Dunántúli Napló, 1977. szeptember (34. évfolyam, 240-269. szám)

1977-09-25 / 264. szám

Könyv

Nyakig a történelemben

Sorozat fiatal felnőttolvasóknak

S

orozatot indított

egyik könyvkiadónk fiatal felnőttolvasók számára: ismerjék meg az európai és a magyar történelmet úgy, ahogyan ezt a történelmet a szépirodalom elmeséli. A ókori rabszolgatársadalmat tehát egy Spartacus-regényből például, a középkori parasztháborúkat egy Dózsa-regény- ből, a francia forradalmat Victor Hugo: 1793 című regényéből, a tőkés rend kezdeteit Balzac Goriot apójából. és így tovább. A sorozat tervezése közben aztán eljutottak Magyarország történetének 1945 utáni szakaszához, meg egy bökkenőhöz: Van-e olyan regény, amelyből ennek a bő három évtizednek a történelme kiolvasható? Hamar meg kellett állapítaniok, hogy természetesen nincs. Természe-. tesen, mondom, hisz egy ilyen vállalkozáshoz távlatuk sincs még a regényíróknak, s talán a gyors változások se kedveznek az ilyen vállalkozásnak: tény, hogy mindegyik félbeszakadt eddig: Déry Tibor el sem jutott 1945 utánig a Felelet-tel, Darvas József Részeg esője mindörökre befejezetlen maradt, Mesterházi Lajos Tanúsága is megállt valahol az első éveknél. Maradtak hát a novellák, a rövid elbeszélések. Állítsak össze egy elbeszélésgyűjteményt, beszéltek rá a kiadóban, kerekedjék ki három évtizedes történelmünk azokból a pillanatképekből, amelyeket egy-egy elbeszélés rögzített, megmegállítva az elrohanó időt.

Nekihasaltam tehát a kortárs magyar elbeszélésirodalomnak, belenézegettem történettudományi munkákba is, hogy a könyv utószavában fölvázolhassam a reménybeli olvasóknak: mi is történt itt nálunk 1945 óta. Most pedig elmondom röviden, milyen töprengésre késztetett ez a röpke történelmi stúdium.

Töprengésem egyetlen kérdőmondatba is bélésűrithető: csakugyan, mi is történt itt velünk és körülöttünk — vajon ismerjük-e azt a történelmet, amelyben nyakig benne vagyunk? Attól kezdve ugyanis, hogy „kijöttünk a pincéből", egészen a mai napig, a történeteknek valami hallatlan gazdagságát zúdította rám ez a stúdium, mindahhoz képest azonban, ami történt, úgy találtam: valami végtelenül leegyszerűsített sémát őriz csak a mindennapos közemlékezet.

Gondoljunk csak arra, hogy az alkalmi beszédek, az ünnepi cikkek, az iskolai tankönyvek és a jubileumi kabaréműsorok a következő panelszakaszokból állítják össze három évtizedes történelmünk fantomépületét:

Átlag Lajos magyar állampolgár először feljött a pincéből, soványan, bizakodva, a puszta életbenmaradásá- nak örülve — aztán egy vonat tetején batyuzni indult. Ez az első panel.

Ugyanez az Átlag Lajos felépítette romjaiból az országot, még mindig soványan, de még több bizakodással, hiszen az arcát „fényes szellők” simogatták. Ez a második panel.

Jött azonban a megcsalat- kozás e bizalomban. Átlag Lajos ekkor vezérek fényképe alatt menetelt, letagadta nyugati rokonait és lódenka- bátban járt. Ez a harmadik panel.

Átlag Lajos addig-addig

menetelt, míg egyszer csak bele nem menetelt egy tüntetésbe, amely csúnya hőzöngésben és lövöldözésben folytatódott. Átlag Lajos mégsem szaladt nyugati rokonaihoz a zűrzavarból. Ez a negyedik panel.

Jól is tette, hogy nem szaladt el, mert most már autója van, s olyan világban él, amelyben vannak még hibák, de aki igyekszik, annak ví- kendháza is lehet. Ez az ötödik panel.

De mert az ilyen leegyszerűsítések is megkívánnak apró, hitelesítő mozzanatokat, hát a közemlékezet számon tartja még azt is, hogy a batyuzások idején melasszal édesítettük a kukoricakását, hogy a „fényes szellők” idején kihajtott inggallér volt a divat, hogy a vezérek fényképe alatt virslit is kaptunk május elsején, hogy a lövöldözés közben ingyen-pulykát osztogattak valamely előkelő intézmény perzsaszőnyeges tanácstermében és hogy a mai autósvilág kezdetén a Skoda Octavia számított az álmok netovábbjának.

Ezzel a karikatúra-történelemmel szemben pedig ott áll a számunkra alig ismert valóság-történelem. Az emlékezet mélyebb rétegeiben, a látható emlékjelekben, a felejteni nem tudó idegsejtekben, a pillanatképeket rögzítő szépirodalomban és a tényeket előszámláló történeti tanulmányokban. Amelyeket ha megvallatunk, záporozzák ránk a tudást is önmagunkról (micsoda tömegek maradtak ki például érzelmileg a „fényes szellők” mámorából, mennyi bizalmatlanság rejlett nagy bizakodásunkban — épp e tömegek iránt, mily kevéssé csalatkozhatott, aki hitével eleve sem személyeken csüggött, és milyen izgalmas gazdag társa- dalmi-erkölcsi-ízlésbeli változásokban az a mostani szakasz, amelyet a panel szerint kispolgári kiegyensúlyozottság jellemez), meg záporozzák ránk az öntudást, az önérzést is: milyen példátlanul érdekes eseményeknek vagyunk koriársai, tehát cselekvő és szenvedő részesei.

D

e éppen, mert nyakig benne vagyunk, helyzetünket csak akkor érzékelhetjük történelemként, ha szüntelenül megvallatjuk. Ha most, amikor a történelem egyébként olyannyira divatba jött,

— hogy egy ország lesi a készülékek előtt: mit tud a vetélkedő tévécsalád a Napkirály Franciaországáról,

— hogy regényes ősmexikói és reneszánsz történetekkel könyvsikereket lehet aratni,

— hogy a mai írott drámák többsége is régmúlt korokat idéz a színpadra,

— hogy Angliai Erzsébetet milliók csodálják meg a képernyőn,

— hogy a maja és azték kultúráról lázas vita folyik a sajtóban és országos felhívás biztatja az úttörőket, segítsenek földeríteni: vadkan vagy orgyilkos ölte-e meg Zrínyi Miklóst,

ha tehát éppen most nem felejtjük el: á legfontosabb történelem a miénk. Ez a jelenkori, amelyben nyakig benne vagyunk. Amelyet mindennél jobban ismernünk kell. Mert minden történése a bőrünkre megy. És mert ez az egyetlen olyan történelem, amelyen változtatni, javítani tudunk.

Faragó Vilmos

Bárdosi Németh János:

■ilÉiilli

Az irodalmi társaságok hajdani szerepéről érdemes néha beszélni. A budapesti Kisfaludy Társaság tagságát még Ady Endre is elfogadta volna. A Petőfi Társaság már nem volt méltó nagy névadójához. Vidéken viszont több helyen is voltak haladó irányzatú irodalmi társaságok: az irodalmi kultúra terjesztői. Debrecenben az Ady Társaság, Szegeden a „szegedi fiatalok" mozgalma vált ismertté. Pécsett — Lovász Pál szervezésével — a Janus Pannonius Társaság és folyóirata — Várkonyi Nándor főszerkesztésével — a Sorsunk emelkedett ki az irodalmi élet forgatagából. A nyugati határvidéken: Szombathelyen

a Faludi Ferenc irodalmi társaság volt a szép szó gondozója. 1932-től 1943-ig voltam a Faludi Társaság elnöke. Költők, írók (ma már klasszikusok) fordultak meg dobogónkon. örömmel gondolok vissza ezekre az évekre és találkozásokra. Ezekből villantok föl néhány szikrát: az ifjúság és a férfikor fényeivel.

Kosztolányi Dezső egyik legmaradandóbb emlékem. Mint költő is közel állt hozzám: első verseim indítását kaptam tőle. 1927 tavaszán találkoztam vele, szombathelyi költői estje elé mondtam bevezetőt. Nagyon igéző versmondó volt. A Meztelenül cimű akkor készülő kötetéből olvasott föl verseket és novelláiból néhányat. Előadás után, a vacsorán meglepte vendéglátóit, mert abban az időben vegetáriánus volt és az elkészített vacsora helyett kirántott karfiolt, tojást, salátát vacsorázott és somlai bort ivott hozzá.

1930-ban találkoztunk újra, ezúttal a Nyugat estjén szerepelt Szombathelyen. Kedves emlékem, ahogy versmondás után körülfogták hallgatói és ő utánozhatatlan bohémséggel bókolt hódolóinak, alig győzve dedikálni könyveit vagy emléksorokat írni. Ki gondolta volna, hogy egy év múlva már nem él ez a remek ember és példátlan munkabírású író és költő. Több levelét őrzöm, — zöld tintával írva, pecsétnyomóval lezárva — melyben invitált Tábor utcai vagy Logodi

utcai házába, melyről a remek hattyúdal:, a Hajnali részegség íródott. Sajnálom, hogy soha nem értem el Tiozzá, a Logodi utcába.

Móricz Zsigmondot 1933 tavaszán ismertem meg. A Faludi Társaságban együtt szerepelt második feleségével, Si- monyi Mária színművésznővel. Móricz Zsigmond „Idealizmus és realizmus a magyar irodalomban" címen tartott előadást, melyben hitet tett ars poeticájáról. Előadás előtt kirándultunk Kőszegre. Séta után Kincs István házában kötöttünk ki, ahol előkerült a „bűvös notesz” is. (Németh László nevezte így Móricz Zsigmond jegyzetfüzetét.) A házigazda saját boraival kínált bennünket, de mi előadás előtt nem akartunk inni. Erre ránk dörmögött: hát ilyen porhanyó magyarok vagytok? Móricz Zsigmond noteszébe azonnal bekerült a „porhanyó magyarok" kiszólás, melyet egyik közeli írásában örömmel fedeztem föl.

Ezek az adatok munkamódszerére is jellemzőek. Simonyi Mária beszélte el, hogy az ott felolvasott Koldus Napóleon című novellája is szó szerint megtörtént. Móricz Zsigmond pedig arról beszélt, hogy írásait írógépen írja, hogy így véglegesnek, nyomtatásban levőnek lássa a dolgokat. Berzsenyiről regényt tervezett, be akarta járni Berzsenyi életútját: Egyházashetyét, Sömjét, Niklát. A vasi útra szívesen ajánlkoztam kalauznak. Kár, hogy regényterve nem valósult meg és nem láthattuk Móricz Zsigmond szemével a Közelítő tél költőjét.

1934-ben a margitszigeti I. G. E. (írók Gazdasági Egyesülete) kongresszusán hosz- szabb ideig együtt voltam vele. Keserűen emlegette, hogy az akkor rendezett első szovjet írókongresszusra nem küldték ki. (Ilyen sérelme volt József Attilának is, ahogy akkor hallottam Margitszigeten, írji körökben.) A Kelet Népében verseket, cikkeket közölt tőlem. Ezek a szereplések is több levélváltásra adtak alkalmat, amelyek mind belekerültek az Akadémia kiadásában megjelent Móricz Zsigmond levelezése című kétkötetes Móricz-műbe.

Babits Mihállyal a kapcsolatom a Nyugat révén alakult ki, nem közvetlenül, Illyés Gyula útján küldtem 1940 nyarán verseket a Nyugathoz, melyeket Babits azonnal közreadott. A közvetítést Illyés verseslevélben közölte velem, épp akkor, amikor Nehéz föld című hozzáírt versemet elküldtem neki.

Pécshez Babits Mihályt a diákkor felejthetetlen emlékei fűzték. Tizenegy évig diákos- kodott itt. A Zrínyi utcai öreg házban emléktábla hirdeti, hogy a kis Babits Misi innen indult iskolába, nehéz rajztáblával a hóna alatt. Utca este felé című versében így emlékezik erről:

......................... „Ki látta

pé

csi utcán a kis Babits Misit, sötétedő pécsi utcán, a nagy rajztáblával, öt után, mert énekóra is volt? Szegény kisfiú — legkisebb az osztályban — ment szédülve haza,

fáradtan s izgatottan;

nézte a lámpagyújtó botját, s még fülében az énekóra

foszlányai: „Este van már késő

este — Pásztortüzek égnek messze..."

A ciszterciek gimnáziumában (ma Nagy Lajos Gimnázium) érettségizett 1901-ben. Péccsel a kapcsolqja később sem szűnt meg. A Janus Pannonius Társaság alakuló ülésén, 1931. június 10-én: Esti kérdés, Utca estefelé, Cigány a siralomházban és Itália c. verseit mondta el. Több szép versének és regényének (köztük a Halál fiainak is) színtere és ihletője Pécs: a mecseki város.

Életreszóló emlékeket őrzök még sok költőről, íróról. Ezeket az emlékeimet Utak és útitársak című könyvemben részben már feldolgoztam . .. Célom — ahogy Tersánszky Józsi Jenő kötetcíme is mondja — a „nagy árnyakat” közel hozni, ahogy mi láttuk őket, amikor még nem szobortalpazaton álltak, hanem mestereink, tanítóink és barátaink voltak és nehéz időkben „együtt hallaték énekünk".

Sass Ervin

Mivé lett

mivé lett a sárkánykirály drága apám drága anyám

az a nagy szó a kiáltás a túlélés a kivárás

megkeresett boldogságunk mivé lett a kertünk házunk

és mivé lett a délután elszállt virág négy barackfán

és az égbolt a csillagok ahogy jöttek törpék nagyok

ablakunkon csörömpöltek félelmekkel megkötöztek

s odakint az udvar mélyén holdvilág ült a fák szélén

kitárult a kapu szárnya kifutottunk a világba

szivárvány a fejünk felett elénk jöttek mind a hegyek

mivé lett a volt szerelem ami még fáj ami már nem

földdé nappá átváltozott szelíden megháborodott

Ziinyi. Zágon Gyula rajza

A tragikus eseményekben bővelkedő polgárháború számtalan emlékezetes alkotásban elevenedik meg a szovjet irodalomban. Az apát fiú ellen, a barátokat egymás ellen fordító véres küzdelmek szinte önkéntelenül kínálták a drámai élményeket az íróknak. Solohov, Fagyejev, Babel elbeszélései valósággal az eseményekkel egyidőben születtek meg. A bennünk lüktető feszültség egy-egy dráma mag- vát hordozza magában. A polgárháború drámai feldolgozásának feltételei azonban mégis később jöttek létre, mivel a dráma, mint műfaj egy új írói szemlélet kialakulását is megkívánta.

Az első igazi szovjet drámai mű megalkotása Konsztantyin Trenyov nevéhez fűződik. A Lju- bov Jarovaja — mely nyitó darabja ennek a kétkötetes válogatásnak — 1925-ben íródott, s egy évvel később, a forradalom győzelmének kilencedik évfordulóján került bemutatásra a moszkvai Kis Színházban. A premier kirobbanó siker volt. A felzúgó taps egyszerre szólt a mondanivaló emberi szépségének és a drámai művészetet forradalmian megújító írói leleménynek. A Ljubov Jarovajo bemutatásával nemcsak az első szovjet dráma született meg, hanem egy merőben új műfaji törekvés is kezdetét vette. Ezt a törekvést azonban sok író a húszas években zabolátlan kísérletező kedvében túlzásokba vitte. Csak a legjobbaknak sikerült maradandót alkotni, közülük a válogatásban is szereplő Lavrenyov Leszámolás című darabja érte el Trenyov művének magas művésziségét.

A polgárháború, mint történelmi háttér, mint a különböző emberi jellemek találkozásának és összecsapásának színtere még sokszor visszatér a szovjet drámairodalomban. 1932-ben újabb nagysikerű dráma kezdi el színpadi pályafutását. Vszevolod Visnyev- szkij Optimista tragédia című darabjának tapsol a közönség. Visnyevszkij szakított azzal a törekvéssel, mely egész tömegeket mozgatott a színpadon és nagy súlyt fektetett a látványos jelenetekre.

A polgárháború megrázó eseményeitől távolodva mindinkább a mindennapi élet konfliktusoktól korántsem mentes kérdései kerülnek előtérbe a drámai feldolgozásokban. A válogatás jól érzékelteti ezt o változást Kornyejcsuk A nagy műiét, Afinogenov Kisunokám és Arbuzov Tánya című darabjaival. Kornyejcsuk a forradalmi magatartás hétköznapi próbatételét állítja színpadra, Afinogenov az útkeresés lehetőségeit kutatja, Arbuzov pedig egy elrontott emberi élet okait nyomozza Tánya, a hősnő sorsában.

A második világháború nem kevesebb tragédiát okozott a szovjet népnek, mint a húszas évek testvérháborúja. A tragédiák mégis inkább széles sodrású regényekben keltek életre, dráma — legalábbis időtálló — nagyon kevés született erről a korszakról. Ezen kevesek közé tartozik Leonyid Leonov Országdúlása, melyet éppen mostanában játszanak egyik fővárosi színházunkban. A dráma hőse nemcsak a hazáját dúló megszállóktól szenved, hanem attól a bizalmatlanságtól is, mely akkoriban a szibériai táborokból szabadu- lókat körülvette.

Viktor Rozov jól ismert színpadi szerző nálunk. Darabjait csaknem kivétel nélkül játszották Magyarországon. Többnyire a fiatal nemzedék és az idősebbek kapcsolata foglalkoztatja, mint a válogatásban szereplő Felnőnek a gyerekek című munkájában is. Hasonlóképpen a mához kötődik Zorin darabjának, a Barátok és éveknek mondanivalója, mely közel három évtized emberi tanulságait sűríti magábo.

Kovács Sándor