá álltak és azon tűnődtem, megkóstoljam-e én is a havat, aminek emlékezetem szerint — savanykás ízűnek kell lennie, félmarokra valót a számhoz emeltem, de az íze már nem emlékeztetett semmire. A tenyeremben megolvadt, lassan végigcsurgott a csuklómon, és a hóié, könnycseppként hullott szét ujjaim között. O tthon — azon az estén — régi kocátok alatt megtaláltam, amit kerestem, dobozban néhány csillagszórót, szóval lekapcsoltam a villanyt és a sötét ablaknál szétpattantak a szikrák, a pálcika halkan sis- tergett, a szikrák csóvája egyre rövidebb lett, aztán elhamvadt és füstje fojtogatta a torkomat ... Rab Ferenc M ég soha az életben nem volt olyan kényelmes ruhadarabom, mint ez az öreg tweed kabát. Most pedig nincs többé. Olyan jó! megvoltunk együtt — az én öreg kabátom és jómagam. Marianne viszont egyszerűen nem tudta elviselni. Hogy mi kifogása volt ellene, azt nem tudom; csak azt tudom, sohasem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy ki ne fejezze tiltakozását, amikor felöltöttem ezt a kabátot. — Nézzék meg ezt a mo- dárijesztöt! Valóban ebben a kabátban akarsz a városba menni? . Milyen gyakran tiltotta meg a feleségem, hogy ebben az „ócska rongyban" lépjek ki a házból! Többnyire sikerült átosonnom a családi kordonon és kereket oldanom. De előfordult az is, hogy Marianne olyan heves ellenállást fejtett ki, hogy beadtam a derekamat, és felvettem az új halszálkamintás zakómat, amely úgy állt rajtam, mintha kikeményített furnérlemezből készült volna. Szörnyű érzés volt! Minden kedvező alkalommal ledobtam ezt a zakót, és megint belebújtam az ócska tweed kabátomba — és valósággal újjászülettem I Egy szép napon azonban, amikor kinyitottam a szekrényt, észrevettem, hogy a fogas üres. — Hol a kabátom? — kérdeztem Marianne-tól. — A kabátod! — felelte a feleségem megvető mosollyal. — Sehogy sem tetszik nekem, hogy te ezt kabátnak nevezed. Ha arra a rongyra gondolsz, amelyet mindennap nagy üggyel- bajjal magadra húzol —hát azt odaadtam az ócskásnak. Kiszaladtam az utcára és az ócskás után rohantam. — Tíz koronát kap, ha visszaadja a kabátomat! — Tíz korona egy ilyen rongyért — vont vállat az ócskás — szívesen .. . Két hét múlva a kabát megint eltűnt. — Hol a kabátom? — üvöltöttem, hogy az egész ház visszhangzott tőle. És Vilii Breinholst (Izén ■ f 41 jo öreg kabátom akkor észrevettem: ott lógott a konyhakertünkben, mint valami madárijesztő. Azonnal levettem a rudról, megtisztítottam a madártolltól és még valamilyen piszoktól, s megint belé bújtam. De azután katasztrófa történt. A fogas hamarosan megint üresen árválkodott. —: Hol a kabátom?! — kiáltottam. — Ki vette el a kabátomat?! Válaszul egyetlen hang sem hallatszott. Tűvé tettem a házat, és lassanként már elveszítettem a reményemet. Végre valahára az udvaron, a trágyakupac tetején egy kis hamucsomóra bukkantam. Kotorászni kezdtem benne — még nem aludt ki egészen — és egy. épségben maradt szövetdarabka feltárta előttem a szörnyű igazságot. Amikor kis idő múlva berontottam a konyhába, annyira dühös voltam, hogy Marianne rémülten a sarokba hátrált. — Hadd magyarázzam meg! — kiáltotta. — Hallgass végig! Ne bánts, hadd mondjam el! Nem tehetek róla! — Ki akartam szellőztetni a kabátot — kezdte Marianne —, és elmentem a trágyakupac mellett, ott pedig, szerencsétlenségemre, egy benzines kanna állt, és egyszerre csak felborult, én meg ijedtemben elejtettem a kabátot, azt pedig nyomban átitatta a benzin ... És ekkor a cigarettából, amelyet szívtam, egy szikra a kabátra hullott... így igaz! Ez a színtiszta igazság! — De hiszen te már két éve nem is dohányzol! — kiáltottam. — Igaz — fakadt sírásra Marianne —, nem dohányzóm, de a te kabátod olyan büdös volt, hogy kénytelen voltam rágyújtani, hogy valamivel elfojtsam ezt a bűzt! Meg kellett volna fojtanom ezt az asszony, gyengeségemben azonban nem tettem meg. öt év telt el azóta. Hozzászoktam a halszálkás kabáthoz. A hajtókája kicsit kikopott, az ujja majdnem kidör- zsölődött a könyökén, a bélése is megfakult, és két gomb hiányzik róla. Egészen pompás kis kabát lett. Apropó, mindjárt fel is veszem. Ott lóg a ... A kabátnak azonban hűlt helye volt. — Marianne, hová tetted a kabátomat?! (Fordította: Gellért György) Kazetták
