Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-18 / 347. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1977. DECEMBER 18. Makay Ida versei Ti lobogjátok Legyetek ti halotti fáklyám) Hét éjen át és hét napon égjetek lázasan fölöttem, örökös éjben a napom legyetek. Mint királysír falán megfejthetetlen lobog a titok, lángoljatok, ha virágba borulnak, és ha már vázzá pusztulnak a fák. Hirdessétek a győzelmes szerelmet, ti lobogjátok, vadrózsák, tovább! Hallgató barát Akár eszelős szerzetes, ki már az imáit sem érti, csak hallgatom a nevedet, amig a homlokomra vési jegyét az őrület. A szentség? És az elhagyott éjszakák megácsolják szálkás keresztünk. Már a csöndemmel mondalak, akár egy hallgató barát. Mielőtt... Mielőtt végképp besötétül, ragyogj fel még az alkonyég sötéten lángoló keresztjén. Se irgalom, se megbocsájtás. Ragyogj a vizek közönyével. Ne értselek, csak lássalak. Mielőtt végképp besötétül. Mielőtt minden Nap kiég. Kolbe Mihály rajza Csingiz Ajtmatov A tengerparton futó tarka kutya Milgun vette észre elsőként a vadállatokat. És amíg Ki- riszk a fejét forgatva próbálta megállapítani, hol rejtőznek a gyűrűsfókák, a csónak mór messze elúszott attól a helytől, nehogy az állatok észrevegyék a heverőhelyről. Az öreg Organ rájött, hogy Kiriszk semmit sem látott. — No, te láttad? — kérdezte a kisfiútól. Kiriszk nem mert hazudni. — Nem, nem láttam — vallotta be. — Odamegyünk még egyszer — rendelkezett Organ. — Tanuld meg megkülönböztetni őket a sziklák között. Különben nem lehetsz vadász. Az evezősök engedelmeskedtek, a csónakot az előző helyre vitték, bár ez kockázatos volt. Ha csak egy gyűrűsfóka is gyanút fog, az egész falka egyetlen szempillantás alatt a tengerbe veti magát. Az állatok szerencsére nem vették észre a vadászokat. A sziklavonulat mögött feküdtek a rendetlenül szerteszét dobált, formátlan kövek között, majdnem egészen a víznél. — Nézd csak azt a hegyes követ, olyan, mint egy letört agyar, egy kissé távolabb pedig van egy vöröses színű, eljegesedett dombocska, nézz át közöttük — mondta Kiriszknek Milgun. Kiriszk figyelni kezdett. Milgun és Emrain eközben az evezőkkel serénykedve igyekezett a csónakot egy helyben tartani. És ekkor Kiriszk meglátta a tengeri vadak hátát — s hatalmas, uszonyos törzsüket. A foltos, fénylő, szürkés hátak mozdulatlanok voltak. A távolból a tapasztalatlan szem nem tudta megkülönböztetni őket a szikláktól. E pillanattól kezdve izgalom vett erőt a kisfiún. Kezdődik: ott vannak az igazi tengeri vadállatok! íme, elérkezett a nagy vadászat! Amikor partra szálltak, a kisfiú izgatott volt, merészség és elragadtatás töltötte el. Merészség, mivel e pillanatban erősnek és fontosnak érezte magát. És elragadtatás — látta, milyen jól és összehangoltan dolgoztak a vadászok: ahogy a parthoz vitték a csónakot, Emrain és az öreg Organ a hullámverés szélén tartotta az evezők segítségével, * Csingiz Ajtmatov kisregény« a Szovjet Irodalom decemberi számában jelent meg. Milgun pedig ügyesen kiugrott egy görgelékkő szélére, majd a kötelet a vállán átvetve, közelebb húzta a kőhöz a csónakot; a winchesterekkel együtt partra ugrott az édesapja is. Ezután az öreg Organ közreműködésével ő maga is partra ugrott, igaz, közben vizes lett a lába a partra futó hullámtól, és az édesapja halkan szemrehányást is tett neki. Organ a csónakban maradt, hogy partközeiben tartsa a hullámokon, ők hárman pedig — Emrain, Milgum és Kiriszk — a heverőhely felé siettek. A parton haladtak, ösztönösen meghajolva, s gyorsan szökell- ve egyik rejtekhelytől a másikig. Kiriszk nem maradt le, csak azt érezte, hogy a mellében vadul kalimpál a szíve, s időnként megszédül a nagy büszkeségtől és az izgalomtól. Bezzeg, ha a Halasszony törzsének tagjai most láthatnák, amint a nagy vadászokkal együtt siet a tengeri vadak ellen! Ha most látná az édesanyja, de büszke lenne rá, mint a törzs jövendő nagy táplálójára és kenyérkeresőjére [ Ha most látná Muzluk, akivel gyakran játszottak együtt, de ezután mór soha nem fog vele játszani, mivel a mai naptól kezdve az ő neve vadász, ha most látná, ahogy messze az otthoni Tarka Kutyától tör előre az ismeretlen, viharos parton, a vad sziklák és kövek között a gyűrűsfókák heverőhelye felé. Az sem baj, hogy a két winchester Milgun- nál van és Emrainnál: az édesapja megígérte neki, hogy kezébe adja a fegyvert, amikor eljön a lövés ideje. így lopakodtak a heverőhely felé, majd kúszni kezdtek a földön. Kiriszk is kúszott. Az érdes sziklákon és a töredezett jégen nehéz és kényelmetlen volt kúszni, de Kiriszk megértette, hogy ez szükséges. Lihegve, verejtékben füröd- ve kúsztak, olykor lehúzódtak, majd fejüket fölütve körbe figyeltek. Aztán mozdulatlanná dermedtek és elcsendesedtek, amikor már csak a célzás és lövés volt hátra. Kiriszk egész életében nem felejtette el ezt az órát, ezt a tavaszi napot, ezt a rideg, sziklás szigetet a hatalmas és végtelen tengeren, és rajta ezeket a vad, sötétbarna sziklákat, amelyeket valamilyen esztelen erő forgatott ki a helyükből és dobóit szerteszét a csupasz és rideg, jeges és élettelen földön; s hogy ott ^feküdt hason, az édesapja és Milgun mellett, akik lövéshez készülődtek, előttük pedig, egészen a tenger szélénél egy kis mélyedésben, a szelek és viharok rombolta, dudoros, mohlepte sziklaomladékok között, ott volt egy kisebb gyűrűsfóka- falka, s még mit sem sejtve, nyugodtan hevert a helyén. Fölöttük a heverőhely, a sziget és a tenger fölött az enyhén ködös, dermedt-mozdulatlan ég — legalábbis a kisfiúnak úgy tűnt — feszülten várt az első lövésre. „Csak eltaláljam!” — gondolta magában, és a vállához szorította a winchestert, amit az édesapja átadott neki. Ebben a tűnő, régen várt pillanatban, amikor büszkén már dicső és híres vadásznak látta magát, hirtelen belehasított az a felismerés, hogy ebben a sziklamélyedésben szorongó, fösvény napmelegre váró kövér és esetlen állati hátak és oldalak milyen védtelenek és sebezhetők. De ez csak egy pillanatnyi késlekedés volt. Eszébe jutott, hogy ő vadász, és az emberek zsákmányt várnak tőle, hogy a fókák húsa és zsírja nélkül éhes és szűkös az élet, és még az a gondolat is felvillant benne, hogy elsőnek kell lőnie, s ki kell tennie magáért, összeszedte magát, keményen célzott, ahogy az édesapja tanácsolta, az állat bal uszonya alá, kicsit fölfelé és jobbra — épp a szívére a hatalmas, foltos uszonyosnak. Az állat mintha megérezte volna a veszélyt, hirtelen fölütötte a fejét, bár nem látta a vadászokat és szagot sem kaphatott — a szél a tenger felől fújt. Egy kicsit még oldalt kellett húzódni a jobb célzás kedvéért, valami egy kicsit zavarta -elöl, valamilyen árnyék — nagyon óvatosan leheteti csak odébbcsúszni, és ekkor egy kis kődarab Kiriszk könyöke alól kimozdult, és elindult lefelé a lejtőn, útközben más kövekbe is beleütközve. A foltos fóka rövid, ugatásszerű hangot hallatott, a falka felneszeit, és bőgve gyorsan mászni, gurulni kezdett a víz felé. Ebben a pillanatban, mintegy megelőzve őket, mielőtt elérnék a tengert, lövés dördült, és a falka szélén leterített egy nagy gyűrűsfókát — Milgun megmentette a helyzetet, Kiriszk elvesztette a fejét.- Lőj! — parancsolt rá Emrain. A vállát erős ütés érte, a lövés döreje a fülébe csapott, úgy érezte, teljesen megsüketült. Rettenetesen szégyellte magát, hogy elhibázta a lövést, és hogy miatta vallott kudarcot a vadászat Az apja újabb töltényt dugott a kezébe: —Tölts, és lőj gyorsan! Az, ami meglehetősen köny- nyűnek látszott, a töltés és tüzelés (hányszor megcsinálta ezt egész egyszerűen, amikor lőni tanult), most sehogy se sikerült. A winchester závárzata nem akart neki engedelmeskedni. Milgun eközben térdelve még két lövést adott le a vízbe menekülő gyűrűsfókákra. Egyet megsebesített, az állat ott fetrengett közvetlenül a part szélén. A vadászok arrafelé futottak. A falka már eltűnt a hullámokban, a sebesült állat, amely még a parton maradt, minden erejét megfeszítve a víz felé igyekezett. Mire az emberek odaértek, a gyűrűsfókának sikerült a vízbe vetnie magát. Uszonyait mozgatva úszni kezdett, s ringatózó, véres csíkot hagyva maga utón, lassan az áttetsző tenger mélyére süllyedt. Tisztán látszott rémülten kimeresztett szeme, a tarkójától egészen az uszonyáig húzódó halványkék csík a hátán. Milgun leeresztette a célzásra emelt fegyvert — a kegyelemlövésnek már nem volt értelme. — Hagyd, úgyis elsüllyed — mondta Emrain. Kiriszk csak állt, kifulladva és leverten, s nagyon elégedetlen volt önmagával. Jóval többet várt. Nesze neked, nagy vadász! Hallgatott a kisfiú, minden erejét összeszedte, nehogy hirtelen elsírja magát szégyenében. Roppant nekikeseredett. — Sebaj, lesz még sikeresebb vadászatod is — vigasztalta később Milgun, amikor hozzáfogtak, hogy * felbontsák az elejtett gyűrűsfókát. — Mindjárt elmegyünk a Középső Emlőkhöz, ott mindig több vad tanyázik. — Igen, egy kicsit elsiettem — kezdte volna Kiriszk, de az édesapja közbevágott. — Ne magyarázkodj. Az első lövéstől még senki sem lesz vadász. Majd máskor sikerül. Lőni tudsz, a zsákmány nem szökik meg előled. Kiriszk hallgatott, de a lelke hálával telt meg, hogy a felnőttek nem tettek neki szemrehányást. Árvay János fordítása Gyermekek a bársonyszékekben Mintha ilyenkor, az év utolsó heteiben többet gondolnák gyermekeinkre, kedves fiataljainkra, a számunkra annyira drága ifjú nemzedékre. Biztosan azért, mert amikor ajándékokkal terítjük a szikrázó fenyőfák alját, a tél hidege is felforrósodik a szülői szeretet lángjaitól. Az öröm szeretete ez, mert tudjuk, minden gyermeknek jut valami szép, valami drága meglepetés karácsonykor. Mindez azonban csak egyéni töltése Jen ne a szeretet kifejezésének, ha nem tudnánk, nem éreznénk, hogy nemcsak a szülő öleli át a gyermekeket, hanem az egész társadalom. így van lehetőség ajándékot venni, így van lehetőség szépen felöltözve iskolába menni, zenét és nyelveket tanulni, játszani és gyermeknek lenni, játszani és emberré növekedni, hógolyózni jó cipőben, verset mondani és színházi bársonyszékbe ülni. Talán túl nagy lendülettel fogtunk az íráshoz, amikor végül is hétköznapjaink ma már szinte természetes jelenségéről akarunk említést tenni. Nem többről és nem kevesebbről, mint a gyerekek, a fiatalok színházba járásáról. Valóban természetes már, hogy ők is ott ülnek a színházi bársonyszékekben. Legalábbis egyre többen. Többen, mint valaha is tehették ezt mai felnőttek. Anélkül, hogy rózsaszín önbámulattal lágyulnánk el ettől, mondjuk róla: ez költészet és történelem egyszerre. A tárgyilagos, szenvedélytől mentes statisztikai adatok szerint a hetvenes évektől kezdve rohamosan növekedett a színházba járó gyermekek, fiatalok száma. Amíg az utolsó öt esztendőben összességében 13 százalékkal több nézőt fogadtak színházaink, addig 50 százalékkal több kicsinyt és ifjút. 1976-ban Magyarország színházai 3360 ifjúsági előadást tartottak, s ezeken 1,7 millió néző tapsolt: az év összes látogatójának több mint egyharmada. A legszembetűnőbb a gyermekek nagy rajongása. Szociográfiai, művelődéskutató tanulmány tudna csak pontos választ adni arra a kérdésre: mily okok vonulnak e jelenség folyamatában? Miért van ez így? Az Állami' Ifjúsági Bizottság, az ifjúságpolitika állami letéteményese, éppen e napokban a gyermekek és fiatalok színházba járásának ügyével foglalkozva dicséri a színházak ifjúságra is tekintő műsorpolitikáját és külön elismeréssel szólt — néhány pesti színház mellett — a kecskeméti, a békéscsabai, a pécsi színházak törekvéseiről. Aligha véletlen, hogy míg az ország összes színházi bérletének 34 százaléka volt 1976-ban ifjúsági bérlet, a megyei színházaknál az ifjúsági bérletes arány 46 százalékos. És e törekvő színházak annál nagyobb elismerést érdemelnek, mert tudjuk, hogy a finanszírozási rendszer egyáltalán nem ösztönöz gyermek- és ifjúsági darabok bemutatására. Az egyik ok tehát a színházi lehetőségek növekedése. A másik nyilvánvalóan, hogy az Állami Ifjúsági Bizottság, a Kulturális Minisztérium kedvezményes bérleteket, színházjegy-utalványokat ad a gyermekeknek és fiataloknak. S megannyi egy- másbaszőtt oka van még annak, hogy az ifjú nemzedék színházhódító lehetett és lett Magyarországon. Úgy- annyira, hogy az igények e téren is túlszárnyalják az eddig nyújtott lehetőségeket. ültessünk hát még több gyermeket a színházi bársonyszékekbe! Legyen olyan a finanszírozási rendszer, hogy legyen érdemes minden színházban speciális gyermek- és ifjúsági előadást tartani, de arról se feledkezzünk el, hogy a felnőtteknek szánt klasszikus és modern darabok előadásain is helyük van a fiataloknak éppoly kedvezményekkel, mint a csak nekik szóló bemutatókon. Nem ártana úgy formálni a szerzői jogdíjrendszeren sem, hogy minél több gyermek- és ifjúsági darab születne. Miért ne kaphatnának külön meghívást ilyen feladatra legnevesebb íróink? Minderről szó esett az Állami Ifjúsági Bizottság már idézett ülésén. Néha túl sokszor emlegetjük gazdasági eredményeinket, amelyek természetesen első helyre valók, mert minden jóhoz és széphez anyagi alapozás szükséges. De végül is, mért ne tűnődjünk el oly dolgokon is, mint hogy gyermekeink, fiaink és lányaink egész serege lett színházba járó ember? Szebb életű, jobb ember. Solfesz István
