Dunántúli Napló, 1977. április (34. évfolyam, 90-117. szám)
1977-04-03 / 92 szám
1977. április 3., vasárnap Dunántúli napló Vita, interjú, riport a Jelenkorban Nyitottabbá válás, más műfajok kapcsolása PIIUOKKIÓ '//////;vMv.v.vv.w.v.v.v .v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.w. v.w.v.v.v.*. v.w.v.v.vv Bemutató a g yermekszí nház ban Ha végiglapozzuk irodalmi folyóiratainkat, első látásra szembetűnik, hogy ma már szinte alig akad olyan, mely helyet ne adna a megszokott műfajokon kívül — vers, próza, tanulmány, kritika — más, újabban igen közkedvelt, széles olvasó- közönséget vonzó műfajoknak. Gyakran előfordul, hogy egy-egy folyóirat éppen ez utóbbiakkal hívja fel magára a figyelmet, növeli olvasóinak a számát. Példaként mindjárt megemlíthetjük az átalakított Kritikát, mely hosszú éveken keresztül a szakma meglehetősen zárt lapja volt, ma pedig egyik legkeresettebb folyóiratunk. A közművelődéssel foglalkozó cikkei, vitái szinte minden szám megjelenése után élénk visszhangot váltanak ki. De hivatkozhatnánk a Kortársra is, mely az utóbbi években számos, nagy figyelmet keltő szociográfiai írást tett közzé, többek között Moldova György munkáit. Közel hét esztendeje vallatja Bertha Bulcsu a magyar irodalom jeles alkotóit a Jelenkor hasábjain, s mint az olvasói véleményekbből kitűnik, az interjúk a folyóirat legolvasottabb közleményei. Szellemi.energiák A nyitottabbá válás, a más műfajok szerves kapcsolása együtt jár a szellemi energiák intenzívebb mozgatásával, megsokszorozza e folyóiratok vonzerejét, új kapcsolatokat teremt írók és olvasók között. Természetesen ez a tartalmi bővülés nem jelenti azt, hogy a hagyományos műfajok háttérbe szorulnak, nem is jelentheti, hiszen irodalmi folyóirataink elsődleges feladata mégis az élő irodalom gondozása. Csupán arról van szó, hogy egy sajátos olvasói igény kielégítésére, melyet korábban néha elhanyagoltak, ma nagyobb gondot fordítanak a szerkesztők. Az alábbiakban e tekintetben szeretnénk megvizsgálni a Jelenkor utóbbi fél évének néhány közleményét. A vita egyik legjobb módja annak, hogy bizonyos kérdéseket nyílt fórumon tisztázzanak. Lehetőséget ad továbbá az olvasói érdeklődés felkeltésére és ébrentartására. A Jelenkorban hosszú ideje nem zajlott olyan tartalmas és tanulságos vita, mint amilyet Vekerdi László Nekünk Mohács kell? című, a folyóirat kettős nyári számában közölt tanulmánya robbantott ki. Az írás a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából azokra a kérdésekre irányította a figyelmet, mely kérdéseket történészeink nagyon is ellentétes szemszögből vizsgálnak és értelmeznek. Hogy ennek valóságáról meggyőződjünk, elég elolvasnunk Perjés Géza, Sza- kály Ferenc, Barta Gábor, Ne- meskürthy István hozzászólásait. Nem' valószínű, hogy a felsorolt történészeknek sikerült meggyőzniük egymást a vita minden terén, az azonban bizonyos, hogy ez az eszmecsere sokban hozzájárult az alapvető kérdések tisztázásához és számunkra, olvasók számára is hasznos tanulságokkal szolgált. Többek között Nemes- kürthy István sokat szidott, de igen népszerű Ez történt Mohács után című könyvével kapcsolatban is. Most a tudós Perjés Géza határozottan állást foglalt a könyv értékei mellett, s ezzel bizonyságát adta annak, hogy egy tudományos munka és egy szépírói eszközökkel megírt történelmi esszé között nincs áthidalhatatlan ellentét. Ellentét csak az elő- ítételektől nem1 mentes történészek és írók között van, amint a vitából helyenként ez is kiderült. Bár a Mohács-vita helyénvalóbb lett volna egy történelmi szaklapban, mégis azt kell mondanunk, érdemes volt a Jelenkorban közzétenni. Egyrészt mert a szakterületen túlmutató kérdéseket is érintett, másrészt, mert a folyóirat hajdani vitáinak jó szellemét idézte. Talán kedvet csinál más jellegű, az irodalomhoz közelebb álló problémák megvitatásához is. Beszélgetések írókkal, művészekkel Az interjúk, ha sorozatban jelennek meg, gyakran holtpontra jutnak, kifáradnak, érdektelenné válnak. Bertha Bulcsu interjúit 1969 óta olvassuk a Jelenkorban s mindig megmegújuló érdeklődéssel. A titkuk, ma már tudjuk, nagyon egyszerű: Bertha Bulcsu nem interjút készít, hanem interjút alkot. Külön világuk, sajátos légkörük van ezeknek a beszélgetéseknek, az olvasó mindegyikben új színt fedezhet fel. Leginkább talán mégis az jellemzi őket, hogy Bertha az ember felől közelíti meg az írót és nem, fordítva. Túlontúl irodalmias interjú sikeredhetett volna például a Kormos Istvánnal vagy Örkénnyel folytatott beszélgetésből, ha nem ezt a természetesen egyéni módszert alkalmazza. Egy szokványos beszélgetés során nem derült volna ki olyan sok új, érdekes dolog Csurka Istvánról vagy Galgóczi Erzsébetről, mint amennyit megtudtunk Bertha írásaiból. A sorozat annyira hozzátartozik már a Jelenkorhoz, hogy aggódva gondolunk a jövőre, mikor — interjúalany hiányában — megszűnik. Az utóbbi időben egy másik beszélgetés-sorozat közlését is megkezdte a folyóirat. Ezekben a beszélgetésekben neves irodalomtudósaink vallanak pályájukról, munkásságukról. Kétségtelen, hogy az itt közölt beszélgetések nem keltenek olyan széles körű érdeklődést, mint Bertha Bulcsu interjúi, mégis hasznosnak érezzük a vállalkozást, mert az irodalom rejtettebb műhelyeibe világítanak be. A Jelenkor állandó rovatot tart fenn a képzőművészeknek. A kiállításokról, könyvekről, művészeti eseményekről beszámoló írások mellett érdeklődéssel olvassuk Tüskés Tibor egy-egy interjúját, melyekben Pécsett élő művészek szólalnak meg. Legutóbb a baranyai művésztelepek életéről, munkájáról rajzolt sokoldalú képet. A riport Szintén azok közé a műfajok közé tartozik, melyek az utóbbi esztendőkben igen népszerűkké váltak folyóirataink hasábjain, A Magyarország felfedezése sorozat megindulásával egy sajátos változata alakult ki a riportnak: ez egyesíti magában a szépirodalom és a szociográfia elemeit. Mai valóságunk bemutatására, a problémák feltérképezésére az egyik leghatásosabb műfaj. Gondoljunk csak Végh Antal nvírségi riportjaira, vagy Moldova György Komlóról szóló könyvére, de ide sorolhatjuk a Jelenkorban nap- ■Világott látott, a felszabadulási pályázat alkalmából született írásokat is. Legutóbb Kam- pis Péter riportját olvashattuk a lap múlt évi tizedik és tizenegyedik számában a bere- mendi cementgyárról. Hasonló jellegű riportokra a jövőben is feltétlenül szükség lenne. Pécs és Baranya néhány közérdekű problémájának felvetése nemcsak a lap iránti érdeklődést növelné, de módot adna arra is, hogy számos megoldásra váró kérdés előtérbe kerüljün. Kovács Sándor S zerencse, hogy találkoztam öcsivel, s így sok mindenre fény derült, öcsi fehérszőke dugóhúzó hajat viselt, mint mindig, szemüveget, amelynek kunkori szára kacéran kikandikált a füle alól, továbbá fehér garbót, amit az ünnepélyes alkalomra adtak rá, s amit kitartóan dörgölgetett a Kamaraszínház előtti vaskorlátnak, akár valamely kismalac, ha vakaródzik. De öcsi nem vakaródzott, hanem ideges volt. A nagymamája megsúgta, hogy mindez a bálna miatt van. öcsi — mit tagadjam — félt a bálnától. Tudta, hogy a bálna el fogja nyelni Pinokkiót a második felvonásban és nem örült a dolognak. Lehet, — nem tudom, mert öcsit nem tudtam könnyen szóra birni, különben is letelt a szünet, —, szóval lehet, hogy titokban azt remélte, ebben a Pinokkióban nem lesz bálna, a bálna időközben megdöglött vagy átváltozott űrhajóvá. Csak később jutott eszembe, hogy meglehet, a szünetbéli idegességben része volt annak is, hogy Pinokkiót az első felvonás végén a gaz Róka meg a teszősködő, buta Macska felakasztották egy fára, kihirdették, hogy meghalt és ezek- után legördült a függöny. Mivel Öcsi életében először volt színházban, s nem tudhatta, hogy az első felvonás után mindig következik a második, ahol többnyire jóra fordulnak a dolgok (ámbár. . .), előfordulhat, hogy azt hitte: Pinok- kió tényleg meghalt. Pedig Pi- nokkiónak nem szabad meghalnia, ő nagyon soká él, talán örökké, születése óta gyerek-generációk tucatjai cseperedtek ilyen vagy olyan felnőttekké, de Pinokkió újra és újra elcsavargott, újra és újra megjavult és mégiscsak elment abba az iskolába . . . Előadás végén ismét találkoztam öcsivel, túléltük a bálna-kalandot, megkérdeztem, hogy tetszett neki az egész. Azt mondta: jól. Hót akkor rendben van, gondoltam, a nap is nagyon szépen sütött, vasárnap dél lévén egy finom ebédre is volt kilátás. * Ha az előadás „jól tetszett", a gyerekek kiordítozták és agyonizgulták magukat, sőt, elkapkodták a feléjük szórt cukorkákat — mellettem egy kislány boldogan üvöltött az anyjának: anyu, három cukrom van!, pedig feltehetőleg otthon egész zacskóval kap — és kipirult arccal, elégedetten kivonultak a szép tavaszi napsütésbe, akkor minden rendben kell, hogy legyen. Miért vagyok mégis nyugtalan? Lehet, hogy attól a nagyon harsány jelenettől, amikor a gonosz emberkereskedők a szamárra változott Pinokkiót és Kanócot keresik? Lehet, hogy attól a hisztérikussá fokozódott kiabálástól? A színpadon ezekben a percekben bőven élnek a rég bevált módszerrel: gyerekekről lévén szó, minduntalan bevonják a közönséget a játékba. Ott az egyik szereplő a sarokban, a másik szereplő majd orra bukik benne, de megkérdezi: Hova tűnhetett? Nem tudjátok, gyerekek? A gyerekek persze tudják, büszkék is erre, különben is, azért gyerekek, hogy ha játszanak, akkor istenigazából tegyék, tehát visszakiabólnak, hogy ott van, ott van a sarokban ... A színész örülhet, mert hiszen sikere van. Rendező és mindenki örülhet, mert az előadás kétségkívül igen nagyhatású. Nos, ezekután a rohangálás és kiabálás tetőfokán egyszer- csak a két emberrabló is kérdezgeti ám a gyerekeket: nem láttátok valahol Pinokkiót? Merre van? A gyerekek a dübörgésben és patronfüstben és hőségben és zajban tombolva kiáltozzák: ott vannak, ott vannak, elbújtak! Vagyis, mit tettek? Kiadták Pinokkiót az ellenségnek. Ekkor nagyon elszomorodtam. ültem már nagyon jó bábelőadásokon, ahol a gyerekek ilyenkor efféléket kiabáltak: bújj el, menekülj! Most is azt kellett volna mondaniuk: vigyázz, Pinokkió! így aztán nem csoda, ha a két gonosz fülöncsípte Pinokkiót. A gyerekek segítségével. Kérem, én nem akarom meghamisítani a világot a gyerekek számára sem. Remélem, ez világos. Hiszen a végén úgyis minden jóra fordult, mondhatnák. Mégis, nem lett volna jobb, ha nemcsak úgy magától fordul jóra minden? * Fentiektől eltekintve, nem tudom, nem mentem-e át ott a színházban valami titokzatos átváltozáson. Ezt abból gondolom, hogy a végén oly nagyon egyetértettem a többi — nyolc- tíz-tizenkét éves — nézővel. — Ki tetszett nektek legjobban? — A Tücsök meg a Pillangó. — Pinokkió nem? — Ja, dehogyisnem, csak azt hittük, őrajta kívül. .. — S úgy egyébként? Az egész előadásból? — Meg tetszik hogyishívják . . . kritizálni? — ligen ... valami olyasmi.. . — Akkor tessék megírni, hogy a díszletek nagyon jók voltak, meg szépek. És azt feltétlenül tessék megírni, hogy ne tegyenek bele ilyen sok hosszú zenéket, mert azt a gyerekek nem szeretik. * Hát akkor kezdjünk hozzá ... A Pécsi Nemzeti Színház Gáli László rendezésében bemutatta Collodi—Litvai Pinok- kio című mesejátékát, Székely Iván — Kormos István verseire irt — zenéjével, a díszleteket Langmár András vendégművész tervezte, a kitűnő maszkokat pedig Léka László. A címszerepet Krasznái Klára játszotta, kedvesen, jó humorral, temperamentumoson, a karakteres Tücsök (N. Szabó Sándor) és Pillangó (Unger Pálma) mellett meg kell még említenem Sir Katit, a kicsit átformált, maibb, mulatságosabb Kék Tündér szerepében. A Rókának (Györgylalvay Péter) és a Macskának (Joó Kati) remek jelmezei voltak (jelmeztervező: Ek Erzsébet) és kellőképpen tudtak gonoszok meg ellenszenvesek lenni. Dzsepettónak Mester István kicsit túl skatulyából kihúzott, Kanócnak Katona Agnes kicsit lányos, lágy volt. Egészében az együttes A Pinokkió túl harsányra fogta a hangját, oda nem illőnek éreztem Takács Gyula cirkuszi magánszámát. Az előadás nem tudta hitelesen kibontani Pinokkió jellemének átalakulását, a tanulságokat — kissé gügyögve — egyszerűen deklarálták. Egészében pedig mégiscsak tetszett az előadás, mert sok apróbb-nagyobb ötlet biztosította a látványosságot, a színház varázsát, továbbá azt a modernebb, kicsit érdesebb, a szentimentalizmustól végképpen elszakadt, humorral bátran élő hangvételt, amelyet a mai gyermekirodalom már mintegy kötelezővé tett. Az együttesből a fentieken kívül a dramaturgot és a rendezőt kell kiemelnünk. Végül pedig még egy kritikai megjegyzés. A színházi műsorfüzet, ez egy idő óta feltűnt nekem, alig hordoz valami információt, ha a szereplőket rosszul nyomtatták ki, nem javítja ki senki, a színészekről éveken át ugyanaz a fotó jelenik meg bennük, a rendezői nyilatkozatok pedig mindig jóval gyengébbek, mint maga a produkció. Ha úgy vélik, nem olyan borzasztóan fontos dolog ez, tévednek. Minden fontos, ha komolyan vesszük a dolgunkat. Ez esetben ráadásul el tudtam volna képzelni a szokványostól eltérő, a valódi közönségnek, vagyis a gyerekeknek készült műsorfüzetet. Hadd tegyék el emlékbe. Hallama Erzsébet
