Dunántúli Napló, 1977. október (34. évfolyam, 270-300. szám)
977-10-09 / 278. szám
DN HÉTVÉGE 6. ÚTIRAJZ 1977. OKTÓBER 9. Zseravna a dombtetőről A múzeumfalu egyik utcája M ost, amikor két hét elmúltával megkísérlek valamit papírra vetni szliveni kirándulásomról, hamarjában nem is tudom, mivel kezdjem. Úgy járván, mint aki túlságosan gazdagon terített asztalhoz ül le, kapnék ide is, oda is, kóstolnám ezt is, kínálnám amazt is. Annak a szőlőnek illatos mézízét említsem-e, amit Dimitrina asszony varázsolt elő a hegytetőn, megmosott a forrás vízében, aztán a kezembe nyomott? A Balkán fenséges hegyeiről próbáljak lelkendezni, amelyek kimeríthetetlen változatossággal kísérték a majd öt órán át rohanó vonatot? A szeptemberi napsütésben a mezőkön és az országutakon föl- fölbukkanó szamaraskordék idilli képét említsem-e vagy inkább mondjam el, hogy minden új élmény mellett és ellenére milyen meghitt muzsika volt fülemnek a negyedik napon a szliveni szerkesztőség szobáiból kiszűrődő irógépko- pogás, mégha azok az írógépek cirillbetűsek is? Szliven megye talán átlagos bolgár vidék, gazdag hagyományokkal virágzik a mezőgazdaság, rohamléptekben fejlődik az ipar, az évszázadok (sőt, évezredek) különös, szinte tapintható jelenléte mégis valami rendkívüli sugárzást ad a levegőnek, de ezt — úgy hiszem - az ott élő emberek nemigen érzik, nem zavarja mindennapi életüket, legföljebb azt a szeretetteljes, természetes viszonyt magyarázza, amely itt ember és történelem között oly szembetűnő. Hogy aztán ezt a hatszázéves török hódoltság alatt is fönnmaradt, végül saját lábára állt nép meghatottsága, jogos önbecsülése okozza-e vagy valami más — nem tudom. Minthogy azonban a hagyományoknak ez a póztól mentes ápolása, a múltnak ezt a magától értetődő beépítése a jelenbe, számomra tiszteletet és irigységet egyaránt keltő nagy élmény volt - talán mégiscsak erről kell beszélnem. Kötél a legenda szerint úgy vált településsé, hogy egyszer elbitangoltak a lovak, a parasztok itt találtak rájuk a hegyek között megbújó forrás mellett, s akkor úgy döntöttek: áttelepülnek ide a környező falvakból, hiszen itt sok az erdő, jó legelők vannak, van víz is, és a hegyek természetes védelmet nyújtanak. Kötél 1852től hivatalosan is város, már akkor tízezer lakossal, fejlett állattenyésztéssel, húsfeldolgozó iparral, fafeldolgozással, kézműiparral és az igen híres szőnyegszövéssel. Ún. katonafalu volt a török időkben, vagyis olyan kulcspozícióban lévő, mert hágó mentén települt község, amelynek harcias lakói bizonyos jogokat kaptak a_tö- rököktől. Zahari Zsecsev tanácselnök ma is büszkén jegyzi meg, hogy amikor a városkapuhoz értek, a törököknek le kellett szállniuk a lóról és gyalog belépni a kapun. Kötél ma is sajátosan balkáni hangulatú, szívélyes, kedves város. Fafeldolgozójának egynapi termelése annyi, mint annakelőtte az egyévi termelés. A háziipari üzemben a méltán híres koteli szőnyegek utódait gyártják. Az agráripari kombinát korszerű új ágazatai mellett ma is van birkatenyésztés, méghozzá az országban a második legjobb. Három középiskolája közül kettő művészeti tagozatú: az egyikben népi fafaragást, a másikban népi hangszeres zenét tanulnak a diákok, akik utána, ha akarnak, a plovdivi vagy a szófiai, főiskolákra mehetnek. A városnak 101 műemlék épülete van, de bármilyen nagy a sürgető igény és az anyagi lehetőségek szorítása, Kötélben csakis az országos műemlék intézet által is engedélyezett épületet lehet fölépíteni. A restaurálás, az állagmegóvás központi alapból, meghatározott tervek szerint rendszeresen folyik. Mintegy szimbólumként áll a város határában az a vendéglő, amely egykor vízimalom volt. A malomkerék csendesen forog a régi helyén, nem mesz- sze a szalonnasütővé átalakított udvari színtől, odabent pedig subával borított lócákon, faragott székeken várják a vendégek a rostonsült húsokat, a sopszkát és a kötököt, ezeket a finom salátákat, a fatálon az asztal közepére rakott friss kerek cipókat. Az egész helyiséget, a bútorzatot, a személyzet viseletét az a természetes stílusérzék hatja át, amit Bulgáriában a legtöbb ilyen „népies" vendéglőben érezni lehet. Zseravna nem szerepel az útikönyvekben. De aki látta, azt mindörökre lebilincseli, fogva tartja az emlék. A völgy teljes hosszában húzódó, törökcserepes parasztházak, a kötőanyag nélküli, durva kőkerítések, a gazdagabbak teljes szépségükben megőrzött, balkáni, faragott faházai, a virá* gos kertek - önmagában is lenyűgöző látvány. De a falu nemcsak múzeumokból áll. Van ilyen is, Filaretov, Csorbadzsi szülőházai, Jovkov kereskedő emeletes faháza és a többi. De a lényeg mégis az, hogy a falu - él. A boltban a szokásos hétköznapi jövés-menés, az utcán vállra dobott kapával ballagó emberek, hazafelé poroszkáló kecskék, szamárháton kocogó vidám, fiatal legény. Zseravna ezerlelkes nagyközség, amely éli a maga mai életét, de közben múzeumfalu is. Rajo Dopalov, az itteni múzeumok igazgatója, gondnoka és idegenvezetője büszkén sorolja, milyen iparosok éltek valamikor a faluban: szabók, csizmadiák, papucsosok, bocskorkészítők, sapkások, aranyművesek, szappanfőzők, pékek, kovácsok, ácsok, szövők. Talán ki is hagytam egyet- kettőt ... A faluban nagy vásárok voltak, itt, a templom melletti vásártéren. A több mint százhúsz iparos termékeit maguk a zseravnai kereskedők is, de idegenek is hordták messzire, egészen Isztambulig. És ahogy már lenni szokott, ahol sok világot járt ember megfordul, ott mindig könnyebben megteremnek az új eszmék is... így Zseravna is őriz jónéhány emléket a bolgár újjászületés idejéből. Megpróbálok leírni egyet a gyönyörű faházak közül. Először is: minden fából van itt. Másodszor: minden lehetséges felület, minden perem, kiszö- gellés, szegély csodálatos türelemmel és tehetséggel díszesre van faragva. Lépcsőn jutunk az emeletre, itt félig nyitott terasz után jön a lakószoba: félteremnyi dobogóféle, azon a szőnyegek, párnák, a teázó edény. Az ablakokon rács, a „redőny" elhúzható, díszes falap, hasonló a „beépített szekrények" ajtajához. S lám csak, a barátságos, ám nem is olyan veszélytelen török idők emléke: az egyik szélső szekrény sötét mélyébe benyúlva újabb ajtóra lelünk, be lehet lépni tehát előbb a szekrénybe, aztán a mögötte rejtőző kamrafélébe, aztán egy furfangosan épített alagútsze- rűségbe, ahonnan aztán a hátsó teraszon és^a kerten át el lehet illanni... A szobákban ónedények, régi könyvek, szőnyegek — a hajdani berendezés tárgyai. A szúrágós ellen valamennyi régi faházat átitatszegény város voltunk, a néhány kicsi üzemben 200 munkás dolgozott. Ma a Petko Enev textilgyár, a növényvédő gépeket gyártó gépgyár- és a többi üzem 7000 munkást foglalkoztat, a lakosság összesen 23 ezer. Az utóbbi években 5 új iskola épült, három középiskolánk van, jelenleg új kultúrházat, két óvodát építünk és sok lakást. Az üzemek is építenek lakásokat, orvosi rendelőt, óvodát, bölcsődét, bevásárlóközpontot üzemeltetnek, sőt, a textilgyárban, ahol sok az asszony, még fodrász és takarékfiók is van . . . Maria Zlateva beszéd közben mindvégig mosolyog, biztatóan és kedvesen, néha mintha bocsánatkérés lenne a tekintetében. Talán ettől olyan rokonszenves. Legalábbis első látásra. Mert később páratlan szolgálatkészséggel és türelemmel válaszolgat és kísér el mindenhova, végignézi velem a múzeumot is, amit nyilván ezerszer látott már. Ez már nem egyszerű vendégszeretet, talán a gazda szeme is ez a szép sötét szempár, amely végig pásztázza az utcát, amerre megyünk. Lakodalmas menetbe ütközünk, feldíszített gépkocsik és táncoló asszonyok, botok végén pattogatott kukorica-füzérek himbálóznak. Mi ez, kérdezem, Mária most már nevet, szélesen, csúfon- dárosan, hát ezt se tudom, ez azért van, hogy ilyen bőséges — Olyasmi — felel a kis ember és hirtelen, mintha transzba esett volna, sarkon- fordul és elnyargal. Kisvártatva visszatér, a karján rongyokba burkolt holmit hoz, de mint aggódó anya a csecsemőjét. — Ez a mi legújabb kincsünk — suttogja. A trák orvossal vele temették minden holmiját. Ezek a kis bronz eszközök először is csodaszépek. Gyufaszál vastagságú, hengeres nyelük és a végükön a fogó csupa vésett díszítés. Van itt ércsipesz, véna elszorító, szemorvosi nem tudom micsoda, meg olyasmi, mint a mai orvosok torok-kukucskáló lapátja. _ — Azt- mondták az orvosok, akik megnézték — mondja szinte szerelmesen a muzeológus — hogy ezekkel ma is dolgozni lehetne. Kis gombócforma, meg hosz- szúkás, gyurmadarabokhoz hasonló valamik is hevernek ott a rongyon. Ezek mik? — Gyógyszerek. A trák orvos gyógyszerei. Most van fönt Szófiában a többi, laboratóriumban vizsgálják, mit tartalmazott. Kicsit szédítő dolog a történelem, hát nem igaz? Halfama Erzsébet ták valami vegyszerrel — így aztán még sokáig idejárhat mindenki, aki be szeretne szippantani egy cseppet abból a régi, keleties, talán rózsaillatú levegőből, amikor pipafüst és tea mellett lassan és kerülőkkel, de alakult, érett a Gondolat, az új idők és forradalmak gondolata. Nova Zagorában két felejthetetlen ismerőst szereztem. Maria az egyik, egy trák orvos a másik. A köztük lévő korkülönbség több mint kétezer év. Mariát a városi pártbizottságon mutatták be. Szép sző- nyeges tárgyalószobában voltunk, az asztalon már ott állt egy tálcára való üdítőital. Maria magas volt, mosolygós, fiatal. Azt hittem, az italok felelőse, esetleg valami fiatal muzeológuslány. De akkor mondták, hogy ő a városi pártbizottság első titkára. Leült az asztal végén és formás kis tájékoztatót mondott a városról. — Nova Zagora, a trák alföld legészakibb részén terül el — mondta. — Termékeny vidék ez, nagyon jó búzát ad. Régóta lakott, eddig 74 történelem előtti lakott helyről van adatunk. A város sokáig ellenállt a töröknek, 1371-ben mégis elesett. Sok tűzvész pusztította el a várost. Az első szocialista csoportot a XIX. század végén hat munkás és hat tanító alapította. Az első világháború után széles körű mozgalom bontakozott ki, Pet- kov Enev, a „szegények ügyvédje” volt a mozgalom vezére, 1923-ban itt tört ki az első antifasiszta felkelés. Később, 1941-től 44-ig komoly partizáncsoportok működtek, többen o partizánok közül ma is itt élnek köztünk. A fel- szabaduláskor egy elmaradott, legyen majd a gyerekáldás, majd építünk újabb bölcsődéket, teszi hozzá és oda köszön egy feketekendős, izgatott öregasszonynak. Kiszaladunk megnézni a ka- ranovói tumuluszt, amely, olyan, mint valami különleges homokbánya, falában a lyuka- csok mind a páratlan leletek helyei, tizenhét rétegben találtak itt emberi lakhelyeket, több ezer év épült egymásra — Karanovó fogalom lett a régészet számára. Bent a múzeumban Mityo Kancsev igazgató önérzetesen közli, hogy ez a világ egyik leggazdagabb archeológiái múzeuma. Néhány tárló ennélfogva üres is, nagy amerikai, nyugati kiállítások kérték kölcsön a tárgyakat. A kőkorszaktól kezdve minden korban éltek itt emberek, a föld' ontja a csont-, kő- és fémszerszámokut, az edényeket, az ékszereket, a mitikus szobrocskákat. A Dipsziszka mogila beceneve: bolgár troj- mogila beceneve: bolgár tró- ja. De vannak aztán más, hasonlóan gazdag lelőhelyek, félméteres gabonásedények, temetkezési urnák kerülnek elő majdnem teljesen épen, s bár minden korszak gazdag emlékanyagban, a pálmát valószínűleg a trák anyag viszi el. — És még mi minden van a raktárakban — mondja szinte gőgösen az alacsony kis ember. — Kié volt ez a kocsi? — bökök rá az előcsarnokba hevenyészve kirakott, jókora vaskerekekre. — Egy trák orvosé — feleli Mityo Kancsev, — Orvosi kocsi? — ámulok —, hát mi volt az az ember, körzeti orvos? Múlt és Jelen Szliven környékén Már messziről hallatszik a kecskék kolompjának hangja.
