Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-02 / 271. szám
1977. OKTÓBER 2. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Grain András: Hajóvonta Galambosi László Páncélosán A madár, hogyha fészket tákol, szétnéz a lombok magasából, érzi, ha kikel a fióka, együtt indulnak vándorútra. A hatalmason parány győzhet, kibonthatja a rejtőzőket. Az öröm mennyboltján ragyoghat a pirosba forduló holnap. A tékozló honába térve szülői előtt esett térdre, apja a porból fölemelte, telt tálak mellett köszöntötte. A páncélozott értelemre nem sújthat le a balszerencse. A megtért munkál szorgalommal, viaskodik a jogfosztókkal. E lolvastam két levelet, aztán nyugalomra intettem magamat és még hosszú ideig rámeredtem a hivatalos sorokra, amelyeknek hangvétele csak megerősitette bennem azt a keserű felismerést, miszerint nem érdemes megöregedni. Az egyik levelet egy iskola igazgatójának címezték, amelyben emlékeztetik őt arra, hogy ekkor és ekkor betölti hatvanadik életévét, következésképpen az öregségi nyugdíjra is igényt szerez, így „ ... igazgatói megbízatásának és munka- viszonyának meghosszabbítására nem kerül sor...". Ezután röviden utal a Hivatal a pedagógus közel négy évtizedes nevelő munkájára, kiemelkedő tevékenységére, amiért is őt most köszönet illeti. Slusz- passz. Ám a hatvanesztendős igazgató nem akar még nyugdíjba vonulni, — részben mert elég erőt és képességet érez magában ahhoz, hogy tanítson, másrészt szereti a hivatását, harmadrészt pedig még egy évet kér, hogy harmadéves egyetemista fia taníttatását anyagilag fedezhesse. E gondjairól — válaszlevélben — értesíti is a Hivatalt és nem mulasztja el azt is megjegyezni, hogy sértve, megalázva érzi magát, amiért minden előzetes bejelentés, meghallgatás, beszélgetés nélkül egyszerűen levélben közük vele a Hivatal döntését. A Hivatal ezután — levélben — elnézést kér, valóban helytelen ez az elintézési mód, bár... ők szerettek volna elbeszélgetni az igazgató elvtárssal, de „ ... munkaidőben .. . nem találták meg szolgálati helyén..." A továbbiA megbecsülésről akban aztán emlékeztetik arra az igazgatót, hogy egy alkalommal a Hivatal húzta ki a csávából, tehát... Ezt már én mondom: jobb, ha nem ugrál. Mert az egész válaszlevél lényege - ez. Egy utólagos oldalbavágás. És az érvek...! Hogy nem találták a munkahelyén . . . Ezért maradt el az „elbeszélgetés”. Az ember azt hinné, hogy mielőtt a Hivatal kiszáll, hogy egy régi, jó képességű munkatárssal megbeszéljék azt a bizonyos nyugdíjaztatást, előtte talán felhívják telefonon, üzennek neki, futárt vagy postagalambot küldenek hozzá, hogy mindenképpen szolgálati helyén találják, hogy beszélgetés közben esetleg egy szál virágot is átnyújthassanak neki. De nem. Egyszer megpróbálták „meglepni”, nem sikerült, így hát ment a levél. A másik küldeményt eqy üzemi munkás kapta ...........Érte sítem, hogy vállalatunknál 1945. június 1-től fennálló munkaviszonyát 1977. június 1- gyel felmondom. A kollektív szerződés 8. pontja értelmében felmondási ideje 8 hét. A felmondási időből 1977. július 1-től 31-ig 4 hét időtartamra a munkavégzés alól felmentem. Ha a felmondást sérelmesnek tartja annak kézhez vételétől számított 15 napon belül a vállalati munkaügyi döntőbizottságnál panaszt terjeszthet elő..." Megszólítás tehát nincs. Annyi sem, hogy tisztelt- vagy kedves elvtárs. A lélektelen hivatali zsargon semmi emberit, melegséget, oldottságot nem ismer. Ezt a levelet — tévedések elkerülése végett — nem egy fegyelmi úton elbocsájtott dolgozó kapta. Hanem egy kiváló szakmunkás, aki — a levél állításával ellentétben! — nem 1945, hanem 1933 óta van munkaviszonyban a vállalattal. Vagyis, ott kezdte inaséveit és most innét is megy nyugdíjba. Negyvenöt év után. Életében ez volt az egyetlen munkahelye. És az utolsó is. Jómagam részt vettem néhány nyugdíjas dolgozó búcsúztatásán. Virágcsokor, kézrázások, el-elcsukló szónoklatok, aztán ígéretek: ...csak jöjjön bármikor, kedves Izé Elvtárs, a gyár, a hivatal, az üzem kapuja nyitva áll ön előtt... Munkájára, tanácsaira, tapasztalataira továbbra is szüksége van a kollektívának ... Aztán a kapu becsukódik ... A levélen pedig elmerenghet a dolgozó. Négy mondatból áll mindössze és ilyen szavakkal tarkított: lelmondom, felmentem, felmondás ... sérelem ... panasz... 15 napon belül... Lehet, az is eszébe jut, hogy aki a felmondó levelet aláírta, annyi esztendős sincs, mint amennyit ő csak munkával a szakmában töltött. És akkor még biztatják — nemcsak őt — általában a többi nyugdíjasokat is, hogy majd „nézzenek be, ha erre járnak, szívesen látjuk magukat. . ." Nos, ezekután tudják ám, hogy mikor néznek be ... Nagy Rezső: Rőzsevivők Betyárcsárdában A Keszthelyről Sümegre vezető országút mentén, a Gyöngyös-Séd patak közelében, a szőlőkkel és présházakkal borított Almástető alatt áll ez a csárda. Nem is akármilyen, hanem igazi betyárcsárda. Tudnivaló, hogy akkoriban, a XVIII—XIX. században még eléggé veszedelmes diplomáciai feladat volt csárdatulajdonosnak lenni: hiszen ha a pandúrokkal tartott a gazda, akkor a betyárokkal gyűlt meg a baja, ha viszont a betyároknak falazott, akkor a pandúrok üldözték ki a csárdájából. így hát ritka csoda, hogy 250 év múltával is épen áll itt a bélés külföldi turisták nagy ámulatára. Az ivószobában is megmaradt a kórmentő, mely arra szolgált valaha, hogy ide húzódjon a csapiáros, ha hirtelen veszekedés tört ki a kupe- cek vagy a pásztorok között. A tizenegy lépcsős pincegádor és az ugyanannyi fokos padlás- följáró is idegenforgalmi látványosság. No meg a szuro- nyos pandúrpuskával véletlenül sem összetéveszthető, kurta betyárpuska a falon, a megőrzött fokosok, a törzsvendég betyárok ivókupái, tarisznyái, ostorai \ és kevéske lószerszáma. De ami a legfontosabb: a két nevezetes betyár sírja, akinek a rekvizitumait e csárda őrzi, ott púposodik a falakhoz közel, a fűzfa alatt. Vak Illés (igazi nevén Illés Imre, 1814-ben született a Veszprém megyei Mihályházán, s fél szemét a pandúrok verték ki), miután harminc katonával 1861-ben csatába keveredvén, a sűrű Bakonyból veszedelem nélkül tűnt el a fölötte emelkedő erdők homályiba, a továbbiakban Zalában vélte hazáját megtalálni. Magával vitte, persze, Kőkes Pistát is vagy ahogyan ő nevezte kedvenc segédjét: Kis Gyerek Pistát. Hát ők nyugosznak itt, a csárda előtti fűzfa árnyas védelmében. Mert akkori uralmuk Zalában alig másfél évig tartott: 1862 karácsonya előtt a rezi szőlőhegy egyik pincéjébe rendelte Illés az orgazdáit némi elszámolás megejtése végett, akik közül az egyik azonban (bizonyos Ivanics Ferenc nevezetű) nem jelent meg. Tőle szerzett tudomást a tarka találkozóról Bertalan Lajos főbíró, s nem késlekedett: tizenkét pandúrt küldött a helyszínre Kosár csendbiztos vezetésével. De a túlerő se tudta megadásra késztetni őket, ostrommal semmiképpen sem — tehát rájuk gyújtották a présházat. Égő hajjal, lángoló ruhában, vad kiáltásokkal rohantak ők a pandúroknak, néhányat megsebesítve közülük. Végül azonban hat lövés dördült egyszerre, s a két betyár jajszó nélkül, holtan rogyott a fagyott földre. Tetemüket a csárda előtt temették el: — a szomorú fa alatt a behorpadt hanton bogáncskóró terem, a fejfa írását' és a sírt a közeli lakók gondozzák, mert tüzes ember volt a Vak Illés, a lelke minden éjjel fölszáll útszéli nyughelyéből, és itt bolyong a vidéken a Kőkes Pistáéval együtt... Itt, ahová betérvén, s az emlékek megtekintése után letelepedvén, hogy merítsünk a szürkés-aranyos hegyvidéki nedűből, és fokozzuk szomjunkat azzal, hogy a messzire híres házi pogácsából kérjünk eléje: — nem betyóröltözékben és nem szúrós bajusszal, hanem német szóval hajol asztalunk fölé, alig húsz esztendejének büszke tudatával, mosolyogva, egy szőke, kedves kis angyal, fehér köpenye alatt farmerban. Gondolom, a rengeteg külföldi turista között minket is németeknek nézett, ezért kínálja elénk az itallapot előzékeny figyelemmel ezen a nyelven. S ha ő udvarias, akkor én is: könnyíteni kívánok tehát a dolgán, megköszönöm kedvessé- és jelzem, hogy ne fárassza magát fölöslegesen, hiszen tudok én magyarul. — De én nem! — válaszolja ő nagy meglepetésemre, s kislányos bájjal még szebben mosolyog. Hát ez igazán furcsa. Itt: a betyárpuska, a horpadt kulacs, a rojtosodó kötőfék meg a félelmetes ostor alatt! Észreveszi meghökkenésemet, s rosszallóan nyugtázza igyekezetemet, hogy miért is tekint- getek akkora bárgyúsággal körül, fölfedezni akarván netán más fölszolgáló személyzetet is, amikor oly nyilvánvaló, hogy amaz másik pincér ott (aki történetesen fiú), a jobbfelé eső platzon, ő is csak németül tud, más nincs, de nem is kell, győzik ők a munkát kettesben vígan. Jól van hát, végtére megértjük egymást ezen a nyelven is. Szóba elegyedünk, természetesen, hiszen kedves, előzékeny, csinos és mosolyog is — igazán mi bajom volna vele? Fesztelenül elmeséli, szorgalmasan válaszolgat, hogy ők bizony németek, Kari Marx Stadtból vannak itt, egy nyári idény tartamára, csereakcióként, a csárdát üzemeltető szerv szerződésével, és nagyon örülnek, jól érzik magukat, és néhány szót már megtanultak a magyarból, kitűnően ejtik például ezt, hogy: bor, valamivel nehezebben, hogy — pogácsa, és még kellemetlenebb, ha azt kell mondaniuk, hogy: — betyár. Értem, értem, megértek én mindent, elvégre csárdában vagyunk, egy szépen helyreállított és gondosan — stílszerűen! — karbantartott, igazi (echte) betyárcsárdóban, a viharok után is több évszázaddal. A vendégek kiszolgálásáról gondoskodni kell, persze. A hátunk mögött, néhány asztallal arrább, türelmetlenkedik is már egy csoport: régóta várják a Jölszolgálót. El- röstellem magam: valóban tapintatlanság volt a kislányt ilyen sokáig föltartanom. Megköszönöm báját és jelzem, hogy menjen csak nyugodtan, ne haragudjon, hogy ennyi idejét raboltam el, hisz amott izgatottan reklamálják. Erre ő hátrafordul — tekintetét ebben a pozitúrában ugyan nem láthattam, de egyetlen pillanatig tartott csupán amíg a helyzetet fölmérte — s már mosolyog is megint, nekem, nekünk: — Ó, hiszen azok németek! — legyinti, kacagja, és megnyugodva tölt kancsómból poharamba: — Azok ráérnek!
