Dunántúli Napló, 1977. augusztus (34. évfolyam, 210-239. szám)

1977-08-28 / 236. szám

E

lőttünk a Mecsek áruház kockatömbje, a parkban gyerekzsivaj. Az áruház és az újmecsekaljai toronyház között színpompás forgatag: vásárlók, sétálók, kirakatnézők, kismamák. A nyárdélután köznapi élete zajlik körülöttünk. Az élet, ami így általában megszokott, semmitmondó, valójában azonban minden eleme egyedi és különös. Én kértem meg Vata Emil, Jászai-díjas díszlettervezőt, a Pécsi Nemzeti Színház művészét, hogy itt beszélgessünk, ennek a ,,Nagy Színháznak" a nézőterén, a park egy viszonylag csendes zugában.

A pádon üldögélve fotókat lapozgatok. Díszletek, díszlettervek, makettek. Termékeny alkotói évek, évtizedek gazdag termését jelzik ezek a fotók, mégis csupán keskeny rést nyitnak a díszlettervező tényleges munkálkodására, tevékenységére. Július és augusztus hónapban Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában érdekes kiállítás volt látható: Vata Emil mutatta be díszletterveit a közönségnek.

— Arra kérem, legyen a házigazdánk ezen az immár képzeletbeli kiállitáson. Kezdjük talán az elején: hogyan lett ön diszlettervező?

— Eredetileg képzőművészeti főiskolára készültem. Gyermekkorom óta rajzolok és festek. A Képzőművészeti Főiskolán felvételiztem, mégis az iparművészetire kerültem — díszlettervezői szakra. Akkoriban azt hittem, hogy ez a szakma közeláll a festészethez, most már viszont látom, menynyire messze esik tőle.

— Miben hasonlít és miben különbözik egymástól a két művészeti ág?

— A hasonlóság sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint azt, hogy mind a díszlet, mind a kép látványt kínál, a látvány oldaláról közelíthető meg. Az alapvető

különbség abból ered, hogy a színpad tér. Volt egy — rossz beidegződésektől terhes — időszak, mikor éppen arra törekedtek a díszlettervezők, hogy. a színpad egy bizonyos, egységes képet alkosson, ahonnan szinte kiküszöbölődött a tér, Ez a festett lombok, festett hátterek közé került színész életteli mozgása és az élettelen környezet közötti meglehetősen kellemetlen

disszonanciához -vezetett. Hogy az ebből származó buktatókat sikerült idejekorán elkerülnöm, nagyban köszönhetem mestereimnek, Oláh Gusztávnak és Varga Mátyásnak, akik mindketten kitűnő szakemberek voltak. Tőlük az egész díszlettervezői formanyelvet meg lehetett tanulni. A nyelvet pedig ismerni kell ahhoz, hogy az ember beszélni tudjon. Amikor egy díszlettervezőt azért dicsérnek meg, hogy stílusosak, korhűek a díszletei, az olyan, mintha valakit azért dicsérnének, hogy olvasni tud ... A korhűség meg a stílus alapvető követelmény egy tervezőnél.

— Hogyan került Pécsre?

— 1955-ben, amikor elvégeztem a főiskolát, behívattak a minisztériumba, és tudatták velem, hogy ha Pesten maradok, asszisztensként dolgozhatok, vagy elmehetek valamelyik vidéki színházhoz tervezőnek. Az utóbbit választottam. Gondoltam, előbb vidéken bizonyítok, azután jöhet Budapest . . . Most már úgy látom, hogy azoknak volt igazuk, akik Pesten kivárták a helyet . . .

— Ezek szerint megbánta, hogy itt maradt?

— Szó sincs róla! Nem bántam meg. Kielégít az itteni munka. Ami a legjobban nyomasztó, az a pécsi és általában a vidéki színházak színpadtechnikai elmaradottsága. Hogy mást ne mondjak, néhány éve forgószínpadunk is használhatatlanná vált. Olyan

Műhelyek — alkotók

D. Németh István:

Mór soha

Pihenni vágytam: hajnali zörejek hívnak kezem erős a lapátra — gyenge a ceruzafára

Éveim: szívlövések a tükörből

Elfáradtam: fázósan meghúzom magam a sárga villamos peronján

Kiss Dénes:

Sarló az s kapa

Anyám borostyánban él —

Könnye is megkövült Sírni sose láttam Szemén vascsillag ült

Kezünket ha nyújtjuk sarló az s kapa sorson csorbult tekintetét hordozta haza

Az éjszakát fölkovácsolták s naponta ránk zuhant —

Máig sem tudom nem tudom az ég volt-e még vagy már a hant

Mozart: Varázsfuvola makett.

Vata Emil

ez, mintha valakinek összekötik a lábát, és ugyanakkor azt mondják neki, hogy fusson, vagy ugorjon ... Ebből a szempontból kétségtelenül hiányolom a nagyobb lehetőségeket.

— Magyarországon ilyen értelemben egyáltalán van-e ideális szinház?

— Azt hiszem, nincs. Legföljebb jobb, nagyobb méretű, levegősebb, mint a miénk . . . Visszatérve az előbbi kérdéshez, azt mondhatom, hogy szeretek itt élni, szeretem az itteni, viszonylag csendes életet.

— Négy gyermeke van. Legfőbb ,,magánemberi" szenvedélye a festészet. Műterme nincs. Sajnálta-e valaha is, hogy a díszlettervezői pályát választotta?

—• Nem. Soha nem éreztem még a leggyengébb darabnál sem robotnak a munkát. Szeretem azt, amit csinálok. Hiszek benne és sokat várok még tőle. A tervezés mellett természetesen legjobban a

festészet érdekel. Az az igazság, hogy komolyan dolgozom, festek. A képeim otthon vannak...

— Mikor lehetne belőlük egy kiállítást rendezni?

— Körülbelül két év múlva.

— Arra kérem, mondja el, hogyan születik meg egy-egy díszletterve.

— Megkapom a szövegkönyvet, elolvasom. Alaposan meg kell ismernem a darabot, annak szerkezetét, mondanivalóját és a részleteit. Ezután összeülünk a rendezővel, egyeztetjük elképzeléseinket. Ilyenkor legtöbbször már vázlatok is vannak nálam. Van, amikor egyetértünk, van amikor vitázunk. A végleges színpadképi megoldást rendszerint hosszadalmas, minden esetben más és más jellegű előkészületek előzik meg. Illyés: Orfeusz a felvilágban című darabja például modem környezetben, a mi korunkban játszódik. Filozófiája eléggé kesernyés, a szerelemben meglehetősen sivár jövőt ígér. Mindezt Rodin örök tavasz című szobrának széttördelésé- vel próbáltam meg érzékeltetni. Ez a széttört szerelem tulajdonképpen egy lombik- bébi-filozófiához vezet ... Én egyébként alkatilag érzésem szerint a tragédiák iránt vagyok a legfogékonyabb Ami a terveket illeti, általában jóval a főpróba előtt el kell készülnöm velük. A színpadi próbákon már megkezdődik a világítás beállítása. Ilyenkor már csak az utolsó simítások elvégzésére van mód.

M

űvészeti ágak sokasága egyesül a díszlettervező munkájában — éles határvonalak nélkül. Vata Emil rokonszenves, szerény egyéniségében is jól megfér egymással a tervező, a festő, a sokgyermekes családapa .. . Minderről még hosszan beszélgetünk. Lassacskán estébe nyúlik a délután, a tér átalakul, az emberek mennek tovább.

Bebesi Károly

Mindenféle- Barátom - aki reggel utoljára hagyta el a lakást, s ahogy „anyu” a lelkére kötötte — illedelmesen kiviszi a szemetet a ledobóhoz. Csak néhány lépés az egész, az ajtót be sem csukja, kicsoszog, leönti a dinnyehéjat, kenyérdarabokat és törött üvegeket, fordul vissza, látja, hogy az ajtó - a huzattól ösztökélve — egyre gyorsul, merész tigrisugrással veti magát a küszöbig, de késő. az ajtó becsapódik olyan dörrenéssel, mint a krimi-filmek fináléjakor a fegyház vaskapuja.

Fordulhatna segítségért - esetleg - a tűzoltókhoz vagy az aknamélyítők robbantó-bri- gádjához, de ahhoz telefon kellene, a telefon pedig - ugye — bent van a lakásban, abban a lakásban, amelynek előszobaajtaján kívülről - hála e modern világnak -, gomb van. Beállít a szemetesvödörrel a házfelügyelőhöz

A gombról...

—, aki reggeli gyanánt nagy darab kenyereket és szalonnákat szel másfélarasznyi dikics- csel - mondja neki, kizárta magát, a kulcs belülről van, a felügyelőt e közlés meg sem lepi, csak két falás között megjegyzi: „Más is járt már így ...” Bekap egy zöldpaprikát, aztán vigasztalásképpen hozzáteszi: „Majd mindjárt elrendezzük az ügyeket..és eszik tovább, barátom ácso- rog egy keveset, aztán halkan megemlíti, hogy a kávé, fönt a lakásban ..., de a felügyelő tagadólag int a dikiccsel: „Nem szoktam kávézni, ne erőltesse ... kinyitom az ajtaját anélkül is...” Föllifteznek a hatodikra, előkerül egy egész barkácskészlet, múlnak az ötpercek, nyílik az ajtó, „ ... Mi az isten ilyen büdös itten?” — így a házfelügyelő, „... Hiszen mondtam, hogy a kávéfőző be volt kapcsolva...” — feleli a barátom lemondóan.

Házunkbéli egyik lakó — férfiember - ül a lépcsőn ün- neplősen, két bőrönd társaságában, térdei között a földön halomnyi féligszívott cigaretta, bóbiskol, fölrázom, felriad: „Mi van, kirúgtak? Váltok?" — kérdem parányi kárörömmel. „Megyek az asszony után Balatonra, kiraktam a bőröndöket a lifthez, az ajtó becsapódott, belül van a kulcs...” A déli vonattal indult volna és most este fél hat van. Vár valamire. Segítségre. A háznépe ilyenkor tér haza, majd csak előkerül egy ügyes ember szerszámokkal és kellő tapasztalattal.

Nehéz ügy ez. „Bezzeg a régi világban...!" Amikor még nem találták fel a kilincs helyett — a gombot. De feltalálták, azaz hogy valaki feltalálta, és bizisten nem tudom hova tette az eszét. Pedig olyan egyszerű lenne az élet: az ember csak kilépne az ajtón,

fogná a külső kilincset, becsukná, fogná a kulcsot, bezárná. Kész.

De ez most nem megy. A kilincstervező épületes ötlettel állt elő: ha kívül gomb van, — ugye nem kell félnie a lakóknak, hogy valaki „illetéktelen" behatol a lakásba, mert kívülről — gomb van. Világos, nem? Nomármost: ha netán ez a feledékeny, ostobácska lakó mégis kizárja magát, akkor a levélrésen föl kell nyúlni egy kampóval a kilincsig (kampó minden lépcsőházban akad) és lehúznia. Kész.

Ezt nekem így elmagyarázták. Arról persze eddig még nem hallottam, hogy e módszer valakinek is sikerült volna. Már csak azért sem, mert a levélnyílást belülről egy lemez takarja, amely állítólag azért van, hogy ne lehessen belesni a résen. Pedig be le hét. Ha a szobaajtó nyitva van, akkor éppen a heverő magasságáig a leskelődő elszórakozhat a benti látványon. Nos, ez is valami.

5«b Ferenc

THIERY ÁRPÁD:

Nyolcszáz szó családregény

A

vasúti kocsi fülkéjében ketten ülnek. Az apát régről ismerem. Abból az időből, amikor kevés volt a gondolkodási idő, és Kraut Imrét egy négyrét hajtott pecsétes igazolvánnyal falura küldték: — Ahol a front elvonult, ki kell osztani a földet. Az a fontos, hogy a földet mielőbb kiosszátok, és induljon meg a munka . .. Most a tájat nézegeti a vonatablakból. Azt a tájat, amelyik ez idő tájt minden évben ugyanazt mutatja magából: a sárga tarlókat, a permettől kéklő szőlőt, a dűlőutak felfel habzó porát. A vonat a pálya teherbíró képessége miatt az egész vonalon csökkentett sebességgel halad, a súlyos motorkocsi üres a szerelvény elején.

Elfogni egyetlen pillanatot, amelyben benne van mindaz, ami azóta történt? Régi jegyzeteimet nézegetem, ami még nem kallódott el . .. Csetény? 1950? Vagy 1958? Nem tudom eldönteni, sebtében írtam. A templom előtt odajött hozzám egy fiatalasszony. Izzott a gyűlölettől: — Legjobban az fájt nekünk, amikor az a másik újságíró a gyerekeinkről írt, hogy mákhéj levessel altatjuk őket. Mit gondol? ... Másik jegyzet: dunántúli falu: A hídnál a festőművész egy öregasszony fejét rajzolja. Autóbusz kanyarodik el, az öregasszony utána fordul: — Azt mondtuk, minek ide a busz, hiszen azelőtt csak le a cipőt, aztán befutottunk a városba, ma pedig négy járatunk van ... A téesz-brigád- vezető délután kivitt a présházba. Ivás közben arról faggattam, hogy milyen volt az élete negyvenöt előtt. Azt felelte: — Úgy emlékszem,

hogy nagyon sokat fáztam. Mindig hideg volt... Néhány évvel később ugyanazon a tájon: a püspök azt kérte a megye vezetőitől, hogy szeretné meglátogatni az egyik termelőszövetkezetet, amelynek a földje valamikor az ő körzetéhez tartozott. Lehetővé tették. A fekete autó begördült a téesz udvarára. A tagság megszokta a fekete autókat, a püspököt leültették az irodában, kezeltek vele, és elmondták, hogy azóta mi történt velük. A beszélgetést egy pohár borral zárták le. A püspök hazafelé egész úton értetlenül gondolt vissza a látogatásra: — Ezek az emberek húsz éve még a kastély gyepjére se mertek lépni . . . Háromszáz kilométerrel távolabb: egy kucsmás, vastagon öltözött ember lép elő a jegyzeteimből. Vadonatúj háza előtt ácsorog, az építkezés befejeződött. Dicsérem a házát, valóban szép és tágas. A kucsmás ember a szomszéd házra pillant: Annak már antennája is van ...

A menetrend szerint még van idő az érkezésig.

A fiú tizenhat éves lehet, esetleg tizenhét. Feje fölött a csomagtartóban tömött hátizsák. Nyílt, csaknem éles pillantással tekint ki az ablakon, majd karjait összefűzve, szemét lehunyva, fejét az ülés támlájának dönti, mint akinek semmi se köti le a figyelmét. Olvasni nincs türelme. A tájat ismeri. Pillanatnyilag az foglalkoztatja, hogy megvannak-e még a kút mögött a színes kerti díszgömbök.

Az apa visszagondol a tavalyi utazásra. Hazafelé a Felesége a piros bortól kissé bódultán az ölébe hajtotta a fejét s azt mondta: — Novemberben, ha majd feljönnek hozzánk látogatóba, veszek ajándékba nekik egy szárítót a fürdőszobájukba, amit fölszerelhetnek a falra ... Az idén már csak ketten utaznak, az asszony márciusban meghalt.

Bóna Mihály már egy órája az állomáson várakozik. Kalapban, ünneplő ruhában van. Fekete gyászszalag a karján, mintha a pesti asszonyban c saját családtagját gyászolná. Reggel úgy tervezte, hogy a fiúkat is kihozza a vendégek elé, végül másként határozott: a gyerekek maradjanak otthon, segítsenek az anyjuknak, a legkisebb pedig, aki levélben biciklicsavarokat kért a pesti barátjától, fejezze be a kisnyúl ketrecét, mire megjönnek az állomásról.

Nem türelmetlen, mégis elég gyakran kimegy a sínek közé, az agyagos partfalak felől várja a vonatot, de hiába hallgatózik: a Diesel-motor dübörgését még nem hallani. Visszamegy a váróterem hűvösébe. A blondellkeretes tükörbe pillantva, mely mintha egyszerre csak az emlékek _ kútjává változna, saját régi alakja tűnik föl s Kraut Imréé, ahogy feltűrt ingujjban áll a kovácsműhely előtt; egy perccel előbb érkezett a falu főtere felől, ahol a falujárók leállították a teherautójukat Krautot körülveszik a parasztok.

— Rossz a vetőgépünk, nem lehet vele rendesen dolgozni. Hiába kaptuk a földet

— hangzik a panasz, nyomában helyeslő morgás támad.

Kraut hatalmas, szőrös karjával csöndet int.

— Kijövünk és megjavítjuk

— válaszolja határozottan.

— Az eke is rossz.

— Azt is megjavítjuk.

Bóna Mihály közelebb fu- rakodik, hogy minden szót pontosan értsen.

— A lovak a körmükön járnak! — kiált közbe.

— Annyi baj legyen, majd megpatkoljuk a lovakat — fordul hozzá Kraut Imre.

— A csizmánknak nincs talpa.

— Hozunk magunkkal suszterokat is . ..

Kraut hónapokon át minden vasárnap eljött a falujárókkal. Gépet javítottak, szekeret, csizmát, kutat, szerszámot. A vége felé, amikor a falujárók már egyre ritkábban jöttek, Bóna Mihály meghívta Krautot vendégségbe: jöjjön el hozzá a családjával.

— Nincs még családom — válaszolta Kraut.

— Akkor jöjjön most egyedül, és később, ha majd lesz család, akkor azokat is elhozza magával.

— Mi, gyárimunkások — magyarázta Kraut az első vendégségben —, nagyon jól tudjuk, hogy parasztnak lenni ugyanolyan mesterség, mint teszem azt, lakatosnak lenni. Mi nem csúfoljuk a parasztot, hogy földesztergályos. Mi mindent nagyon jól tudunk, ha a nagygazdák szerint mi nem is vagyunk intelligensek. De tegyük csak fel a kérdést nekik, hogy ki segít a parasztnak? Ök vagy mi? Mert mi segítünk. A múlt vasárnap panaszkodtak az újgazdák, hogy szereztek egy cséplőgépet, de nincs hozzá csapágy. Most hoztunk csapágyat. . .

Azóta Kraut Imre minden évben legalább egyszer, o nyári szabadság ideje alatt, ellátogat a családjával Bóna Mihályékhoz, akik rendszerint a téli hónapokban, disznóölés táján viszonozzák a látogatást Pesten.

A fiú az órájára pillant: menetrend szerint negyed óra múlva megérkeznek. Az ő szemében a két család barátsága az ükapáig nyúlik vissza,-vagy még annál is régebbi időkbe, s ő már úgy tudja, hogy az ember életét nemcsak a folyamatos és fegyelmezett szolgálat tölti be, és a boldogulás fogalmába már nemcsak a jobb ebédek és a szebb ruha tartozik.