Dunántúli Napló, 1977. április (34. évfolyam, 90-117. szám)
1977-04-03 / 92 szám
Zsolnay A piaci kavargásban a kódorgó elé bukkan egy asztal, telistele mélybarna, porcelán lovakkal. Rekedtes hang zörög végig a bámészkodók között: „Akar ön porcelán lovat?” Akarok-e? Van, aki .megveszi és esküszik; hogy ennél) szlebbet sohasem látott. Odakerül a világítás rekamié fölé, a kerek csipketerítőre, mellé sikeredik egy művirág csokor. Van, aki undorral elfordul, mormog: giccs ... Kinek van igaza? És vajon okvetlenül igazságot kell-e tenni? Hej, de sokszor megálltam az Eozin-bolt előtt, sóvárogva néztem azokat a gusztusos, szép teáscsészéket! Zsolnay Vilmos, ha látná most készült edényeit, bizton büszkén forgatná a kezében. És büszke volna arra is, hogy ma a gyár olyan nagyszerű megrendeléseket elégít ki, ami — ha az analógia nem is teljesen pontos, mégis úgy tűnik, megfelel — van olyan értékű, mint annak idején- egy-egy nevezetes szállítás. A múlt század hetvenes éveiben alakult ki Zsolnaynak erős kapcsolata Testoryval, a befolyásos pesti kereskedővel. Az ő közvetítésével készített Ferenc József számára, a gödöllői vadászkastélyba sok, nagyméretű darabból álló, máz alatti kékkel színezett mosdókészletet. A díszítés erdei vadak, madarak és vadászjelenetek mintája volt, a kancsók száját domborműves, szakállas faunfej, fülét és nyakát domborműves rozet- ták díszítették. Ez idő tájt készült egy teáskészlet Rohan hercegnő számára is, amelyet szintén máz alatti kobalttal színezett. Most a budapesti Hilton szálló terít az asztalra Zsolnay-tó- nyérokkal, csészékkel. A hévízi Thermal-hotel is hasonló megrendelést küldött, ott is a pécsi gyár termékei aratnak osztatlan sikert. A dísztárgyak közismertek, az eozin világhíre ma is él. A köztereken egyre-másra készülnek a csodálatosan szép díszkutak, az épületeken ott díszelegnek a pirogránit burkolóelemek. A gyárban elém tesznek egy fényképet — hirtelen a lovakkal borított asztal jut az eszembe. A képen lovak ugyan nincsenek, vannak viszont kutyák, madarak, nyuszikák, káposztával és anélkül, s a jobb felső sarkában a már klasszikussá magasult szalonnázó paraszt néz maga elé, lefelé konyuló bajusza már-már szimbólum. — Igen — mosolyog Antal István, a gyár áruforgalmi osztályának munkatársa — sajnos, ezeket is készítenünk kell. Igen nagy a kereslet ezek iránt. A budapesti herendi-boitban úgy viszik Izsó Búsuló juhászát, a szalonnázó parasztot meg a fu- rulyásokat a külföldiek, hogy oda például nem tudunk eleget küldeni. Sláger. Márpedig a keresletet ki kell elégíteni. Ezt minden üzleti szellemmel megáldott ember tudja. Ezeken a termékeken vastagon rajta van a „giccsadó”, nem is kevés, húsz százalék. A szalonnázó paraszt figurája csaknem ötszáz forint — mégis kelendő, Antal István azt mondja, hogy olcsó, hiszen tíz esztendeje ezen az áron kél el. De közben a gyár szüntelenül fiatalodik, korszerűsödik, rekonstruálódik, s meg kellett olyan gondokat is oldani, hogy a kéményeiből áradó füst ne szennyezze a levegőt. Ez mind-mind sok pénzbe került, s ha mindezt a szalonnázó paraszt, Búsuló juhász, a madárkák és nyúlok árában is tükrözni akarnák, jóval többe kerülnének. A belföldre irányuló dísztárgyak szigorú zsűri előtt jelennek meg, s az Iparművészeti Tanács, ha úgy minősíti őket, hát öttől húsz százalékig állapíthatja meg az adót... Baj-e, hogy így van? Egyértelmű a felelet: nem. Nem lehet azt mondani, hogy a gyár nem törekedett arra, hogy a kor szellemének, a jó ízlésnek megfelelő dísztárgyakat készítsen. Neves művészek tervezték a figurákat, felhasználtak mindent, ami a gyártásban új, a piac azonban makacsnak bizonyult. Veszik a madarakat. Ami külföldnek megy, azt nem zsűrizik, kutyaexport indul hát a nyugati államokba: tőképpen Angliába, az NSZK-ba, Spanyolországba. Merre tart az iparművészet? Onnan már kár lenne elindulni, hogy az ember használati tárgyait maga díszítette, azokat maga is készítette annak idején. Most a boltban vesszük meg azokat, és nem lehet azt állítani, hogy nem szépek. Ipari formatervezők hada igyekszik azon, hogy használati tárgyaink — azonkívül, hogy jói működjenek — esztétikusak is legyenek. Ami pedig díszítésül szolgál, ki kell hogy elégítse a rengeteg féle ízlést, a csiricsáré madárkától a karcsú, szecesz- sziós eozin vázáig mindent. — A dísztárgyak, főképpen az eozin tárgyak készítésénél visszatértünk a hajdani figurákhoz. A fazonkönyveink megvannak, a nyolcvanas évektől, a rajzok alapján aztán elkészítjük Zsolnayék hajdani pávás, rákos, leányfigurás táljait. Ezeket mind megtalálhatja a boltokban. Ez a fazonkönyv nagy kincs. Nem is ártana mikrofilmen megörökíteni a mintákat, rajzokat, talán a propagandára is nagyobb lehetőség nyílnék. Arról nem is beszélve, hogy tönkre is mehetnek a csaknem száz- esztendős könyvek ... Az eozintárgyak — apró figurák, vázák, tálak — nagyon szépek, kelendők. Hiába drágák. És talán nem is azok. Igen figyelemre méltó volt, amit hallottam: az eozin boltban vásárolt valaki, OTP-papírral. Kérdezték, mit akar venni? Azt válaszolta, hogy háromezer forintos vázákat. Hármat vett, s azt mondta, azért, mert ebben akarja a pénzét tartani. Csodálkoztak, hirtelen félre is értették, sietve magyarázkodott: nem, nem beletenni szeretné, hanem az eozin értéke nem csökken, azt bármikor el tudja adni bárkinek. Jó takarék. Ilyen is van. És ez bizonyítja, hogy a gyár termékei közmegbecsülésnek örvendenek. Az -étkészletek iránt óriási a kereslet, számos érdeklődő van máris. A Hiltonbgn lakott egy nyugatnémet vendég, huszonnégy személyes készletet rendel nászajándéknak ... S ha a gyár profilja részben meg is változott — a 313 millió forintos termelési értékből mintegy százhúszat képviselnek a dísztárgyak és étkészletek — a termelési eredmények, számok azt bizonyítják, hogy Zsolnay elképzeléseinek nyomában haladnak. Tennivalóikat pontosan tudják, s ha a propagandán egy kicsit is javítanának, a szép jelenből ragyogó jövő lenne. Mert az országban sokhelyütt nem is tudják, hogy az a pirogránit padlóváza a Zsolnay-gyár terméke, Fürtös György keramikusművész munkája ... Kampis Péter Fazekas Lajos: Csillagra néző Mélyenalvó fáradtak ágya az éj, csillagra néző. lélek-magánya, mikor esőcseppeknél nehezebb csend ül az ablak előtti fákra. — Hányszor törték nyugalmam ablakát! S nem hajigáltam öklöm az égre, ujjaim pengéit se nyújtottam barbár dühvei magam védelmére. — Villanásokra tört csillag. Emlék: követ olvasztó gyújtogatások. — Nem költözhet csak emlékeibe az, ki égő otthonokat látott! — S ők, akikkel bimbószájú gyermek pihen most szerelmük ágya mellett, megkeseredett mesék igazát szövik álmukban: a történelmet. Sóhajtó zajt küld valahonnan egy gép szüntelen; a rendező ember — ki számba veszi sorsát, dolgait — hirt ad nekem e gép-üzenettel: A munka örök. S amíg hallgatom, mozdul óriás gépdaru váza.-------B eidegződés: hajnali trapp — ki a fény alá, ki a sokaságba. Bárdosi Németh János Éjféli műszak . ■ Ez női láb volt, ahogy elsietett éjfél körül ablakunk alatt az utcán. 0, emencipáció, mentsd meg szegényt a félelemtől, ahogy a lombtalan homályban a külváros felé siet egyre szaporább szívdobogással. Neonfényű lámpa, vezesd el bizakodva otthonába, adj piskótát, tejet neki otthoni fészek, s ha feje fáradtan öledbe hullik, jó pihenőt! Jurij Bondarev: Az út mentén A lány a gerendákon ült. Fiatal, szőkehajú, falusi teremtés volt, s mielőtt ráismertem volna, nyomban az jutott eszembe: ez a húszas években lehetett, valahol Oroszországban. Körös-körül mindenütt makulátlanul tiszta homok, ráhullott a kőház árnyéka, a ház magányosan emelkedett az út mentén, a fehér folyami homok közepén, ahol kicsiny szigetként zöidellt a fű, a hűs bojtorján — és a lány, ez a mezítlábas falusi szépség, aki a házzal szemközt ült a gerendákon, és a forró napsütéstől hunyorgott; pajkosan keresztnevemen szólított. Messziről néztem ismerős, mosolygó arcát, amelyet félig eltakart csaknem fehérre fakult hajának homlokába lógó tincse — és sehogyan sem jutott eszembe, ki lehet ez a lány, mi a neve, milyen kapcsolatban voltam vele ... Felocsúdtam és felötlött bennem egy másik, sárgás, már túlvilági arc, hátro- csukló fej, tágra nyitott száj —, s félelem fogott el a két arc összehasonlítására, amely egy és ugyanazon nőé volt, akit én soha az életben nem láttam fiatalon, de első ízben láttam olyan pontosan és világosan álmomban, mintha örömmel vártam volna, hogy találkozzam vele — a húszas években, azon a naptól átmelegedett homokos úton, a tágas mező kellős közepén magányoson emelkedő ház közelében. A restaurátor — Azt mondod, hogy te az égvilágon mindent össze tudsz ragasztani? — Nem mindent pajtás, nem bizony! Volt egy ismerősöm, Kolja Losadkin, a nagy restaurátor. Ö aztán az ördög legapróbb göndör szőrszálát is össze tudta ragasztani, még a galambtojás héját is úgy összetapasztotta, hogy egyetlen repedést sem lehetett felfedezni rajta — arany keze volt, pajtás, no meg ezüstös feje. Egyszer pedig részegen állít be
