Dunántúli Napló, 1977. szeptember (34. évfolyam, 240-269. szám)
1977-09-25 / 264. szám
Érdekesek a kora reggelek. A járókelőkön nem lehet megállapítani, hogy mennek-e vagy éppen jönnek. Fizimiska kérdése az egész. Aki a munkahelyére igyekszik, az álmosnak és fáradtnak látszik. Aki a „Jégből” jön, az is álmosnak és fáradtnak látszik. Magam sem tudom, hogy éppen megyek-e vagy jövök. Vagyok. A „Jég" bezárt, az első villamosok elindultak, az utolsó verebek is elröppentek a platánokról. A levelek ugyanúgy hullanak, mint este. Állok a tejivó előtt. Egy fiú is ott áll, átfogja egy lánynak a nyakát. Egyforma hosszú a hajuk. Azt hiszem,-ők éppen jönnek. — Fázom — kényeskedik a lány. Nem is csodálkozom rajta. — Mindjárt iszunk meleg kakaót — vigasztalja a fiú, s megcsókolja a száját hosszan. Ezen sem csodálkozom. öt óra múlt tíz perccel. Sepregetik a Korzót. Elfordul egy csuklós villamos a központi megálló felé. Villogó lámpa jelzi, hogy jobbra kanyarodik. Mosolygok. Próbálna balra kanyarodni. Meghozták a tejet. Kannákban. De sokat kibírnak ezek a kannák! Majd veszekednek: o tejivó terjedelmes asszonysága és a tejesember. Azon folyik a vita, hogy tizenhat vagy tizenhét kannát vittek-e be a kocsiról. Én nem számoltam. Az a fiatal pár se számolta. Nem is látták. Eltakarta őket a hajuk, köralakban. Hat óra. Nyit a tejivó. — Megisszuk és megyünk — mondja a hosszú sörényes fiú. — Nem lehet még — fanyalog a lány —. nyolckor megy el a főbérlő. — Macska módjára hozzásimul a fiúhoz, aki gyűrött tízeseket kapar elő a zsebéből. — Három deci kakaó, egy kifli. Kattan a pénztárgép. A százasból nem tudnak visszaadni. — Tessék várni — mondja a pénztárosnő tartózkodóan. Félreállok, várok. Szaporodunk. Tízen állnak a a pénztár előtt, hatan a kiszolgáló ablaknál. Az ügye- sebbjei előnyt nyernek. Egyik az ablak előtti, a másik a pénztár előtti sorba áll. A blokkot később átadja társának, aki „megközelítette” az ablakot. összeszaporodott az aprópénz. A presszógépnél van a sor vége. Beállók. Sistereg a kávéfőző is. A hosszúhajúak megkapták a meleg kakaót. Most gyűröttnek látszik az arcuk is, akár a tízesek. Talán a kakaó kisimítja valamelyest őket. Lehet. Két éltesebb nő hideg tejet iszik a tükör alatti asztalnál. Egy zerge-kalapos férfi leadta a blokkját és vár. Az egyik nő önmagát nézi a tükörben. Megigazít egy tincset a zsíros fürtök közül. A férfinak szól a kiáltás: — Három tojásból rántotta! ügyetlenül viszi a tálcán a piros paprikával meghintett sárga lepényt. Az éltes nők tekintete kaján mosollyal kíséri a produkciót. Vagy a rántottát? Az ablak mögött frissítik az edények tartalmát. A tűzhelyen sistereg az apróra vágott szalonna. A túróscsuszára szórnak belőle egy-egy kanálkával. Elém teszik a három deci kakaót. A kifli szívós. Éjjeli sütés. Két diák ül az asztalomhoz. Valószínű, albérlők lehetnek. Félliter tejet isznak három zsömlével. Egy Éva nevű osztálytársukról beszélgetnek, aki felhúzza a szoknyáját a pádban, s közben „halvány dunsztja sincs” a fizikához. Kiröhögte az egész osztály legutóbb. _ Aki a kávét főzi, otthagyja a gépet. Egy pohár tejjel tér vissza és leteszi a sistergő masina elé. Sötétszem üveges férfi túróscsuszát eszik állva, a gép mellett. A tej is az övé. Valószínű, a kávéfőzőnő is. Civakodnak. Valaki elvitte a három tojásból készített rántottát, pedig csak kettőből járt volna neki. Felcserélték. — Mit csináljak? — kérdi gyámoltalanul. Megakad torkán a falat. — Visszaadjam? — mutat a tányérra. Felét már bekebelezte. Megegyeznek. Ráfizet kettő ötvenet. A hosszúhajúak elmennek, összeölelkezve. Gyűröttek, a ruhájuk is az. A diákok is elmennek. Valószínű Éván jár az eszük és nem a fizika-tételeken. Sportszatyorban hordják a „cuccot”. Fogynak a kannák. Az üreseket a folyosóra rakják ki. A két éltes nő a tükör alatt azon vitatkozik, hogy becsületes emberek-e a szakállas férfiak. A zsíros hajú azt mondja, hogy neki ugyan nem kellenének, ha aranyból lenne a szakálluk, akkor se. A másikat izgatja a dolog. Látszik a tekintetén. Kilépek az utcára. Sokan állnak a villamosnál. A csemege is kinyitott. A hátsó bejárathoz gördül egy C-rend- számú Volga kombi. A tetején nyolc, a hátsó ülésen nyolc, az elsőn kettő láda alma. Egy hang mellőlem. — Üj mechanizmus. — Mindenesetre az áru szép és friss. Azt hiszem, irigyek vagyunk vagy kevesell- jük a fizetésünket? A villamosok egyre gyorsabbak. A Korzóról összekotorják a leveleket. Reggel van. Ki tudja, most már, hogy ki megy és ki jön. Csak járókelők vagyunk. Ilyen a város kora reggel. S milyen jó, hogy ilyen. Gazdagh István Mikor az embert igazán fennkölt gondolatok foglalkoztatják, gondterheltnek látszik. Homlokán erősebben rajzolódnak ki a barázdák, tekintete a végtelenbe réved. Ha pedig mindezt valami nyilvános helyen teszi, az egészet belengi valami sajátos báj: az ember, akit fennkölt gondolatok foglalkoztatnak, időnként egy dekadens mozdulatot tesz a kezével, bigy- gyeszt, lassan kavargatja a rég kihűlt kávét, és az ihlet pillanataiban ír valami} a blokkfüzetébe. Isten ments, hogy egy ilyen blokkfüzetet érdeklődéssel vegyen kézbe valaki. Három lapon kéklik a tinta mindösszesen, az első oldalon egy hatalmas arabus egyes látható, ott fenn, nem Michiganben, hanem a bal sarokban. E szám szebben meg van csinálva, mint a Corvinákban az iniciálék. Apró pöttyök kísérik a kontúrjait, szilárd talpat rajzolt neki a művész, stabil ez a szám, mellette óriási pont, jelezvén, hogy „első” gondolat következik. A pöttyök mentén görbeszárú virág nyílik, picike levelekkel, bársonyszirmokkal, a bársonyt vonalkázással vitte vászonra a piktor. Szép mű, annyi szent. Az oldal egyébként üres, alul valami szó lehetett, amit vastagon áthúztak durva kezek, csaknem átlyukadt a blokk finom bordázott papírja. Csak az elejéből lehet kivenni valamit, LÓ, ennyi látható belőle, ha valaki tüzetes vizsgálat alá veszi. A blokk második oldala tele firkatúrával. BERUHÁZÁSOK olvasható határozottan mindjárt a lap tetején, semmi díszítés, cirkusz, csak emígy, egyszerűen. Alatta megint egy kitintá- zott szó, jóval rövidebb, mint az előző oldalon. De ebből nem látszik semmi sem. Ferdén húzódik a blokkpapíron egy másik MUNKAHELYI KÖZÉRZET című mondat, ez már alá van húzva, az aláhúzás szépen bekeretezve. SZERETEM a HAJNALI SZELLŐT irta volt a másik irányban a szerző, ki tudja, miért szereti és mennyire? A harmadik oldal rajzos, csupa virág. Virágos, tarka rét. Az én szívem. Csakhogy ez nem választékos, egyféle virág mind. Középen egy karika, körötte a félkör alakú szirmok. Rövidke kis szóra van minde- niknek, két kicsiny levéllel. Van ott vagy harminc darab. Mindezt én írkáltam volna? Idegenül nézek a blokkomra. Hirtelen komoly áhitat fog el, valamit tenni szeretnék az emberiség érdekében. Valami komoly témáról kellene végre írni. Ami téma. Ami érdekli az embereket. Ami tetszik a szerkesztőnek is. Külpolitika? Háborodjak fel a sok terrorcselekményen? Emberrabláson, lövöldözéseken, satöbbi. Nem is rossz. Csak azt fogom hallani, hogy ez nem érdekli a pócsai kilencven esztendős Dénes bácsit, az isten tartsa meg. Igaz. Lopva odanézek a blokkra. Beruházások? Hát... Fontos téma, érdekes is lehet, csakugyan. De minden napra jut belőle. Vagy azért, mert túl gyorsan, vagy azért, mert túl lassan készülnek. Valami mindig van velük. JMem jó. Munkahelyi közérzet? Basás- kodó főnök, didergő beosztottak. Jól hangzik, rizikó sincs, hiszen senki sem ismerne magára. Csakhát éppen ez az. Úgy kéne, hogy ismerjenek magukra. Ügy ám. Neveket ugyan nem lehet, de azt igen, hogy nemrég csináltatott protézist. Ebből világos, hogy Kovásznál elvtársról van szó, aki akkorát rúg az ülepembe, hogy arról koldulok. Gondolkodjunk más, közérdekű, egyetemes témákon. Negyedórája nem gondolok már semmire, amikor odaül X. — Jó, hogy látlak — mondja lihegve — akarsz egy jó témát? Két fülem karéjban előremered. — írd meg öregem, hogy két hónapja nem kapok a ká- véfőzőmhöz olyon bigyót — üvölti és közben paprikavörös lesz — tudod azt a bigyulát, amit oda kell tenni. És magyaráz, magyaráz, magyaráz. Én pedig megírom. Kampis Péter Bigyó Ej, régi szép esték, ne hagyjátok magatok emlékké kö- vülni. Mindennapi drótakadályok, a tempó, a mindig aktuális lemaradás és az ember dermedt szemmel nézi a népszerű vicclap közmondáscsavarását: a nős ember olyan, mint a vasárnapi újság — különkiadása van. ösztönszerű- leg zsebembe nyúlok, de nem: nekem még nincs annyi pénzem, hogy „különkiadásom" legyen. „Változtasd meg életed" — motyorászta rajongva tisztelt professzorom, és ingadozva föltápászkodott az asztaltól. Akart még mondani valamit c költészet erejéről, de társaságunk egyik hölgytagja hirtelen rosszul lett a nagylányosan benyelt számtalan konyaktól. Az én nyelvem se forgott úgy, ahogy neki illett volna; a polgári családmodell válságáról ... Na mindegy. Hány diákbulin vettem részt, ahol az oda meghívott „jó fej” tanár lapítva, megrezzenő térdekkel megpróbált félrelépni: s közben úgy lesett maga köré (a társaságra, miránk), mint indián a hadiösvényen. Szóval, kedves generációm: pár év, és különkiadásainkban mi is a hadiösvény felé tapogatózunk tétova lábainkkal. Pedig nem az kell, amire szalonképesen azt mondják szalonképes lányok: „A férfiaknak ..." Hanem egy korty szabadság. Egy csepp önrendelkezés. Egy újra feltett régi hanglemez. Viszont: ki nem látott még jókedvűen italos társaságot éjszaka hintázni a játszótereken? Vonzó látvány, amíg ki nem derül, hogy a hinta egyik végén húszéves lány emelkedik-süllyed, a másik végén pedig jó negyvenes férfi. A napokban módom nyílt átvágni a Városligeten. Este, már jóval túl a tavon, de még az Ajtósi Dürer sor előtt baktattam a parkban, s visszaköszönt a pad. Annak idején azt mondtam itt angolul (mert partnerem nyelvén csak annyit tudok: Bukarest), (s mivel partnerem váltig állította: English spoken) — mindegy, mit mondtam, mert egy kukkot se értett belőle, s szólni is csak annyit szólt: not. Not, mondta nevetve a sötéthajú bukaresti lány, de maga se gondolta ezt komolyan. Akkor sem jutna eszembe egy újabb parkbéli kirándulás, ha nem tudnám magamról, hogy közismert mintaférj vagyok. Pusztán praktikus okokból sem járnék újra arra: a hideg, a rovarok, hogy bármikor arra tévedhet egy ember, ne adj isten, a parkőr vagy egy ismerős. .. „Nem méltó hozzánk ez a szituáció" — mondanám, de bajban volnék, ha arra kéne felelni: hát mi méltó. Egy jacht az esti Adrián. Nem jó, proccos. Vagy: háromnapos, kemény munka után a szerkesztőségi szoba: fenn zúg a neon, lenn lötyög a repi konyak. Egy gyors pillantás körbe, alkalmatossági leltár: két íróasztal, egy dohányzóasztal, idétlen fotelek, három írógép, egy telefon, egy rádió, meg a világ legrondább irodai szőnyege. Cigarettaszag, izzadtságszag: vegyek talán elő fiókom rejtett zúgából egy elegáns intim spray-t? Tanárnő ismerősöm kockás ruhában, új kalappal sétál: nem hazafelé. Munkahelyi gondjai vannak (nem hajlik), családi, szülői gondjai vannak; illúziói azonban nincsenek. Tudom, hogy akivel „titkos” viszonyt folytat, nem a szeretője. Éz a szó (az utóbbi) magában hordja a szabadság mozzanatát. Van tehát egy vonal, s ami az alá esik, nem méltó említésre. Más vidékre szakadt kollégám, aki lakásán kívül (hol kis családja él) két albérletet is fizet; a pocakos népművelő, a húszéves korkülönbség nagy kedvelője (szakértőnek számít a gimnáziumi anyagban) vagy Ági (Éva, Zsuzsa), kinél két dolog fontos: a diszkréció, s a kajakos termet — a sort ki-ki ismeretei szerint (akár a végtelenségig) folytathatja. Én azokról beszélek, akik azt mondják: „Eddig korrekt voltam — mi lesz ezután?" Esténként, mikor lehordjuk a szemetet, vidáman köszönge- tünk jobbra-balra. Új lakótelepeinken a többség fiatal, nálam legfeljebb pár évvel idősebb. Még négy vagy öt nyár, s elkezdünk egymás szemébe zavartan nézni. Persze, a zavar is hamar elmúlik majd. Legfeljebb újraértelmezünk néhány fogalmat. És újraértelmezzük önmagunk. Ez lesz a nehezebb. Szunyogh Szabolcs Hol méz, hol áfonya Nemzetközi éremkiállítás Nemzetközi éremkiállitás nyílt Budapesten, a Nemzeti Galériában 1977. szeptember 5-én. Képeink a kiállításon készültek. Vlagyimir Makronszov: Örökké él. Robert Elderton: Hermaphrodite találkozása Salmacis najáddal. „Fracesca” Ladányi Mihály: Státus Oh — mondottam a Szerelem Angyalának — a hangod lantzene, és nem bütykös a lábad! Az Angyal szolidan szék alá húzta a lábát, s enyhén-kancsal tekintete reám szállt. Oh a tekinteted! — szavaltam hát tovább — s dezodor-illatod! S parókád ondolált! S az Angyal úgy megszokta az őszinte szerelmet: vénen, sántán, vakon magától el nem enged. Szalai Csaba: Virágdarálót . hajtok körbe, de én vagyok megint a tengelye, hogy őrlenek a sárga árokpartok csillagrendszerén a drága malmok. — S ha javítom (a boglyakupolában örökké jár egy óraszerkezet) a szirénázó dudvaszár van kezemben és az berreget. Százegy szitokból összeillik, mert néha elromlik magától, titkomból tellik — földerítik? —, halkulni kezd a tücskös távol, s valaki súgja: itt ássál le, ni — Attilát ingád megleli.
