Dunántúli Napló, 1977. április (34. évfolyam, 90-117. szám)
1977-04-03 / 92 szám
Hun mműP Ma S, ... Izzadtak a többiek is az osztályban, mert való igaz, hogy kegyetlen sorsa van egy tízesztendős tanulónak, amikor a tavaszról kell dolgozatot írnia, amelyről csak annyi a véleménye, hogy meleg van és fényesebben süt a nap; csak gyűrtük a zsebkendőt izzadt tenyerünkben, szipogtunk és bámultuk a vonalas irkát, amelyre egy kerek, sötétkék foltot ejtettem mártás toliamból, így hát kedvetlenül néztem ki az ablak alatti előkertre, aztán az utcára és a látványt rögzítve valahogy így kezdtem a leckét: „Tavasz van, virágzik a virág .... a pap fejéről lekapta a szél a kalapot ... a fuvaros meg veri a lovát..." A dolgozat aztán valahogy kikerekedett és meg is nyugodtam, hiszen sejtelmem sem volt róla, hogy majd hosz- szú évek múltán az évszak-változások „örökzöld" témája fölött szinte rendre nekem kell eltűnődnöm. Most is kinéztem az obiakon, semmi új, az öreg iskola „császári sárga” homlokzata egy árnyalattal piszkos-szürkébb lett, az ablakokban sütkérező kisiskolások füttyögetnek a járókelőknek és tenyérnyi törött tükördarabkákkal lopkodják el a napsugarat, hogy aztán megtáncoltassák a szemközti épület falán, szóval, mondom, semJevgenyij Jevtusenko: Az ifjú no A hullámból kiszólt az ifjú nő, csodálkozó szemmel nézett körül. Csupa fiatalság volt és erő, jött diadalmasan, fesztelenül. Vonalain figyeltem, hogy suhan, zajjal dominóztak a part felett, sötét hajából, lengve magasan, nagy, fehér liliom emelkedett. A játszók meglepetten felnevettek: „Nini, csoda-liliomI Igazán!” Bibor-piros vitorlák díszelegtek a kékszínű, nedves fürdőruhán. Kivillogott a szép fogak fehérje, a sárga part felé ment szótlanul, s hallatszott: lesült bőréről a fövénybe a lefutó sok csepp zizzenve hull. Az élet elfut jó és rossz napokban, a porló évet nem marasztalom, de én már most tudom határozottan, mit látok majd halálos ágyamon. Lesznek szent és bölcs percek életemben. Lesz sok-sok bánat és sok-sok öröm. De akkor az a nő lesz majd szememben, ahogy kiszáll a vízből s szembe jön Aprily Lajos fordítása hozzám, látszik rajta, hogy bizony alaposan beszívott, beállít, s csak úgy felöltőben, sárcipőben letelepszik a konyhában a hokedlire, én meg látom: a sapkájával valamiért buzgón dörzsölgeti kopasz fejebúbját, közben pedig könnyet ejt a padlóra. — Mi történt, Kolja? — kérdem, és nagyon csodálkozom a kapatosságón, mert hát annyira megrögzött antialkoholista volt, hogy az már illetlenség. — Nem lehet mindent összeragasztani, szívbéli jó pajtásom — feleli Kolja, és egyre csak szipog, szipog — elváltam a feleségemtől, én mamlasz tökfilkó . . . Éjszakai beszélgetés A vasúti kocsiban mindenki aludt. A kocsi végén nyitva volt az ablak, a szél felkapta a függönyt, s az csattogott, kopogott a falon, a férfi pedig, akin látmi új és mégis ... a téglakerítés tetején ott áll — most már egy jó arasznyira megnyúlva — a kis vadnövény, amely a kövek hézagja között tör utat magának valami hihetetlen életösztönnel: még néhány nap és kipattintja sárga virágját. Ez a kis kóró rendületlenül vészeli át a téli fagyos szeleket és türelemmel nyeli az autók halálosméreg leheletét, nem is tudom, hogyan tud élni ott főn a magasban, amikor gyökereivel nem a földbe, csupán kőbe és cementbe kapaszkodik, ahonnét éltető nedvet és táplálékot soha nem remélhet. Biztos vagyok ebben? Hiszen a kő sem holt anyag, él és változik és éppen a napokban tanultam meg tisztelni a köveket és csodálni a kövek szépségét; afrikai, közel-keleti újságírókkal jártam kint a villányi szoborparkban, ahol a mészkőfalból lepattintott tömböket vésik-fa- ragják-formálják a szobrászok, de mindig szigorúan igazodva az ősi rétegek dőlésvonalához, vagy éppen ezek érrendszeréhez. Ez is egy szép vasárnap volt, autók, autóbuszok hordták ki a tavaszi kirándulókat a szabadtéri örökös kiállításhoz, különböző pózokban azonosultak a szobrokkal a fényképezőgépek lencséje előtt, angol, német, orosz, szerb-horvát és magyar szavakat úsztatott el a szél, a tanzániai kollegina két ölelő kő-ív közé dugta fekete fejét, fehér gyöngy-fogsora nedves volt, szemhéja ezüst, s arca gyönyörű, mint egy afrikai Madonnáé. Életre keltette a köveket ... Szép volt az idei március, s annak is egyik délutánja, ott ültem a Felszabadulási emléktak. Aztán jöttek mások, csoportosan, kettesben, magányosan, lepihennek a lépcsőn vagy a mellvéden, elmerengnek az opál-függönybe burkolt morajló város fölött, arcukat fürdetik a könnyű, alkonyati szélben, megvárják a sötétedést, és mikor az emlékmű fényei kigyulladnak, úgy látják, hogy a hatalmas bronz-asszony lobogva ég a sárga-vörös lángokban. Este még hűvös a hegyoldal, de lefele jövet az aszfaltból árad a meleg és a levegő is átmelegszik a házak között. Nem én mondom — mindenki tudja —, hogy az évszakoknak megvan a jellegzetes illata, hát ennek is — és mert még a kezdetén vagyunk — nem virág, inkább zöld illata van. Mindegy, ez már ismét a tavasz. Éppen ma hallottam, hogy néhány gólya is megérkezett, ez eléggé korai látvány és egyben érthetetlen: honnét tudják a gólyák, hogy az idén korán felmelegedett a március és haza lehet jönniök? Hiszen ahonnét útrakeltek, ott mindig ragyogva süt a nap, viszont nálunk voltak már szeles, hűvös, havas márciusok is. A gólyákat senki sem értesíti a hazai viszonyokról: csak érzik, hogy most in- dulniok keH és indulnak. Hazajövök a Mecsekről, az utcai lámpa fénykörében ropog valami a talpam alatt, apró, színes, szanaszét szórt tojáscukor, hát még ez is... aztán otthon, a postarésen valaki bedobott egy apró kis csomagot, kibontom, tenyérnyi nylon zacskó, benne marokra való „snidling” szott, hogy jócskán a pohár fenekére nézett, ott állt a folyosón, a léghuzatban, egyik kezében tyúklábat tartott, a pizsamájába törölte, másik kezével pedig hadonászott, és egy színtelen fiatalember arcába kiáltotta szavait — az meg cipője sarkáról az orrára billegve dülöngélt és csüggedten csuklott. — T-ti fiatalok vagytok, nektek több az energiátok, nekünk meg a tapasztalatunk! Ha ezt egyesíteni lehetne, akkor nem volna semmiféle sz-szálka! Márpedig a mi életünkben akadnak éles szálkák! Az eféle szálka nem sebzi halálra a szervezetet, de fájdalmat okoz! Igaz vagy nem, kérdem én? — Ne porolj, Petya bácsi, kíméld az idegeidet, a tudománynyal foglalkozz... és kész! Egyél egy kis . . . cs-csirkét. A másik pedig — arca vörös volt, s mérgében már vékony résre húzta össze a szemét — a tyúklábbal a fiatalember mellére bökdösöt, s heves bosszúsággal, harsogva bizonygatta: mű lépcsőjén a bronz-asszony alatt, tisztes távolságban két autóbusz és néhány személyautó ajtaja csapódott, esküvői menetté alakultak az utasok, sötét ruhában a férfiak és az öregek, fehérben a menyasz- szony és a lányok, aztán a talapzatra tettek néhány virágot és a fényképész a háromlábú gép elé terelte az ünneplőben feszengő násznépet, mindenki felöltötte legelőnyösebb arckifejezését, s ezt tartották is, míg a masina kattant néhányat, aztán valaki elkurjantotta magát, a násznép meglódult, üvegek száját törölték, ittak és elvonul— Nem akarok falni, egyetlen falat se kell! Miről beszélek én neked? A filozófiáról? Te pedig nekem? A hasról! Van különbség vagy nincs különbség? Bementek a fülkéjükbe, kop- pant az ajtó, s elfojtotta hangjukat. Értetlenség — Sztyepp? Naplementék, hajnalok, végtelen csönd ... És az üröm? Érezte-e valaha az üröm szagát? Hát azok a nyári vagy őszi éjszakák, amikor a csillagok sok millió kilométernyi tömege ragyog a fejünk fölött! Júliusi hajnalon pedig, ha az ember régi szokás szerint lovon indul útnak, amikor a fűből a frissen fejt tej illata árad, amikor az út cseng-bong hű barátod, a lovad patái alatt — nincs ennél szebb széles e világon, ez már mesebeli érzés! Langyos szél fúj arcodba, a (latinul: metélőhagyma) gyökerestől, mellékelve a levél: „Tavasz van, nem árt, ha vitaminnal is sanyargatod magad ..." —, szóval még ez is, még ez is jelzi az esztendő legszebb idejének érkezését. De hát mi nem jelzi? Van azért valami. Farmernadrág a lányokon. Ösz- szel is ebben jártak, télen is, tavasszal is, megfeledkezve arról, hogy az Úr nőnek teremtette őket és még csak reményünk sincs arra, hogy nyáron — akár harminc fokos forróságban is — valaha lekerül róluk. Rab Ferenc szépséges tulipánok pedig csinosítják magukat napkelte előtt: megmosakodnak és lerázzák magukról a harmatot, felegyenesednek a fűben, s bólogatnak mindenünnen, és rádmosolyognak meg a hajnalra. Úgy Játom, nem hiszi? Pedig nekem elhiheti. Én fél életemet a sztyeppén töltöttem. — Én másféle sztyeppre emlékszem — az szürke, nyirkos, barátságtalan . .. — Ilyen nem szokott lenni, bocsásson meg, kérem ... — Még arra is emlékszem: a holdfénytől kékesszürke alkonyat borult a sztyeppre, hajnaltájt pedig valahogy egyszerre lehűlt a levegő. Én meg unatkoztam. — Unatkozott? Bocsásson meg, úgy látszik, nem értettem jól, hogy miről is beszél tulajdonképpen ... Gellért György fordítása Élet helyett órák Dénes Zsófia emlékei Ady Endréről Két nap és egy ótviasko- dott éjszaka választotta el Dénes Zsófiát attól, hogy Ady felesége legyen — olvassuk az írónő — immár harmadszor megjelent — Élet helyett órák című, Adyról szóló könyvének 1967-es kiadásához írott előszavában. Irodalmi köztudatunk szerencsére kezd túllépni azon, hogy e közhely- szerű kuriozitást hangsúlyozva sommásan elintézze a magyar századelő eme két különös egyéniségének az említett tényen messze túlmutató kapcsolatát. E kapcsolatnak Ady nem kevesebbet köszönhetett, mint hogy „hellászi bölcsek és költők nagy életét élhette egy kicsit". „Hellász küldötte", azaz Dénes Zsófia pedig egy hosszú életre szóló ritka élmény részese lehetett. Szelemi közösségüket a költő halála egyoldalúvá tette ugyan, de csak a szó fizikai értelmében, mert Dénes Zsófia írásaiban, emberségében ma is töretle- rül él e közösség szellemisége, úgy is mint önmagával szembeni emberi igény és úgy is mint az újra mindenkor fogékony művészi látásmód meghatározó eleme. Az Élet helyett órák az Ady- verseket szerető egyszerű olvasónak, így nekem is sok újat tudtak mondani a költőről. Urasabb jelenségnek gondoltam. Nem tudtam, hogy a körülményeknek és önmagának ilyen — szinte Franz Kafkái nyerseséggel — kiszolgáltatottan élt és dolgozott. . . Budapesten, a Veres Pálné utcában nemrég múzeum nyílt a költő egykori lakásában. A tágasnak mondott lakás Ady- ra gondolva összezsugorodik a látogató szemében. Ödön bútordarabként hallgat az íróasztal, a költő ágya keresztbeállítva éppencsak elfér az egyik aprócska szobában . .. Mégis azt várjuk, hogy megszólaljon valami ezek között a falak között. A tárgyak azonban némák maradnak. Látszólagos, múzeumi életük mélyén csend van. A velük, körülöttük történteket múmiatestük kérge alatt sem őrzik hi- vebben, mint fakó felületükön, amelyről minden lepergett. Elillant róluk a kezek melege, és az egykoron mindennapos hangok finom virágszirom érintése. Újra és újra olvasva Ady Endre egyszer vén kísértetkas- télyok atmoszféráját, máskor sohasem látott, mégis ismerős, ugyanakkor csak a vágyainkban létező különös tájak üde lehelletét árasztó verseit — újra meg újra megfogalmazódik bennünk a kérdés: ki volt az az ember, aki írta őket, ki volt Ady Endre? Pedig bizony ismerni véljük őt, és úgy gondoljuk olykor, hogy mindent tudunk róla. és ha kiderül, hogy mindez nem más, mint egyike kétes értékű vélekedéseinknek, nem restell- kedünk emiatt sem. Holott micsoda adósai vagyunk a megértéssel lángelméjű alkotóinknak, és közöttük is mindenek előtt Ady Endrének! Annak az Adynak, akiről sokfelé, sokat tanultunk, és akiben mégis mintha az embert, a hozzánk hasonlót, a húszadik századi rokont esne leginkább nehezünkre észrevennünk. Azt az embert, aki Dénes Zsófia hitvallásos, szép könyve tanúsága szerint ama Veres Pálné utcai lakásban egyre erőtlenebből kapaszkodván az életbe, búcsúztában még megszaggatta kedves bibliáját Azt, aki belzebubi mosollyal nézett megcsalt szerelmesére, amikor mindenkinél jobban kellett volna neki annak az éppen „elárult” embernek a hite, bizalma. Aki, amikor az őrültek házában járnak, lehajtott fejjel ugyan, de ki meri mondani: — ha a zseninek nem sikerülne a művészet, ő is csak egyszerűen őrült vok- na ... Aki az Elbocsájtó szép üzenet után, magányosabban mint valaha, fizikailag legyen- gültebben, mint valaha, kénytelen egyszerre serkenteni és csillapítani magában a felkorbácsolt és má-már elszabadult alkotóerőket. Dénes Zsófiával Lédától eloldottam Csinszkához még nem kötötten találkozott. Jegyességük hetei, hónapjai az immár közismert okok következtében nem a házasságba, hanem a kölcsönös megbecsülésen alapuló barátságba torkollottak — tegyük hozzá — irodalmunk mindmáig gyümölcsöző nyereségére. Ennek irodalomtörténeti jelentőségét a könyv művészi rangjához méltó bevezető tanulmány — Kovalovszky Miklós munkája — a lehető legalaposabban elemzi. Az Élet helyett órák azonban nem pusztán e jegyességgel foglalkozik. Filmszerű elevenséggel, láttató erővel idézi fel az előzményeket és a követkéz- ^ menyeket. Ez az önálló művészi teljesítményként is ; számottevő, maradandó érté' kű, 1939-ben írott könyv az Ady-portré mellett még to- ' vábbi két — szerelmi líránk- I ban legendák övezte — alak: ' Léda és Csinszka rajzával egészül ki. E rajzok mindegyi- , ke szintén remek a maga nemében. Amikor a budapesti Ady- múzeum falait, bútorzatát, az ott kiállítót^, tárgyakat túlontúl „hallgatagnak" találtam, arro is gondoltam, hogy a múlt, a hajdan eleven élet élményét igazán csak az egyéniség szű- ! rőjén átvitt tapasztalás képes hozzánk közvetíteni. Ott, ahol a tárgyak némák, s legjobb esetben is csak dadogni tudnak, néhány valós emberi tapasztalatot rögzítő szó többet mondhat, az élettelen tárgyi emléknél. Hát még ha olyan jellemző-megjelenítő képességről van szó, mint amilyen Dénes Zsófiáé, akinek művéről Kovalovszky Miklós avatot- tabb tollal fogalmazza meg: Ez a női érzékenységű és fér- | fierejű jellemző-megjelenítő képesség lényeglátó tömörséggel érvényesül az egész könyvben, s ez avatja e művet az emlékézes személyes érdekességén túl igazi írói alkotássá. Az Élet helyett órák — szigorúan ragaszkodva a fényekhez, az írónő korabeli naplójához — magát az élő Adyt állítja elénk, az önmagát pusztítva építő zsenit, aki „ifjú szívekben él” ma is, hogy holnap még ifjabb szívekbe költözzön. Bebesi Károly
