Dunántúli Napló, 1977. április (34. évfolyam, 90-117. szám)

1977-04-03 / 92 szám

1977. április 3., vasárnap Dunántúli napló Vita, interjú, riport a Jelenkorban Nyitottabbá válás, más műfajok kapcsolása PIIUOKKIÓ '//////;vMv.v.vv.w.v.v.v .v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.w. v.w.v.v.v.*. v.w.v.v.vv Bemutató a g yermekszí nház ban Ha végiglapozzuk irodalmi folyóiratainkat, első látásra szembetűnik, hogy ma már szin­te alig akad olyan, mely helyet ne adna a megszokott műfajo­kon kívül — vers, próza, tanul­mány, kritika — más, újabban igen közkedvelt, széles olvasó- közönséget vonzó műfajoknak. Gyakran előfordul, hogy egy-egy folyóirat éppen ez utóbbiak­kal hívja fel magára a figyel­met, növeli olvasóinak a szá­mát. Példaként mindjárt meg­említhetjük az átalakított Kri­tikát, mely hosszú éveken ke­resztül a szakma meglehető­sen zárt lapja volt, ma pedig egyik legkeresettebb folyóira­tunk. A közművelődéssel fog­lalkozó cikkei, vitái szinte min­den szám megjelenése után élénk visszhangot váltanak ki. De hivatkozhatnánk a Kortárs­ra is, mely az utóbbi években számos, nagy figyelmet keltő szociográfiai írást tett közzé, többek között Moldova György munkáit. Közel hét esztendeje vallatja Bertha Bulcsu a ma­gyar irodalom jeles alkotóit a Jelenkor hasábjain, s mint az olvasói véleményekbből kitű­nik, az interjúk a folyóirat legolvasottabb közleményei. Szellemi.energiák A nyitottabbá válás, a más műfajok szerves kapcsolása együtt jár a szellemi energiák intenzívebb mozgatásával, megsokszorozza e folyóiratok vonzerejét, új kapcsolatokat teremt írók és olvasók között. Természetesen ez a tartalmi bővülés nem jelenti azt, hogy a hagyományos műfajok hát­térbe szorulnak, nem is jelent­heti, hiszen irodalmi folyóira­taink elsődleges feladata mé­gis az élő irodalom gondozá­sa. Csupán arról van szó, hogy egy sajátos olvasói igény ki­elégítésére, melyet korábban néha elhanyagoltak, ma na­gyobb gondot fordítanak a szerkesztők. Az alábbiakban e tekintetben szeretnénk megvizs­gálni a Jelenkor utóbbi fél évé­nek néhány közleményét. A vita egyik legjobb mód­ja annak, hogy bizonyos kér­déseket nyílt fórumon tisztáz­zanak. Lehetőséget ad továb­bá az olvasói érdeklődés fel­keltésére és ébrentartására. A Jelenkorban hosszú ideje nem zajlott olyan tartalmas és ta­nulságos vita, mint amilyet Vekerdi László Nekünk Mohács kell? című, a folyóirat kettős nyári számában közölt tanul­mánya robbantott ki. Az írás a mohácsi csata 450. évforduló­ja alkalmából azokra a kér­désekre irányította a figyel­met, mely kérdéseket történé­szeink nagyon is ellentétes szemszögből vizsgálnak és ér­telmeznek. Hogy ennek való­ságáról meggyőződjünk, elég elolvasnunk Perjés Géza, Sza- kály Ferenc, Barta Gábor, Ne- meskürthy István hozzászólása­it. Nem' valószínű, hogy a fel­sorolt történészeknek sikerült meggyőzniük egymást a vita minden terén, az azonban bi­zonyos, hogy ez az eszmecse­re sokban hozzájárult az alap­vető kérdések tisztázásához és számunkra, olvasók számára is hasznos tanulságokkal szol­gált. Többek között Nemes- kürthy István sokat szidott, de igen népszerű Ez történt Mo­hács után című könyvével kap­csolatban is. Most a tudós Perjés Géza határozottan állást foglalt a könyv értékei mellett, s ezzel bizonyságát adta an­nak, hogy egy tudományos munka és egy szépírói eszkö­zökkel megírt történelmi esszé között nincs áthidalhatatlan ellentét. Ellentét csak az elő- ítételektől nem1 mentes törté­nészek és írók között van, amint a vitából helyenként ez is kiderült. Bár a Mohács-vita helyén­valóbb lett volna egy történel­mi szaklapban, mégis azt kell mondanunk, érdemes volt a Jelenkorban közzétenni. Egy­részt mert a szakterületen túl­mutató kérdéseket is érintett, másrészt, mert a folyóirat haj­dani vitáinak jó szellemét idézte. Talán kedvet csinál más jellegű, az irodalomhoz közelebb álló problémák meg­vitatásához is. Beszélgetések írókkal, művészekkel Az interjúk, ha sorozatban jelennek meg, gyakran holt­pontra jutnak, kifáradnak, ér­dektelenné válnak. Bertha Bul­csu interjúit 1969 óta olvassuk a Jelenkorban s mindig meg­megújuló érdeklődéssel. A tit­kuk, ma már tudjuk, nagyon egyszerű: Bertha Bulcsu nem interjút készít, hanem interjút alkot. Külön világuk, sajátos légkörük van ezeknek a be­szélgetéseknek, az olvasó min­degyikben új színt fedezhet fel. Leginkább talán mégis az jellemzi őket, hogy Bertha az ember felől közelíti meg az írót és nem, fordítva. Túlontúl irodalmias interjú sikeredhe­tett volna például a Kormos Istvánnal vagy Örkénnyel foly­tatott beszélgetésből, ha nem ezt a természetesen egyéni módszert alkalmazza. Egy szok­ványos beszélgetés során nem derült volna ki olyan sok új, érdekes dolog Csurka István­ról vagy Galgóczi Erzsébetről, mint amennyit megtudtunk Bertha írásaiból. A sorozat annyira hozzátartozik már a Jelenkorhoz, hogy aggódva gondolunk a jövőre, mikor — interjúalany hiányában — meg­szűnik. Az utóbbi időben egy másik beszélgetés-sorozat közlését is megkezdte a folyóirat. Ezek­ben a beszélgetésekben ne­ves irodalomtudósaink valla­nak pályájukról, munkássá­gukról. Kétségtelen, hogy az itt közölt beszélgetések nem keltenek olyan széles körű ér­deklődést, mint Bertha Bulcsu interjúi, mégis hasznosnak érezzük a vállalkozást, mert az irodalom rejtettebb műhelyei­be világítanak be. A Jelenkor állandó rovatot tart fenn a képzőművészeknek. A kiállításokról, könyvekről, művészeti eseményekről beszá­moló írások mellett érdeklő­déssel olvassuk Tüskés Tibor egy-egy interjúját, melyekben Pécsett élő művészek szólal­nak meg. Legutóbb a bara­nyai művésztelepek életéről, munkájáról rajzolt sokoldalú képet. A riport Szintén azok közé a műfa­jok közé tartozik, melyek az utóbbi esztendőkben igen nép­szerűkké váltak folyóirataink hasábjain, A Magyarország felfedezése sorozat megindu­lásával egy sajátos változata alakult ki a riportnak: ez egyesíti magában a szépiro­dalom és a szociográfia ele­meit. Mai valóságunk bemuta­tására, a problémák feltérké­pezésére az egyik leghatáso­sabb műfaj. Gondoljunk csak Végh Antal nvírségi riportjai­ra, vagy Moldova György Kom­lóról szóló könyvére, de ide sorolhatjuk a Jelenkorban nap- ■Világott látott, a felszabadulá­si pályázat alkalmából szüle­tett írásokat is. Legutóbb Kam- pis Péter riportját olvashattuk a lap múlt évi tizedik és ti­zenegyedik számában a bere- mendi cementgyárról. Hasonló jellegű riportokra a jövőben is feltétlenül szükség lenne. Pécs és Baranya né­hány közérdekű problémájá­nak felvetése nemcsak a lap iránti érdeklődést növelné, de módot adna arra is, hogy szá­mos megoldásra váró kérdés előtérbe kerüljün. Kovács Sándor S zerencse, hogy találkoz­tam öcsivel, s így sok mindenre fény derült, öcsi fehérszőke dugóhú­zó hajat viselt, mint mindig, szemüveget, amelynek kunkori szára kacéran kikandikált a füle alól, továbbá fehér gar­bót, amit az ünnepélyes al­kalomra adtak rá, s amit kitartóan dörgölgetett a Ka­maraszínház előtti vaskorlát­nak, akár valamely kismalac, ha vakaródzik. De öcsi nem vakaródzott, hanem ideges volt. A nagymamája megsúgta, hogy mindez a bálna miatt van. öcsi — mit tagadjam — félt a bálnától. Tudta, hogy a bál­na el fogja nyelni Pinokkiót a második felvonásban és nem örült a dolognak. Lehet, — nem tudom, mert öcsit nem tudtam könnyen szóra birni, különben is letelt a szünet, —, szóval lehet, hogy titokban azt remélte, ebben a Pinokkióban nem lesz bálna, a bálna idő­közben megdöglött vagy átvál­tozott űrhajóvá. Csak később jutott eszembe, hogy meglehet, a szünetbéli idegességben része volt annak is, hogy Pinokkiót az első fel­vonás végén a gaz Róka meg a teszősködő, buta Macska felakasztották egy fára, kihir­dették, hogy meghalt és ezek- után legördült a függöny. Mi­vel Öcsi életében először volt színházban, s nem tudhatta, hogy az első felvonás után mindig következik a második, ahol többnyire jóra fordulnak a dolgok (ámbár. . .), előfor­dulhat, hogy azt hitte: Pinok- kió tényleg meghalt. Pedig Pi- nokkiónak nem szabad meg­halnia, ő nagyon soká él, ta­lán örökké, születése óta gye­rek-generációk tucatjai csepe­redtek ilyen vagy olyan fel­nőttekké, de Pinokkió újra és újra elcsavargott, újra és újra megjavult és mégiscsak elment abba az iskolába . . . Előadás végén ismét talál­koztam öcsivel, túléltük a bál­na-kalandot, megkérdeztem, hogy tetszett neki az egész. Azt mondta: jól. Hót akkor rendben van, gondoltam, a nap is nagyon szépen sütött, vasárnap dél lévén egy finom ebédre is volt kilátás. * Ha az előadás „jól tetszett", a gyerekek kiordítozták és agyonizgulták magukat, sőt, elkapkodták a feléjük szórt cukorkákat — mellettem egy kislány boldogan üvöltött az anyjának: anyu, három cuk­rom van!, pedig feltehetőleg otthon egész zacskóval kap — és kipirult arccal, elégedetten kivonultak a szép tavaszi nap­sütésbe, akkor minden rend­ben kell, hogy legyen. Miért vagyok mégis nyugtalan? Lehet, hogy attól a nagyon harsány jelenettől, amikor a gonosz emberkereskedők a szamárra változott Pinokkiót és Kanócot keresik? Lehet, hogy attól a hisztérikussá fokozódott kiabálástól? A színpadon ezekben a percekben bőven élnek a rég bevált módszerrel: gyerekekről lévén szó, mindun­talan bevonják a közönséget a játékba. Ott az egyik szereplő a sarokban, a másik szereplő majd orra bukik benne, de megkérdezi: Hova tűnhetett? Nem tudjátok, gyerekek? A gyerekek persze tudják, büsz­kék is erre, különben is, azért gyerekek, hogy ha játszanak, akkor istenigazából tegyék, te­hát visszakiabólnak, hogy ott van, ott van a sarokban ... A színész örülhet, mert hiszen si­kere van. Rendező és minden­ki örülhet, mert az előadás kétségkívül igen nagyhatású. Nos, ezekután a rohangálás és kiabálás tetőfokán egyszer- csak a két emberrabló is kér­dezgeti ám a gyerekeket: nem láttátok valahol Pinokkiót? Merre van? A gyerekek a dü­börgésben és patronfüstben és hőségben és zajban tombolva kiáltozzák: ott vannak, ott vannak, elbújtak! Vagyis, mit tettek? Kiadták Pinokkiót az ellenségnek. Ekkor nagyon elszomorod­tam. ültem már nagyon jó bábelőadásokon, ahol a gye­rekek ilyenkor efféléket kia­báltak: bújj el, menekülj! Most is azt kellett volna mondani­uk: vigyázz, Pinokkió! így aztán nem csoda, ha a két gonosz fülöncsípte Pinok­kiót. A gyerekek segítségével. Kérem, én nem akarom meg­hamisítani a világot a gyere­kek számára sem. Remélem, ez világos. Hiszen a végén úgyis min­den jóra fordult, mondhatnák. Mégis, nem lett volna jobb, ha nemcsak úgy magától for­dul jóra minden? * Fentiektől eltekintve, nem tu­dom, nem mentem-e át ott a színházban valami titokzatos átváltozáson. Ezt abból gondo­lom, hogy a végén oly nagyon egyetértettem a többi — nyolc- tíz-tizenkét éves — nézővel. — Ki tetszett nektek leg­jobban? — A Tücsök meg a Pillan­gó. — Pinokkió nem? — Ja, dehogyisnem, csak azt hittük, őrajta kívül. .. — S úgy egyébként? Az egész előadásból? — Meg tetszik hogyishív­ják . . . kritizálni? — ligen ... valami olyas­mi.. . — Akkor tessék megírni, hogy a díszletek nagyon jók voltak, meg szépek. És azt fel­tétlenül tessék megírni, hogy ne tegyenek bele ilyen sok hosszú zenéket, mert azt a gyerekek nem szeretik. * Hát akkor kezdjünk hoz­zá ... A Pécsi Nemzeti Színház Gáli László rendezésében be­mutatta Collodi—Litvai Pinok- kio című mesejátékát, Székely Iván — Kormos István verseire irt — zenéjével, a díszleteket Langmár András vendégmű­vész tervezte, a kitűnő maszko­kat pedig Léka László. A cím­szerepet Krasznái Klára ját­szotta, kedvesen, jó humorral, temperamentumoson, a karak­teres Tücsök (N. Szabó Sán­dor) és Pillangó (Unger Pál­ma) mellett meg kell még em­lítenem Sir Katit, a kicsit át­formált, maibb, mulatságosabb Kék Tündér szerepében. A Ró­kának (Györgylalvay Péter) és a Macskának (Joó Kati) remek jelmezei voltak (jelmeztervező: Ek Erzsébet) és kellőképpen tudtak gonoszok meg ellen­szenvesek lenni. Dzsepettónak Mester István kicsit túl skatu­lyából kihúzott, Kanócnak Ka­tona Agnes kicsit lányos, lágy volt. Egészében az együttes A Pinokkió túl harsányra fogta a hangját, oda nem illőnek éreztem Ta­kács Gyula cirkuszi magánszá­mát. Az előadás nem tudta hitelesen kibontani Pinokkió jellemének átalakulását, a ta­nulságokat — kissé gügyögve — egyszerűen deklarálták. Egészében pedig mégiscsak tetszett az előadás, mert sok apróbb-nagyobb ötlet biztosí­totta a látványosságot, a szín­ház varázsát, továbbá azt a modernebb, kicsit érdesebb, a szentimentalizmustól végkép­pen elszakadt, humorral bát­ran élő hangvételt, amelyet a mai gyermekirodalom már mint­egy kötelezővé tett. Az együt­tesből a fentieken kívül a dra­maturgot és a rendezőt kell ki­emelnünk. Végül pedig még egy kriti­kai megjegyzés. A színházi műsorfüzet, ez egy idő óta fel­tűnt nekem, alig hordoz vala­mi információt, ha a szereplő­ket rosszul nyomtatták ki, nem javítja ki senki, a színészekről éveken át ugyanaz a fotó je­lenik meg bennük, a rendezői nyilatkozatok pedig mindig jó­val gyengébbek, mint maga a produkció. Ha úgy vélik, nem olyan borzasztóan fontos do­log ez, tévednek. Minden fon­tos, ha komolyan vesszük a dolgunkat. Ez esetben ráadásul el tud­tam volna képzelni a szokvá­nyostól eltérő, a valódi közön­ségnek, vagyis a gyerekeknek készült műsorfüzetet. Hadd te­gyék el emlékbe. Hallama Erzsébet

Next

/
Oldalképek
Tartalom