Dunántúli Napló, 1977. július (34. évfolyam, 179-209. szám)
1977-07-03 / 181. szám
1 BEFEJEZŐDÖTT A HANGVERSENYÉVAD Gulay István: Zenei város. . . Soha senki nem adományozott ilyen címet Pécsnek, mégis, két évszázada így emlegetik azt a várost, melynek székesegyházában 1720 óta kiváló zenekar, majd európai hírű tiúkórus működött; melyben 1788 óta zeneiskola van, ahol közel kétszáz éves a rendszeres hangversenyélet, ahol olyan művészek koncerteztek, mint Liszt Ferenc, Reményi Ede, Emil Sauer, Jan Kubelik és Bartók Béla, s amelyik város maga is kiválóságokat szült és nevelt, akik Szentpétervártól New York-ig vitték szét jó hírét. Közügy volt itt a zene, melyért a legnagyobb áldozatokra is képesek voltak a város polgárai. Jellemző-e még mindez Pécsre? Milyen helyet foglal el ma a zene városunk életében? Zenei város? A most lezárult hangversenyévadban annyi koncert volt Pécsett, mint egyetlen más vidéki városban sem. Nincs, aki valamennyit végighallgathatta volna, pedig sok buzgó zenebarát él itt: az Országos Filharmónia statisztikája szerint Budapest után Pécs büszkélkedhet a legtöbb hangversenybérlővel. A bérlők az idén is világhírű művészek, együttesek előadásában gyönyörködhettek. Az év sztárja vitathatatlanul Maurice André francia trombitaművész volt, aki szó szerint elkápráztatta a közönséget. De hasonló élményt jelentett a Moszkvai Filharmonikusok két ragyogó koncertje, Josel Suk és lan Panenka rendkívül magas színvonalú szonátaestje is. Sokáig emlékezetes marad a kiváló lengyel reneszánsz együttes, a Fistulatores eí Tubicinatores Varsoviensis hangversenye, a magyar művészek közül Fischer Annie, Tarjáni Ferenc és Lukács Pál fellépése. A helybeliek, sajnos még mind.ig kisebb arnáyban kaptak helyet a filharmóniai programban, mint azt megérdemelnék. Pedig, aki bejutott, bizonyított. A Mecsek Fúvósötös, a Pécsi Reneszánsz Együttes, a Nevelők Háza Kamarakórusa, Bán- ky József kamarabérleti estjeinek egyértelműen jó visszhangja ; Gyermán István és Barth István nagy sikere a zenekari bérletben, azt jelzik, hogy a közönség szívesen fogadja, megbecsüli az itt élő művészeket. Nagyrészt erre a felismerésre épül a méltán népszerű Csontváry-matinék programja. Kiváló vendégművészek, Bar- tókné Pásztory Ditto, Comen- soli Mária, Kecskés András, Párkai István és a Zeneművészeti Főiskola Kamarakórusa meghívása mellett jó érzékkel találtak rá a rendezők a helyi értékekre is. Az egészen fiatal Zathureczky Kamarazenekar, a Tanárképző Főiskola Vegyeskara vagy Kircsi László, Varga Márta, Pachmayer Ilona avantgarde-zenét játszó triójának szerepeltetése nemcsak jó ügyet szolgált, de nagy sikert is hozott. Az évad krónikájába beletartozik művészeink városon kívüli működése is. Alig volt hét, hogy a rádió műsorában pécsi előadókkal ne találkoztunk volna. Lengyelországban járt a Reneszánsz Együttes, Francia- országban és az NSZK-ban a Mecsek Fúvósötös. A Pécsi Filharmonikus Zenekar és Breitner Tamás ez évben is vendégszerepeit a Zeneakadémián és a Rádióban. Új Lisztdíjasunk, Gyermán István egyre ismertebb és népszerűbb országszerte és a budapesti közönség előtt is. Sok és jó hangversennyel jelentkeztek amatőr zenei együtteseink. A két bányászzenekar különösen értékes munkát végzett a közművelődésben. A Mecseki Ércbánya Fúvószenekara Újmecsekalján, a Szénbányák zenekara Meszesen vált a zenei élet kisugárzó központjává. Az amatőr művészeti együttesek új bemutatórendszerének megyei rendezvénysorozata viszont nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A rosszul szervezett, közönség nélkül lezajlott városi döntő kísértetiesen hasonlított az ötvenes évok kultúr- versenyeire . . . A Magyar Rádió Pécsi Stúdiója igen nagy szolgálatokat tett idén is a zene ügyének azzal, hogy széles tömegekhez juttatta el helyi művészek előadásában az értékes zenét, hogy hírt adott, népszerűsített és nevelt. Úgy tűnik, az új körzeti tv-stúdió is hasonló mecénása lesz a zenének; már első műsoraiban jelentős helyet biztosított a helyi muzsikusoknak. Pécs ma a magyar kórusművészet egyik fellegvára. Középiskolai énekkaraink sorozatos sikereire tette fel a koronát az a kettős győzelem, mely a rádió „Éneklő Ifjúság” versenyében született. Tavaly a Dobó utcai Gimnázium Kertész Attila vezette együttese, az idén a Janus Pannonius Gimnázium Ivasivka Mátyás vezetésével működő kórusa került a legjobbak közé és érdemelte ki, hogy előadása hanglemezre rögzítve is bejárja az országot. A Tanárképző Főiskola két kórusa rangos nemzetközi versenyeken, többek között az angol rádió hangfelvétel-versenyén bizonyította tudását. Jobbágy Valér fiatal együttese, az Ifjúsági Ház Kamarakórusa első lett a Tv Ki Mit Tud? versenyében. Még friss a hír, hogy a Mecsek Kórus Tillai Aurél vezénylésével nagydíjat nyert Tamperében, a skandináv fesztiválon, de a Nevelők Háza négyszeres franciaországi győzelme, rádiós nívódíja és sorozatos budapesti stúdiószereplése is belefér még az elmúlt év krónikájába. Debrecenben, Vácott, Veszprémben is működik egy-egy kiváló kórus, de versenygyőztesek egész L na avanic Galambosi László: Noteszlap 1939-ből Frokkos aranyásók, nép zsebében kotorászok, tolvajok fosztogatják a kaszát-kapát-lendítő, halaskosarat merítő, vadat felhajtó, fillérrel pötyözött tenyerű rongyosokat. Mellünkbe csap a kés. Reánk repül a kő. Nekünk készül a gödör. A bankó-számyúa'k uralkodnak. Bársonyban, aranycsizmásan járják a táncot a „Bugrisok-Nélküli Paradicsomban." sorával egyedül Pécs dicsekedhet. Megmagyarázhatatlan, hogy miből nő ki ez a virágzó kóruskultúra, mert ugyanakkor általános iskolai énekkaraink színvonala — ezt az idei Éneklő Ifjúság koncertek is bizonyították — jóval gyengébb az országos átlagnál. Elég csak a komlói általános iskolai kórusokat meghallgatni, hogy saját lemaradásunkat kellően érzékeljük. Zenei város-e még Pécs? Művészeink, együtteseink méltó utódai az egykoriaknak, a zenehallgatók száma sokszorosa a réginek, a város csak úgy visszhangzik az élő zenétől. Miért hát mégis a kérdőjel a régi titulus után? Feszültségek támadtak a művészi zene iránti igény, és az igény kielégítésének lehetőségei között. Abban a városban, melyben Kodály elindította világhírűvé vált zenetanítási módszerét, csupán egyetlen zenei általános iskola működik, az is szégyenleni való épületben, elképesztő körülmények között. A zeneiskola is rég kinőtte már szegényes otthonát, mint ahogy a város is kinőtte a zeneiskolát: helyhiány miatt évről évre százával kell elutasítani azokat, akik zenét szeretnének tanulni. A Filharmonikus Zenekar súlyos gondjai ismertek; ha valóban megoldódnak 1978- ban, akkor is már csak utolsók lehetünk e megoldással a többi város mögött. Nincs koncerttermünk. A Liszt-terem kicsi, az egyetemi aula, a sportcsarnok nem vált be. Ki tudja, hány próbálkozás kell még hogy bebizonyosodjék: a koncertterem semmi mással nem pótolható. Sokkal kisebb városokban is működik már zenei könyvtár, fonotéka. Pécs ezzel is adósa még a közművelődésnek, mint annyi mással, ami oly égetően hiányzik. Mindez pénz, rengeteg pénz kérdése. Nyilvánvaló, hogy évtizedek mulasztását nem lehet máról holnapra pótolni. Az élet azonban megy tovább, a fejlődés nem áll meg. Lemaradásunk egyre nő azokhoz a városokhoz képest, melyek egyensúlyt tudtak teremteni a művelődés különböző területei között, ahol múzeumok, képtárak és emlékművek mellett hangversenytermekre, orgonákra, művelődési központokra, zeneiskolákra és könyvtárakra is futotta. o Zenei város-e még Pécs? A válasz aszerint igen vagy nem, hogy mit teszünk a mérlegre. A zenei élet színvonala, a koncertek száma és látogatottsága egyértelműen igent jelez. Az intézmények állapota, az épületek és felszerelések hiánya azonban a mérleget az ellenkező irányba billentheti. Dobos L. Szomorú történet a neokolonializmusról Elvem, hogy mindent meg lehet értetni a gyerekkel, csak jól kell megválasztani a példákat. A családi életből születhetik a legjobb hírmagyarázat. Nincs az a mélyrétegű, kacifántos nemzetközi probléma, amit egy jófejű családfő meg ne értene, ha körülnéz saját birodalmában. Azzal állt elém a minap tízéves Kelemen fiam, akit már sikerült rászoktatnom az újság- olvasásra, hogy: — Apu, mi az a neokolonia- lizmus? A nyelve eleje és a vége összeakadt, ahogy kimondta a szót, de sebaj, majd én elmagyarázom neki, hogy mi az. Kihívtam az erkélyre (onnét van legmesszebbre a konyha, ahol az anyja a vacsorát főzte), rákönyököltünk a korlátra és elkezdtem : — A neokolonializmus, fiam, az, amit nagyanyád művel! Roppant elégedett voltam magammal. Kelemen azonban nagy szemeket meresztett, s ha jól láttam, nem tudta eldönteni, most vigyorogjon, vagy minél figyelmesebb, bölcsebb képet vágjon. Végül amolyan középutas megoldást választott, a fejét okosan félrebiccentve a szemét derengette, mintha motoszkálna benne valami. — Magyarul a kolonializmus — folytattam —, azt jelenti: gyarmatosítás. A neokolonializmus: újgyarmatosítás. A régi, klasszikus gyarmatosítás úgy történt, Kelemen, hogy leigáz- ták a népet, meghódították a földet. A neokolonialisták nem fegyverrel, hanem a pénzükkel, a tőkéjükkel uralkodnak más országok felett. Nagyanyád neokolonialista. — A pénze a fegyvere? — szólalt meg a kölyök. — Úgy van, úgy van! — helyeseltem a boldogságtól repesve. (Milyen eszes az én fiam!) A másik lábamra nehez- kedtem, mert most a kérdés másik oldalát kellett megvilágítani a gyerek előtt. Azt, hogy miképp megy végbe a neokolonializálás. — Figyelj, Kelemen! — megsimogattam a buksi fejét. — Mikor mi anyáddal összeházasodtunk, nagyanyád gazdaságilag fejlett, felesleges tőkével rendelkező hatalomnak számított. Én és anyád meg fiatal köztársaság voltunk. Nekünk elveink voltak: szuverenitás, egyenlőség, testvériség, szabadság, önrendelkezési jog .. . Nagyanyádnak meg pénze volt! Ó, Kelemen, nehéz fiatal köztársaságnak lenni!... — A kölyök hunyorogva nézett rám. Nem szerettem, mikor így néz. De nem akartam félbeszakítani a magyarázatomat. — Nagyanyád látszatra elismerte jogainkat és elveinket — folytattam —, csakhogy neki ott volt a tőkéje, a pénze, aminek a mi nemzetgazdaságunk ugyancsak szűkében volt. Figyelsz, Kelemen?... És nagyanyád nagyon szerette volna, ha mi az ő gyarmatbirodalma lennénk. Neki volt pénze, nekünk nem volt lakásunk .. . Márpedig, mondd meg őszintén, Kelemen, mit kezd egy fiatal köztársaság lakás nélkül? — Politizál ... — bökte ki Kelemen. (Megijedtem, attól tartottam, ezzel az előadással is úgy járok, mint amit a gyerekek születéséről tartottam: pontosan tudta, miről van szó!) — Még nem politizál — mondtam ellent presztízsből.— Nagyanyád tehát megvette nekünk ezt a lakást, s vele a jogot is, hogy lépten-nyomon beleszóljon az életünkbe. Neki ronda a könyvespolc, amit én eszkábáltam össze, és tönkreteszem a falat, ha beverek egy szeget. Mi, kicsiny, szegény ország persze összeveszünk vele. . . mire ő azt bizonygatja, hogy jellemtelenek vagyunk, mert a lakást elfogadtuk, de őt nem, mert nem hallgatunk rá! Képzelj el, Kelemen, egy fiatal, fejlődő államot, amely a maga útját akarja járni, de a gazdag ország nem fogy ki a jótanácsokból, és folyton-foly- vást beavatkozik a kis ország belügyeibe. Szuverenitásával mit sem törődik, sárba tapossa függetlenségét. . . Hát szabad államiság ez?! A gyerek gondolkozás nélkül rávágta: — Hát nem! Szárnyakat kaptam, Ez az én fiam! — A kolonializmus, Kelemen, földünk legnagyobb szégyene! A neo is, meg a régi is! — mondtam tűzbe jőve. — A pénzzel való leigázása népeknek, embereknek éppoly becstelen dolog, mint fegyverekkel kényszeríteni valakire az akaratunkat! Kelemen komor arccal bólogatott. Közben a szája szélét nyalogatta. Gondoltam, izgalomba jött a mondottaktól. Jár a kicsi esze. Érzékeny fiú! Ekkor felemelte a fejét, rám nézett és azt mondta: — Ne haragudj, apa, de te is neokolonialista vagy! — Egész könnyedén ejtette ki a szót. — Te is csak akkor adsz nekem fagylalt-pénzt, ha megígérem, hogy jó leszek!... Az anyja teremburáját! Elkeserítenek találtam, hogy ennek a büdös kölyöknek elmagyarázok valamit, s benne az egészből csak a fagylaltpénz jut eszébe. Hát ezért nyalogatta a száját az előbb! Kedvem lett volna szájon vágni, ne keverje össze az én fagylaltjaimat a világpolitikával... Csengettek. Az anyja kikiáltott a konyhából: — Nyisd ki az ajtót, Kelemen ! A gyerek már fordult is mellőlem. Elrohant. Ott maradtam a korlátra támaszkodva, vállamon mázsás neokolonialízmus- sal. Anyósom hangját hallottam. — Jaj, istenem!.. Miért ilyen ferdén tettétek fel ezt a polcot a konyhában? Nem tudtatok szólni; Megmondtam volna, hogy kell egy ilyet felszerelni I.. . Már jöttek be a szobába. Döfködte a hátamat anyósom hangja. — Gyere csak, Kelemen! Hátra fordultam. Bebámultam a szobába. Anyósom a hatalmas táskájában kotorászott, aztán kiemelt belőle egy kockás szövetnadrágot. Maga elé tartotta, úgy mutatta a lányának, az én feleségemnek: — Ugye, aranyos?! — Tündéri! — kiáltotta a feleségem. Megfogta a nadrág szárát és markolászni kezdte az anyagot. — Nézheted I . . . Ezt nézheted, nem gyúródik! — harsogta anyósom. Százszor megmondtam, hogy az én fiam farmerben nő fel, nem fog mindennap másik nad- rágbah jampizni! Kelemen oldalt állt, kezét összekulcsolta a háta mögött és türelmesen várt. Túl jólnevelt ez a gyerek, fordult meg a fejemben. Hogy kéne elrontani? Mit áll ott, ugrásra készen, készségesen?! Mi köze ahhoz a nadrághoz? — Angol! Irtó modern! — hallottam. A fiam odalépett, a keze még mindig hátul, és figyelmesen nézte a nadrágot, — Tetszik, Kelemen? — Tetszik — felelte. — Tetszik, nagyon... — No, ha leveted azt a ronda, kopott farmert, akkor a tiéd lehet! A gyerek hallgatott, — Leveted a farmert? — kérdezte anyósom átható hangon. — Le — szólalt meg kis szünet után a fiam, és a.nadrágért nyúlt. Hát ez.. , Ez a színtiszta, a legszörnyűbb neokolonializmus. Ez! Háborogtam az erkélyen. Gőgösen néztem a kockás nadrágban visszatérő fiamat. Borzalmasan állt rajta, arcán mégis együgyű, boldog vigyor. Kelemen, mondtam magamban, gyarmatosítottad magad!
