Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-25 / 354. szám
IO Dunántúli napló 1977. december 25., vasárnap Arató Károly Szigorúbb... Szigorúbb az idő — az este gólyalábon járkál a gőzölgő mezőben« átlép e kócos kicsi fákon« melyek mögött halászok épp a kezdődő őszben hálókkal hajladoznak, fogódzkodnak erősen. A kóbor szeretők kiket csalitok óvnak, indaként ölelkeznek, egymásban megmártóznak. őket már mi sem érdekel, szerelmük el nem vásik, felejtik a telet, fagyot, jégfényű borotváit — Olyan könnyűek őkl Táncolnak, mint a falevél I Szétfújja a világba: viszi őket a széli Bárdosi Németh János Fényjelek Elfutó életem felett mi húzza meg a fényjelet? Ha összegezem, nem tudom, a dalt is csupán dúdolom. A mondhatatlan szebb nekem, benne a valót szeretem. Egyik mellett a másikat, amely így együtt átitat. Emlékeimben kutatom, mi is volt szép az utamon? Minden és mindig az a jel, boldog aki küzd, énekel. S egy szívbe minden belefér fekete mellé a fehér. Rózsa Endre Dúdo Igató Mondhatom-e, hogy szeretem ? Hiszen már azelőtt szerettem, mielőtt megszületett volna, mielőtt megszülettem. Elhagyhatom őt, tudom-e? Hisz minden változásban, őbenne is csak mást szerettem, és őt, ha bárki másban I Meddig tarthat a szerelem, ha a legmaradandább benne az, ami visszahozhatatlan, mielőtt elérhető lenne? Karácsony másodnapján érkezett a vidéki kisvárosba. Messze földről jött, cipőjén országoknak havával, sarával, feje fölött varjak fekete kíséretével. Sok száz kilométert telt meg qyalog. Éjszakánként pin- ceaádorokban, padlásokon hált. Nem volt munkája. Minthogy pedig az ország északi részében nem akadt munkája, valami vak bizakodástól sarkallva azt hitte, hoqy sok száz kilométerrel távolabb, az ország déli részében majd akad munkája. Amint végighaladt a nyárfasortól szegélyezett főutcán, már tántorgott a fáradtságtól. Leült egy utcapadra, maga mellé dobta sovány batyuját és körülnézett. Éhséget érzett. De korgó gyomránál is jobban fájt a lába. Ahogy megállóit és már nem dagasztotta a sarat, egyszerre lüktetni, sajoani, égni kezdett a két alsó végtagja. Megpillantotta egy orvos tábláját. Bement hozzá. — Doktor úr — mondotta —, messze földről jövök, szeqény vándor vagyok, nem tudok fizetni. — Vesse le a cipőjét — mondta gépiesen az orvos. A vándor kihámozta lábát a toprongyos állati bőrökből. Maga az orvos is elhűlt. Két sáros, véres csonkot látott fekete, sárga, és kék sebekkel. Azon tűnődött, hogy ma, a re- pülőgéoek korában, milyen alkalmatlan. idejét múlt közlekedési eszköz a gyaloglás. — Van kérem errefelé munka? — kérdezte a vándor alázatosan. — Bizony nincs, kérem — szólt az orvos éppoly alázatosan, mint szövetségesének. — Nekem sincs — tette hozzá. De elharapta szavát, mert eszébe jutott, hogy neki most végre van munkája. Kiszólt a kiscselédnek, hogy a konyhában melegítsen vizet s hozza be. Addig pipára gyújtott. Megkínálta a vándort egy cigarettával. Némán füstöltek. Hozták a vizet. A vándor beleáztatta a lábát Aztán az orvos kezdte ei kezelni. Benzinnel tisztogatta, itt-ott be is jódoz- ta, leragasztotta a sebeket, s az egészet csinos, fehér pólyába kötözte. — Majd pihentesse — tanácsolta minden remény és meggyőződés nélkül. A vándor megköszönte az orvos szívességét kiment a rendelőből az udvarba, ott álldogált egy darabig egy ecetfához támaszkodva. Sokáig észre se vették. Vidéken egy ember nem mindjárt tűnik föl. Csak egy óra múlva látta meg az orvosné, aki az udvarban tett-vett. — Ki ez? — kérdezte. — Valami vándor — szólt a kiscseléd. — Messze földről jött — Ha akadna a ház körül munka — rebegle a vándor. — Szeretném meghálálni a doktor úr jóságát. Az orvosné rátekintett. Értelmes embernek látszott. Kopott volt és sápadt, de szeme világított s szemén ete csontkeretes szemüveg tündökölt, az egyetlen kifogástalan holmija, mely lencséjével összefogta, élesítette tekintetét, s mintegy még inkább hangsúlyozta fájdalmas értelmét. Közölte, hogy négy nyelven beszél. — Ért a varrógéphez is? — tudakolta az orvosné. A vándor bólintott s az orvosné lehozatta az udvarba a varrógépet, mely már tavasszal elromlott, s azóta egyáltalán nem működött. Odatették az ecetfa alá, a vándor leült eléje egy székre. Jólesett ülnie. Nézegette, vizsgálgatta a gépet. Próbálta hajtani is. de az nem moccant, állt, mint a cö- vek. Levette a kerék szíját, forgatta ide-oda a kezével, olajozta a csapágyakat, a forgókat, befűzött a tűbe, rázta az orsót, babrált Sokáig babrált. Olykor háta mögé állt a kiscseléd, a kocsis vagy egy a házból, s tudakolta: — Jár-e már? — Kell neki — szólt a vándor, s csak piszmogott, nem sietve, az érdeklődők pedig tovább álltak, szintén nem sietve. Közben az orvosnak vendégei érkeztek, azok a rokonai, akik minden karácsony másod- napján nála ebédelnek. Benn az ebédlőben megterítették a hosszú diófaasztalt patyolatfehér abrosszal, asztalfutóval, karácsonyi búzával, s a konyhából hordani kezdték az ebédet, a tyúklevest, a tyúkot s a tegnapi becses maradékot, egy óriás tálon a hideg pulykamellet, a töllöttkáposztát, a pörköltet, a túróscsuszát, hogy egyébként szerény életmódjuk mellett ezzel a hagyományos dús lakomával üljék meg az ünnepet. Már a tésztánál tartottak, kirakták a dióst, a mákost, a fahéjas rudacskákat, a huncutkákat és a tortákat s egy új gesztenyetortát is megszegtek, amikor az orvos kitekintett az udvarba, s megkérdezte: — No, megjavította a varrógépet? — Reggel óta dolgozik rajta — felelte az orvosné, nem türelmetlenül. A társaság néhány tagja le. szállingózott az udvarba s ellentétes híradással tért vissza. Voltak, akik azt állították, hogy a varrógép most se mozog, voltak azonban, akik szerint mozogni ugyan mozog, de még mindig nem lehet varrni vele, s voltak olyanok is, akik kereken kijelentették, hogy nem ért hozzá és végképp elrontotta. — Nem lehet ezt elrontani — sóhajtotta az orvosné. — El van az mór rontva régen. Valaki azt tanácsolta: — Akkor hagyja abba. Úgyse tud rajta segíteni. — Én se tudtam segíteni szegényen - szólt az orvos. — Bekötöztem. De holnap megint tovább kell majd vándorolnia. Adjanak neki levest. A vándort behívták a konyhába, s egy nagy mélytányérba tyúklevest öntöttek neki. Később az orvosné néhány darab pulykamellet tett egy tányérra s utasította a kiscselédet: — Vidd le s add oda neki. De visszahívta a kiscselédet. A gesztenyetortóból is leka- nyarított egy szeletet: — Ezt is. így fejezték be a beteg utókezelését, aki véletlenül betévedt a rendelőbe. Ebben pedig valami türelem volt és közöny, mely hasonlít a bölcsességhez és irgalomhoz. Amíg ettek s lenn a vándor is evett, szebben csillogott a karácsonyi boruk, s jobban esett a falatjuk. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ A vándor Egyszer két festékpötty — egy kék meg egy sárga — egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért. — Nem menne kicsit távolabb? — mondta ingerülten a Kék. — Menjen maga — válaszolta a Sárga —, s különben is, talán köszönne! Ezzel hátat is fordított volna, mert a Kéket parasztos színnek tartotta — csak hát ez festékpöttyöknél nehéz ügy, mert sem odébb menni, sem Lázár Ervin meg hátat fordítani nemigen tudnak. — Még hogy én köszönjek?! Egy Sárgának! — morgott fitymálóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki. — Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönnöm? — De azt. Ha nem látná, én a Kék vagyok! — Engedje meg, hogy fölkacagjak — mondta gúnyosan a Sárga —, hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem... és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba. — Először is maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert ... brr ... vagy sárga vizet! Egyáltalán, hogy mer megszólalni mellettem! — Mindig tudtam, hogy nagyon közönséges, de hogy ennyire! Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt? Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válók unalmassá ... KéTBmr ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik ... Árnyalatokban rejtőzöm, kis foltokban jelenek meg. S egyébként is, ha nem tudná, én az Okker családból származom. — Okker? Erre vág fel! Az is egy csalód? Az én őseim sokkal előkelőbbek, például sohasem lenne közülünk senki olyan tolakodó, mint maga! Tudja meg, hogy én Ultramarin vagyok. — Hah! — kezdte a replikát egy színészi felkiáltással a Sárga, akkor különben már rég összefolyt a két festékpötty, de nem volt ideje befejezni a mondatot mert a kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak, meglátta őket, és így szóit: — Nicsak, milyen szép zöld pötty! Pákolitz István Hópehely Csábos pulikutya-szelek terelik a föllegeket, csattog szárnyuk vitorlája, tolongnak téli tanyára; felhőnyájak hömpölyögnek, dalmahodnak, meg nyüzsögnek, bozsognak a habtarajok, csipkedik vadliba-rajok; sirályseregek rikácsa karistolja egyre-másra; fekete varjak kormozik itt egy kicsit, ott egy kicsit; hogyha szegélyük ki reped, elég egy szellő-lehelet, s a fehér pillangó-pelyhek szanaszéjjelre szélednek, billiószor milliárdnyi, ki tudná összeszámlálni? Hullong a gyöngyfehér pihe ébenfekete semmibe; pilinkéző rebbenése pilleszárnyak rezzenése, zenén-túli zizzenése sóhajok ölelkezése. Csöndre hulló ezüst álom, csillagpor a szivárványon; lágy madárszárnytoll pihéje, a szív jóra-rezdülése; lenge virághintő lejtés, nyest-pamaccsal sziromfestés; dallamtalan égi zene ismétlődő moll üteme; szabálytalan ritmus-szabály mennyek-földek partjainál. Hópehely, tiszta könnyűség, áttetsző-halk gyönyörűség; pontos törvényű szerkezet: leheletfinom lemezek kristályos csillag-mértana, lírai geometria; fészekmeleg otthon dísze, mestermives áttört csipke, kilenc angyalbrigád szőtte mosolyát is beleszőve; almavirág sziromselyme, hermelinszőrszálú kelme, má lyva-ci ráda-erezet, kalácsszegésű szeretet. Hullongál a hó a földre, hogy didergését befödje; hogy sebeit eltakarja, gyolcskeszkenőbe csavarja; puhabársony hullongásod, áldott a harmatozásod: a fák karját bepólyálod, sírokra hinted virágod; dunyha takarja a búzát, rozsot, meg az ösziárpát; örökzöld tűfenyő-ágon dérezüstös lenge fátyol; pucoktúrást, ürgelukat, gyalogösvényt, dűlőutat menyétszőrme-szőnyeg borit. Őrzi őzek lábnyomait. Állok a téli ablakban, szakad a hó szakadatlan; hócsatára muníciót gyömöszlök százhúsz hógolyót; hóembert is gyúrok, azám, kócmadzagöv lesz derekán, nehogy még utóbb megfázzon s nátha miatt reklamáljon; — talán csak visszaálmodom egyszervolt tündéri korom: karácsonyváró csillagon reszkető szivem ringatom; elszállt egek magasából hullik a hókristály-zápor; szállingózó csillag-pelyhe röpikézik tenyeremre; melegétől úgy elolvad, mintha sohase lett volna; — vagy én válók hópehellyé, zizgőn lebegek fölfelé, ösmeretlen csillagzatra — s visszaszóltok virradatra.
