Dunántúli Napló, 1977. március (34. évfolyam, 59-89. szám)
1977-03-13 / 71. szám
\ LÉPEGETVE Csillag virít a bicskámon. Pipacsbojtok koronámon. Fölnyeritö lovam hátán tótágast áll a szivárvány. Zápor ugrott Észak felé, nincsen aki megköthetné. Kunkorodó villámkötél vörösébe markol a szél. Virrasztottam mécs-virágot. A tejúton sárkányt látok. Kaszabolom liliommal Fojtogatom vasostorral. Holdas Isten Ágtornyában gubbaszt ráncos éjszakában. Őrzi a vén világórát, világóra mutatóját. OTTHON Lovász Pali bátyámnak Soká matatsz. Tetők fölött föltárul holdas ablakod. Látod a megnyílt könyveket. A végtelenből láng lobog. Janus, BabiU meg Várkonyi szólnak Hozzád. A gondolat hatalmas törzse hófehér, növeszt hibátlan ágakat. Galambosi László versei A napokban jelent meg Galambosi László A forrás lányai című új verseskötete a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. A kötet két versét közöljük. Világos, hogy a két „nagyszerű típus" életrekeltése jelentette a színészek számára a legszebb, de nyilván legnehezebb feladatot. Foma Fomicsot Győry Emil játssza. Az első pillanatokban úgy tűnt, hogy alatta marad a felkorbácsolt várakozásnak, hiszen a közönség valami különös alakot vár, nagyszerűt és ördögit, különlegeset, valakit, aki homlokán viseli a hatalom és a gonoszság stigmáit. Ehelyett egy aligmaszkírozott, nem túl öreg, szelídarcú színész jelenik meg, jelentéktelen —, ha jól emlékszem, szürke — házikabátban. így aztán a továbbiakban teljesen Győry színészi képességein múlik, hogy a figurát elfogadtatja-e a nézővel. Igen, elfogadtatja. A szenvelgés hamis felhangjai, a nehezen palástolt, nyers önzés kitörései, a már-már tébollyá fokozódó, toporzékoló hatalomvágy meqielenítései a legjobbak játékában, de vannak ironikus színei is. s helyenként remekül együttdolgozik a többiekkel, fergeteges jó komé- diázásban is. Kézdy György Ezredes-e, kritikusi közhellyel: telitalálat. Ha az ezredes lottyadtabb, el- esettebb ember lenne, ha csak egy kicsivel is puhábbra fogná a szerepet, talán oly valószínűtlenné válna az egész történet, hogy az már a hitelét rombolná. Kézdy viszont egy katonásan serénykedő, túlbuzgó, okvetetlenkedő alakot formál, akinek ostobaságát, hiszékenységét, a tudományok iránti feltétlen és nevetséges hódolatát, tekintélytiszteletét és — mondjuk ki — gyávaságát — emeli ki inkább, semmint a jó szívét, amelyről esik úgyis elég szó nemcsak a regényben, a színpadon is. Ez az ezredes annyira önzetlen, hogy az már majdnem valóban önzésbe csap át. S ha az az érzésünk, hogy ezt az egész rémuralmat nemcsak maga Foma Fomics, hanem ők ketten az ezredessel „hozták ösz- sze”, hát akkor éppen azt éreztük, ami az előadás egyik lényeges mondanivalója, s ez elsősorban Kézdy György igen gondos és jó humorú karakterformálásának eredménye. Labancz Borbála mint társalkodónő a komédia színeit tarkítja, látni is élvezet, ő azt a fajta „klasszikus” vénlányt eleveníti meg, akiben nem lehet tudni, mi a több: a sznobság, a butaság, a talpnyalás vagy Egészében nagyon jól pergő, élvezetes előadást láthattunk, amelynek — hol könnyekig kacagtató, hol dermesztő — közlendője jól kitaposott utakon jutott el a közönséghez. Az est kellemes élményt, figyelmeztető gondolatokat nyújtott a nézők számára, kár, hogy a túlzsúfoltságnak is valamely fárasztó érzetét. Aki a Kamaraszínház első soraiban végig akarta követni a párhuzamosan is zajló eseményeket, annak ugyancsak forgatnia kellett a fejét egyik saroktól a másik felé. Úgy, hogy a kérdés, miszerint vajon miért nem lehetett ezt a hangban is erős, „kiterjedésben” is nagy, sokszereplős darabot a nagyszínházban játszani, jogosnak látszik. Ott háborítat- lanabbul röpködhettek volna a kanapék és karosszékek is, amelyeknek aljáról — fájdalom — a kisszínházban mindenki leolvashatta a leltári számot. Hallania Erzsébet Toldalagi Pál: ŐSI IMA a már-már szadista erény- csőszködés. Laposüvege, amit izgalmasabb pillanatokban előás valahonnan a fodrai alól, nem valami borzasztóan új ötlet, de itt, ahol a jellemkomikum ilyen gazdag, ez csak a néző örömét növeli. A tábor- nokné őnagyságát Takács Margit alakítja, aki végig kitűnő, de igazán akkor bontakozik ki, amikor a nemvárt események kizökkentik ingatag méltóságából. Tragikomikus magánszámmá növeli Takács Margit azt a jelenetet, amikor a tiszteletreméltó és ugyancsak igen ostoba — matróna mindenkinek könyörögni kezd, hogy hozzák vissza az ő kedves Foma Fo- micsát. Paál László egy — talán — jobb sorsra érdemes, élesszemű és keserű humorú házibohócot alakít, akinek filozófiáját azonban a szegénység és a végképpen meghajlott gerinc már kikezdte. Fa- ludy László játssza a megalázott öreg szolgát, a francialecke és a lázadás jelenete remek, kár, hogy ezt a figurát azután a szerző és rendező kiengedik a kezükből. Az ingyenélők hadából kiemelkedett még Dávid Kiss Ferenc bamba Obnoszkyja, Péter Gizi ka- carászó Obnoszkynéja és ifj. Kőmíves Sándor ihletetten bolond lakáj-költője. De a kiemelést folytathatnánk, szinte a színésznévsor teljes hosszában. A képen: a nevelőnő (Sir Katalin), Foma Fomics (Győry Emil) és az ezredes (Kézdy György) így búcsúzom el tőletek, szeretnék csillagkönnyeket hullatni, de egy roncs, öreg ember a sok-sok ütközet után kiszáradt, kútszerű szemeit inkább lesüti, nem lángol és nem képzeleg, ezért tehát letérdelek s elmormolom az ős-imát: Ne feledj engem el világ. István- lalva Két nagyszerű típus rajza Foma Fomics a nagy álszentek, a zseniális átejtők népes családjából való. Az, aki mások gyengeségeiből bombabiztos várat emel önmagának. Szégyentelen életművész. Pszichológiai eszközökkel dolgozó szélhámos. Vagyishogy ez lenne, ha nem Dosztojevszkij volna a szülőatyja. Dehát Dosztojevszkij lelket lehelt Foma Fomics- ba is, mint akármely más hősébe, s ettől aztán Foma Fomics, ennek a tartuffe-i ördög- figurának egyszeriben emberi formája lett. Kénytelenek vagyunk föleszmélmi: lámcsak, ennek a szemérmetlen gazfickónak, aki kényeskedve és kíméletlenül zsonglőrködik mások érzelmeivel, önérzetével, leikével, igen, neki magának is van lelke. Igaz.s hogy torz és beteg, de lélek az,rs, oda kell figyelni rá. „Valahol és valahogy elsőnek lenni, hatalmaskodni, piszkálódni és hencegni: — ez volt az ő első életszükséglete" — mondja róla maga Dosztojevszkij a Sztyepancsiikovo lakosai-ban. És mond róla még sok egyebet is, például ezt: „Ő valamikor irodalommal foglalkozott, de megbántották, el nem ismerték: az irodalom pedig — természetesen, ha elismeréssel nem találkozik — vésztőkbe vihet másokat is.” Meg aztán: „Alacsony lelkek természete, hogy ha a zsarnokság alól kiszabadulnak, maquk is zsarnokoskodnak." Szóval Foma Fomics jelleme külön tanulmányok tárgyául is szolgálhatna, annyira összetett és gazdag, rossz tulajdonságokban, sérülésekben és esen- dőségekben. Ellenpárja, az ezredes sokkal egyneműbb, ő jóságos, a szó klasszikus, kissé naív és együgyű értelmében. Mégis érdekessé teszi, hogy ő az az ember — oly sok helyről ismerősünk —, aki azt szeretné, ha körülötte mindig mindenki boldogan és konfliktusok nélkül élne, s efölötti igyekezetében a legvadabb kompromisszumoktól sem riad vissza. Ez a fajta riadt, tekintélytisztelő, kedélyeskedő, tyúk- onyóson toporgó jóság mindenkori legjobb szálláscsiná- lója a gonoszságnak. Dosztojevszkij maga is úgy vélte, hogy ,*két nagyszerű típus” rajzát sikerült tökéletesre kerekítenie ebben a regényéJelenet az előadásból ben. A két izgalmas és sokoldalú jellem körül aztán pompás figurák egész sora rajzik, mind a regényben, mind pedig annak színpadi változatában, A jól felrajzolt karakter pedig — a színészek öröme. Dosztojevszkij regényét — nem túl szerencsésen István- falvára magyarított címmel — Császár István írta át három- felvonásos színpadi játékká. Hasznos és időszerű munkát végzett, jó drámát hozott létre, mivel azonban az eredeti regényben lényegében benne volt nemcsak a színmű, hanem annak drámai csomópontjai, tagolása is, kissé frivolnak érzem Dosztojevszkij idevonatkozó' tevékenységét „társszerzői közreműködés"-nek nevezni a színia pon. Az előadást Karinthy Márton rendezte. Najmányi László díszletei a játékot segítik, Vágó Nelly vendég jelmeztervező ruhái predig amellett* hogy korhűek, s ahol kell, humorosak, az egész előadásnak azt a törekvését húzzák alá, hogy a néző necsak egyszeri történetet, hanem mindenkor — ma is — érvényes és tanulságos helyzeteket, jellemeket, igazságokat lásson a színpadon. Azt hiszem, nem téved a néző, ha úgy véli, hogy a színészek örömmel bújnak ezeknek a figuráknak a bőrébe. Nem azért, mert olyan nagyon rokonszenves alakok, hanem mert rajzolatuk finom és hiteles, szükség szerint nagyvonalú vagy aprólékos, karakterisztikus, szellemes. Mint minden remekműben, ebben is olyan emberek mozognak, akiknek léte többsíkú, nem földhöz — s korhoz — kötött, szemlélőtől, élettapasztalattól függ, mely vonósaik izzanak fel hirtelen újult erővel, az igazság és a rái9merés fényében. n Márciusi Front zászlóbontása Emlékezés 1937 márciusára M árciusaink, tudjuk, sokszor emlékezetesek. Ám némelyikük a kimagaslóan dicső napok árnyékában, óhatatlanul feledésbe merül, még ha lenne is mondanivalója az utókor számára. Ilyen a negyven esztendővel ezelőtti március idusa is, egy nemes, haladó próbálkozás, a Márciusi Front zászlóbontásának napja. De hát ki emlékezik 1937- re? Már csak a jóval ötven fölöttiek, azok is többnyire hézagoson, szeszélyesen. És igazat szólva, századunkról, sőt a két háború közti közelmúltunkról a történeti tudatban is olykor homályos a kép. így mindmáig méltatlanul keveset tudunk e mozgalomról is, amelynek a szó szoros értelmében vett tömegvisszhangja annak idején még vezetőit, szervezőit is meglepte, a hatalom birtokosait pedig kíméletlen ellenintézkedésekre sarkallta. Gömbös halott, Darányi a miniszterelnök. Vége az oktalan, de mégis oly csábító illúzióknak, hogy megnyugtatóbb irányba lehet terelni a jobboldali kormányzat szekerét. A felülkerekedett konzervatívok ugyan nem szeretik a honi nácikat, de hatalomféltésükben szívesen kifogják a szelet a nyilas vitorlákból. Megkezdődik hát a versenyfutás, amely a fasizálódás útján előbb a háború katasztrófájába, majd 1944 gyalázatába taszítja az országot. Ám ebben a reménytelennek látszó folyamatban is akadtak pillanatok, amikor úgy tetszett, mégis lehet, sikerül valami históriai fordulatot kezdeményezni. Az 1937. március 15-én együtt ünneplő népi írók és baloldali egyetemi ifjúság, majd az a még szélesebb, valóban népfront jellegű összefogás, amelyben kommunisták, szociáldemokraták, népi értelmiségiek, haladó polgári személyiségek frontot építettek ki a „szabadság, föld, kenyér, független ország” nevében a „rabság, parasztelnyomás, munkásnyomor, gyarmati sors" ellenében, joggal nevezte magát márciusinak. Egykori vezetői közül az itthon élő Illyés Gyula, Féja Géza most visszaemlékeznek azokra az időkre. Arra is, hogy a mozgalom a pesti ünnepség után nagy lendületet kapott, a többi között Debrecenben, Hajdúböszörményben, Hódmezővásárhelyen, Pécsett, Szegeden, Győrött és Makón szerveztek gyűlést, kiáltványt bocsátottak ki és magukénak tekinthették Sárközi György „Válasz", Vértes György „Gondolat" című folyóiratát, valamint a Debreceni Egyetemi Kör kommunista fiataljainak lapját, a Tovább-ot. Néhány hónap elteltével a mozgalom még szélesebbé vált, az ifjúság a szellemi élet olyan köreinek és jelentős képviselőinek is felkeltette az érdeklődését, vagy éppen ro- konszenvét, amelyek, akik korábban nem szívesen keveredtek ilyen népfrontos csoportosulásba. Ez már sok volt a hatalomnak, a rendőrség közbelépett és elfojtotta a nemzet igaz lelkiismeretére apelláló szervezkedést. Nehéz idők jártak, még nehezebbek következtek. L ehetnek nem teljesen feltárt részletek, vitatható lépések a Márciusi Front rövid történetében. De jót, rosszat oly könnyen feledő korunkban fontosabb ennél maga az emlékezés. Múltúnk körvonalazásában egyszer túlságosan szűkén, másszor talán bőkezűen mérünk. A Márciusi Front kiáltványa, 12 pontja negyven esztendővel ezelőtt a magyar társadalom forradalmi átalakítását követelte. Reményt gyújtott a reménytelenségben. így emlékezünk, emlékezzünk rá. Ősbemutató a pécsi KamaraszinHäcban
