Dunántúli Napló, 1977. december (34. évfolyam, 330-359. szám)
1977-12-18 / 347. szám
1977. DECEMBER 18. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Pattantyús József rajza N emrég vonaton utaztam Kámzsáról Budapestre. Útitársammal erre először. A földvári állomás után, ahol a vasútvonal eltávolodik a parttól, és átszeli a szántódi révhez igyekvő műutat, kimutattam az ablakon: — Abban a vasúti őrházban születtem... — Űtitársam elcsodálkozott: — Olyan, mint egy dobókocka... Az oldalára az van írva: 119/a... Akkor gondolkoztam el először: Hol születtem én tulajdonképpen? Hol töltöttem éle- , tem első hat évét? Nem világvárosban, nem nagyvárosban, nem kisvárosban, nem falun, nem kisközségben, nem tanyán. Még ennél is kisebb településen: egy vasúti őrházban. A személyi igazolványomban azt olvasom: Születési helye — Balatonszántód. Keresem a helység nevét a térképen, a lexikonban. De nem találom. Van a budapest—nagykanizsai vasútvonalon Szántód-Kőrös- hegy vasútállomás. Van a balatoni hajóforgalomban szántódi rév. És van a szántódi „háromszöget” lemetsző új műúttó! délre, a különféle gazdasági épületekből álló hajdani majorság, Szántódpuszta. De Balatonszántód nevű helység nincs. (1930-ban sem volt...). A terület közigazgatásilag Zamárdihoz tartozik. Engem is ott kereszteltek, ott anyakönyveztek, ott jegyezték be az iratokba születési helyül a nem létező szót: Balatonszántód. Balatonszántód tehát nincs. Olyan volt a fölismerés, mintha a létezésemet vonták volna kétségbe. Balatonszántód csak bennem él elmúlhatatlanul, kitörölhetetlenül. Ott születtem, ott tanultam meg enni és inni, beszélgetni és járni, szerelni és félni... Volt egy kutyánk, a More. Szüleim elmentek egyszer sétálni. A kutyával sokáig játszottam a konyhában. Aztán More kifutott az udvarra. Amikor szüleim hazajöttek, az udvar tele volt baromfitollal. More elharapta a csirkék meg a kacsák nyakát. Apám irgalmatlanul elverte sétabotjával a kutyát. Megérdemelte? Nem tudom. Csak azt, hogy nagyon sajnáltam. Nyüszítése, sírása ma is a fülemet horzsolja. Nagy telekre, nagy havakra emlékszem. Nem lehetett a házból kimozdulni. Csak délben jött át egy vasutas, és utat ásott a kerekeskútig. De az is lehet, hogy megcsalnak az évek. Nem a valóságra emlékszem, hanem egy képet, egy festményt látok, ami a szobánk falón függött, és a képet az emlékezet most mint valóságot vetíti elém. (A festmény egy hóbasüllyedt házat ábrázolt az országút mellett. A behavazott országúton magános ember ballagott. Hóna alatt csupasz hegedűt tartott. De a hegedűn foltnyi hó sem látszott. Megkérdeztem apámat: — Miért nem havas a hegedű? Hogyan lehet ez? — Azt mondta: — Most jött ki a házból... — Nem hittem el. Nem elégített ki a válasza. „Ekkora hóesésben a hegedűnek is havasnak kellene lenni" — gondoltam.) Nevek jutnak eszembe, emberek, akik a közelben laktak, akikkel néha találkoztam, akik átjöttek hozzánk, akik meghívtak uzsonnára. Tini néni, a postamesternő. (Vajon mi volt a vezetékneve?) Pólffyék. A férj építész volt. Felesége szép, fiatal asszony. A gyerekükkel szoktam játszani. Földesyék. Vendéglőjük volt a vasútállomás mögött. Kire emlékszem, mire emlékszem még? Az udvarunkban két reszke- teg akácfa állt. A fák derekára madzagot erősítettünk, a madzag végére üres cipő- pasztás doboz födelét kötöttük, a dobozokba belehallóz- tunk, „telefonáltunk". Száraz nádból és újságpapírból sárkányt ragasztottunk. Ha meleg, déli szél fújt, föleresztettük a sárkányt. Papírteste a felhők között kígyózott. Ha a nyarakra gondolok, hullámzó vizet, csillogó, homokos partot látok. Ha a telek jutnak eszembe, akkor a szél süvítését, a rianás ágyúdörgéshez hasonló szavát hallom. Sokat voltam egyedül és magányos. Hiába volt testvérem, bátyám, ő már iskolába járt, Kaposváron, a vasutas internátusbán, a „szuntyer”-ben tanult. Csak a levelezőlapjaira emlékszem. A címzést is, a feladót is előre ráírták a szüleim. „Mindent elkéregettek tőle. Amilyen jószívű volt, még a levelezőlapjait is odaadta. Amikor egyszer meglátogattuk, felemás cipő volt a lábán. A sajátját kölcsön adta...” — meséli anyám. Szántód persze nemcsak bennem él, az emlékezetemben, hanem a „történelemben” is. Azóta, hogy elkerültem onnét, és csak utasként járok arra, sok mindent megtudtam múltjáról. Szántód neve már a tihanyi apátság alapítólevelében (1055) szerepel. Itt terültek el az apátság szántóföldjei. A Balaton itt a legkeskenyebb. A szántódi „háromszöget" nem emberek építették, hogy a komp útja még rövi- debb legyen, mint némelyek képzelik. A félszigetet a Balaton két nagy öblének a hullámzása alakította ki. Mert nemcsak északról délre hullámzik a víz a Bakonyból lezúduló szelek hatására, hanem keletről nyugatra, illetve nyugatról keletre is. így épült ki a tihanyi félsziget hullámárnyékában, a víztől hajtott törmelékekből, nagy anyagfelhalmozódással a szántódi turzásháromszög. A földnyelv félszigetként nyúlik a Balatonba. Létrejötte nevezetes földrajzi jelenség. Ugyanilyen okokkal magyarázzák a tudósok a hasonló, de sokkal hatalmasabb tengerparti képződmények, például az angliai Dungeness félsziget kialakulását. vagy a Hatteras-fok eredetét Észak- Amerikában. Mivel a víz itt a legkeskenyebb (és a legmélyebb is!), a két part között korán megindult az állandó közlekedés, a rév. A Komáromból Somogyba igyekvő Csokonai itt kelt át a Balaton északi partjáról a délire. A Pálóczi Horváth Adóm látogatására Széphalomról Pesten, Füreden ót utazó Kazinczy Ferenc is Tihanybái érkezett barátjának szán- tódpusztai otthonába. Vas Gereben szerint a katonafogdo- sás elől menekülő legények, a pandúroktól üldözött somogyi betyárok ugyancsak itt szöktek át Zalába. Néha egész lakodalmasmenetek érkeztek Somogybái, a tihanyi apátot keresték: adja össze az ifjú párt. A parton révészház állt. A kompot evezőkkel hajtották. „A komp vitorlájában megfeszült az ai-szél, s az egész terével könnyen úszott Tihany oldalának” — írja Vas Gereben. De bolond víz a Balaton: „szél nélkül is megháborodik". Ilyenkor „a sima víz fölszakadozott, a hullámok, mintha veszekedő gyerekek volnának, egymást kergették, mintha egymást mosdatni akarnák; dühödni kezdett a víz, holott egy árva szellő sem ért hozzá”. Amikor a múlt század második felében a Balaton somogyi partján megépült a Déli-vasút, még nem nyaralók szálltak le Szántódon a vonatról. Szántód a tihanyi uradalom állandó vasúti rakodóhelye volt. Az apátság azzal a föltétellel adta el a földet a vasútépítő társaságnak, hogy Szántódon minden személyszállító vonatnak meg kell állnia. Bölcs előrelátás ... Volt már vasútállomás, volt közlekedés, s amikor az emberek fölfedezték a Balatont, mint nyaralóhelyet, a déli parton az egyik legelső fürdőtelep Szántódon jött létre. Mit köszönhetek Szántódnak, a Balatonnak, szülőföldemnek? Kinyitotta szememet a szépség befogadására. A vizet nézni kell. A víz az állandó mozgás, változás, maga az élet. Udvarunkból az apátsági templom öklelő két szarvát láttam. Milyen pompásan megválasztott helyen áll a templom! Épületnek és tájnak, ember alkotta falaknak és természetnek milyen' remek összhangja valósul meg itt! A víz évsza- konkint, sőt, óránkint változtatja arcát. Szép hajnalban a tükörsima Balaton, szép az őszi, ködöt pipáló víz, szép a jégpáncélba öltözött tó. A víz él és éltet. Munkát és élelmet ad. Halászok, hajósok kötötték hozzá az életüket. A közlekedés, az építkezés, a nyaralók ellátása állandó munkát kíván. Érdeklődésem gyökerei ide nyúlnak vissza. Hogy később táj és ember, környezet és település viszonyát, egymásra hatását kerestem és próbáltam megragadni írásban, azt a szántódi éveknek köszönhetem. És még valamit köszönhetek Szántódnak. A nyitottságot... Apám vasutas volt. Az őrház egyik oldalán a vonatok, másik oldalán az autók rohantak. A sínek távoli tájakkal kötöttek össze. Az országút a nagyvilághoz láncolt. Egy állomáson, egy sorompónál mindig történik valami. Távírógép zümmög, csengő szál, harang kondit, váltót állítanak, vonat indul vagy érkezik. A vasutasok híreket kapnak és adnak tovább. A vasút ismeri a pontosság fegyelmét. Apám „szolgálatba” ment. vagy „szolgálatból" jött haza. Ha behúzta maga után az ajtót, velünk maradt a kaland izgalma, a történés lehetősége, a nagyvilág üzenete. Hogy kész legyek a befogadásra, a hívásra, hogy meghalljam a dolgok szólítását, hogy szivacsként fogadjam magamba a benyomásokat, azt életem első hat évének köszönhetem. Az elmúlt években egyszer Tihanybái jövet Szántódon szálltam vonatra. A régi, hangulatos állomásépületet lebontották. Helyén lapostetejű típusépületet találtam. Amikor a pénztárablaknál jegyet váltottam, azt mondtam a vasutasnak: — Ezen az állomáson nekem ingyen kellene jegyet adni ... — Miért gondolja maga, hogy itt pénz nélkül is kaphat jegyet? — mordult rám az egyenruhás férfi. Később megenyhült. Elmondta, hogy éppen abban az őrházban Iákik, amelyikben születtem, és hat évig éltem. — Óh, a Pista bácsit még szoktuk emlegetni... Tíz évig szolgált itt *— mondta apámról. A pénztárfülke felső ablakszemét is kinyitotta. A vonatindulásig beszélgettünk. Tüskés Tibor Az első állomás ■SSSSSSSOHBSIIB Pákolitz István Rebbenő Néhány perccel éjfél után a Flórián-tér avítt csárdáját, szobrát égre szippantják tréfás-garabonciás pasik. Csillag-stég-pöttyös öbölben kócsag-nyakú aranyladik várja pecsétes abroszba csavart félkész-múmia utasait. Holdfény-sikálta háztetőn szokvány kandúr-sztori. Csárda és szobor visszabilleg kihűlt helyére. Hajnalodik. Petrőczi (Lvq Baranyai képek Zengővárkony A mész békéjét dúlják a hófehér templomfalon indázó árnyak. Kajszifák, gesztenyék, s az agancserdös Zengő nyugalma illan; „A te lelked elől hová ...?" Igéid mindenütt rámtalálnak. Testőr — hársak Ne félj, veled vagyok — mögötted jár a hársfa-árny, a vogelweidei. Őriznek testőrléptű fáink, Sikonda, Mánfa, Egregy, Márévár hársai. Varga József Ady és kora A költő születésének századik évfordulójára számos olyan könyv jelent meg, mely részleteiben vagy egészében tovább árnyalja, gazdagítja az eddig kialakult Ady-ké- pet. Köztük igen figyelemreméltó az Ady és kora című tanulmánykötet. A szerző, Varga József, aki évtizedek óta elmélyülten foglalkozik Ady költészetével, könyvében teljes pályaképet rajzol a költőről, külön fejezetben tár-_ gyalja művészi eszközeit, az utókor értékelő megnyilatkozásait. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Varga József könyvével az egyik legátfogóbb Ady-monográfiát veszi kezébe az olvasó. Ady költői pályájának bemutatásakor csak a legszükségesebb irodalomtörténeti adatok ismertetésére törekszik, elsősorban a versekre támaszkodik, a versek beható, helyenként egészen részletes elemzésével követi nyomon ennek a hatalmas életműnek a kiteljesedését. Főként azokra a pontokra helyezi a súlyt, melyek egy-egy állomásai voltak merészen újat teremtő költészetének. Ady útja egyenesen vezetett az elmaradott, félfeudális viszonyokba ragadt ország minden rossz vonásának tagadásától a forradalom gondolatának elfogadásáig. Varga József lépésről lépésre mutatja meg ezt a folyamatot, a korszerű francia szellem hatását, a meginduló Nyugat serkentő erejét, a haladó mozgalmak ösztönző és bátorító szerepét. Jól érzékelteti azt az állandó küzdelmet, melyet Ady folytatott a hivatalos Magyarország őt támogató képviselőivel az új eszmék győzelméért, majd pedig a háború éveiben az embernek maradásért. De egyoldalú lenne a kép, ha csak a harcos, forradalmi gondolkodású költőt ismernénk meg a monográfiából. Varga József az életet szerető és élvező Adyt legalább olyan sokoldalúan rajzolja meg, mint a társadalom átalakulását sürgető művészt. Tág teret szentel a Léda-szerelem emberi és költőt egyaránt mélységesen átható érzéseinek, a baráti kezet nyújtó kor- és küzdőtársaknak, új megvilágításban tárgyalja Ady és Csinszka kapcsolatát. Ez utóbbi azért is fontos, mert mostanában néhány ellentmondó véleményt olvashattunk a költő utolsó szerelmérői. Ady művészi eszközei éppoly sajátosan egyediek, mint egész költészete. Szimbolizmusa összehasonlíthatatlanul más, mint például a francia szimbolizmus. Költői nyelve annyira adys, hogy követői könnyen az epigonság gyanújába keveredtek. Varga József három rövidebb tanulmányban foglalkozik Ady művészi eszközeivel, főként a verstanáról szóló ragad meg bennünket eredeti meglátásaival. A könyv utolsó fejezetében Varga az Ady-kép kialakulását, az Ady-értékelések több mint fél évszázados történetét tárgyalja. Elsősorban az olyan kiemelkedő művekre összpontosítja figyelmét, mint Földessy Gyula Ady minden titkai, Hatvány Lajos Ady- monográfiája, Bölöni György Az igazi Ady-ja. Az újabb keletű munkák közül Lukács György és Révai József- Ady- portréját tartja különösen fontosnak, hiszen szerzőik a marxista irodalomfelfogás oldaláról közelítik meg a költő életművét. Kovács Sándor
