Dunántúli Napló, 1977. március (34. évfolyam, 59-89. szám)
1977-03-20 / 78. szám
I a Játék című rajz fojtott af- moszférájú, a cocteau-i „veszedelmes éden" érzetét keltő enteriőrje s a benne mit sem sejtő bájos gyeremkfigurák között vibrál. A bronzreliefek a kiállítás legérzékenyebben megfogalmazott, a szobrászmesterség fortélyait leginkább csillogtató darabjai. Érzelemgazdagságuk, finomságuk már- már sebezhetővé teszi őket. E művek külön pikantériája az a hajszálnyi távolság, mely — alkotójuk egészséges élet- és művészetszemlélete révén — visszatartja őket az érzelgősségbe való átfordulástól. Különösen megkapó a .^Műterem" felületi gazdagsága, izgalma, tökéletes kompozíciója és szinte grafikai nagyvonalúsága. A szobrász a kifinomultság és a finomkodás közti borotvaélen táncol a rendkívül bravúrosan kivitelezett rézdomborítások esetében is. Körplasztikáinak egyik legkedvesebbje a földbe cövekelt lábú, derűs, nyílt tekintetű „Pelerines" nőalak. A „Magányosan" öreg modelljének figurájában egész emberi sors sűrűsödik. Szűkszavúan szép V. Éva egyszerű bronzportréja és a belső tulajdonságok megragadásával kitűnően jellemzett Anna című fej. Jó érzés Trischler Ferencet városunkban tudni, s biztosnak lenni abban, hogy a Művészeti Szakközépiskola növendékei a becsületes munka és a mesterség tiszteletét, igényességet, szerénységet tanulhatnak tőle. V. Gy. Partizánsirató Ezen a tárlaton valójában azon lepődünk meg, hogy Trischler Ferenc nem a szokásos, már-már kötelezően elvárt módon akar meglepni bennünket. Kiállításán nem találkozunk meghökkentő dolgokkal, nyoma sincs a minden áron való ere- detieskedésnek, sosemvolt (vagy éppen öt-hat évtizede felfedezett és megoldott) újdonságok kiagyalásának. Trischler céljai és eszközei mások. Nagy bátorsággal és őszintén vállalja mestersége klasszikus értelmezését, s azt, hogy egyetlen témát ismer: bz embert. Teszi ezt azzal a természetességgel és biztonsággal, melyet a szakma fogásainak tökéletes birtoklása, a plasztikai és grafikai nyelvezet alapos ismerete kölcsönöz számára. Talán nem is illő az általa szemlátomást magától értetődőnek tartott szakmai megoldások taglalásának itt túl nagy teret szentelnünk, hiszen úgy tűnhet, hogy művészetében ez a legfontosabb. Bár az értékelésnek az említett kvalitások elemzésén feltétlenül túl kell mutatnia: fiatal művész bemutatkozó kiállítása alkalmával mégiscsak hangsúlyoznunk kell a művesség, a mesterségbeli tudás, a szemléletbeli érettség e — fájdalom, nem általánosan jellemző — jegyeit. Trischler Ferenc kiállításán csak emberek szerepelnek. Konkrét emberi egyéniségek, mint portrék témái; emberi figurák a drapériával való bonyolult és szép viszonylataikban, mint plasztikai mondanivalók hordozói vagy éppen stúdiumok tárgyai: emberalakok, mint áttételes tartalmak, hangulatok kifejezésének eszközei. E nagyon emberközpontú kollekcióban, a művek közt a néző valamiféle reneszánsz szellemiséget érezhet lebegni. Ezt a benyomást nemcsak a sajátos témaválasztás, a különös, régies öltözékek, a quattrocento bronzkapukat idéző domborművek formai megoldásai táplálják, hanem a reneszánszra ,oly jellemzi tartalmi jegyek is: az életöröm, a derű, s ezzel egyidejűleg a művész figyelmét az élet árnyoldalaira is ráirányító realitásigény. Trischler Ferenc klasszikus hagyományokkal él, vonzódik az arehaizáláshoz — mint századunk annyi jelentős művésze is tette ezt időnként. (Elég Pi- cassóra vagy a szobrászatban Manzura, Marinire gondolnunk). Lehetséges, hogy a letűnt korok iránti nosztalgia Trischler esetében is időleges; mégis alkalmas lehet arra, hogy művészetét zaklatott, dinamikus, lüktető korunktól idegennek, porosnak, anakronisztikusnak kiáltsák ki. Szükségesnek látszik őt az esetleges vádaktól megvédeni, hivatkozva a műveiből áradó üdeségre, frisseségre, minden érettségén átsütő fiatalságára, s arra a törekvésre, mely az általános érvényű emberi problémák, érzelmek, hangulatok megragadására irányul. A témában, színben, motívumban való tudatos archaizá- lás a kiállított grafikák és domborművek esetében a legszembeötlőbb. Trischler Ferenc a grafika több technikai válfaját is otthonosan műveli. Litográfiái oldottak, könnyedek, csakúgy, mint krétarajzai, ahol azonban a bravúros iskolázottság egyes lapokon már a modorosságtól sem áll távol. Rajzai közt talán legemlékezetesebb az a feszültség, mely Várakozó Anna Trischler Ferenc szobrai és grafikái Arról a borsóról van szó, amelyet szüntelenül falrahá- nyunk... Pedig én azzal a szent meggyőződéjssel töltöm napjaimat lapunknál, hogy amit megírok (megírunk), annak valamiképpen visszhangja támad, hogy ha - teszem fel - a lakosság egy töredékének véleményét — sajátommal egyetemben — tolmácsolom bizonyos elgondolásokról, akkor a hivatalos személy szépen leül és néhány sorban megmagyarázza, igazunk van-e, vagy nincs. Felnőtt emberek vagyunk, szót kell hogy értsünk egymással. De nem sikerül. Tolmácsolhatok én bármilyen nézetet, kifogást, ötletet, — nyomában olyan csend támad, hogy szinte belecseng az ember füle. Sem levél, sem telefonüzenet nem érkezik a Hivatalból, Csend van. Már több mint egy esztendeje járom a megyét és a város különböző részeit, amit látok s hallok, azt riportokban szépen nyilvánosságra hozzuk, mert ez a hivatásunk, ez a mi dolgunk, ezt várják el tőlünk a magyar áillampolgárok. Ugye, kíváncsiak voltunk például arra, hogy milyen elgondolás alapján született meg a Mecsek beépítési terve. Az Asztalos János út, a Jurisics Miklós út környékén elég sok családi házat szanáltak, továbbá kerteket és gyümölcsösöket, hogy helyükre emeletes bérházakat építsenek, mondom, a Mecsek déli lejtőjére, a Mecsek elcsúfítására. Aztán . . .^bátorkodtunk megjegyezni, hogy Lvov-Kertvá- ros Diana terét kár lenne beépíteni, inkább egy - mindenki számára hozzáférhető - városi sportpályát kellene megépíteni, körbeültetni fákkal, fűvel, bokrokkal, hogy végre necsak beszéljünk a jó levegőről, egészséges testmozgásról, hanem ahhoz teremtsük meg az alapokat is. És hol másutt, ha nem éppen egy új lakótelepen? Arra is kíváncsiak voltunk, miért zsúfoltak össze néhány ezer embert olyan kicsi területen, mint például a Sz *eti-városrész. Szerettünk volna választ kapni arra, hogy a Rókus utca és az Ifjúság út sarkán lévő parlagon — miután az öreg kenyérgyárat végre lebontották — lesz-e fásítás -és parkosítás, hogy ebben a betonsivatagban legalább egy kis zöld oázisra leljenek a lakók. Dehát akár a falrahányt borsó .... Mi akkor nem neveztük meg azt az intézményt vagy hivatalt, ahonnét a megváltó szót várjuk, természetesnek vettük, hogy ott is olvasnak újságot, mint ahogy újságot olvas o lakosság, amely — levelek sokasága bizonyítja — azonnal reagált és helyeselt. De a Hivatal nem tartja kötelességének a lakosság tájékoztatását, És melyik Hivatal ez? Gondolom a városi tanács valamelyik osztálya, talán a tervosztály, vagy az építési osztály, amelyek szakemberei pontosan ismerik a városrendezési elképzeléseket, terveket Nem tudom, ezt a lapszámunkat elolvassák-e? Most közvetlenül a két osztály vezetőjét kérem meg: mondják meg, helyes-e az érintett lakók tízezreinek véleménye, vagy sem? Képletesen szólva: üljünk le és beszélgessünk a dolgokról. Tetszik érteni miért, ugye? Felnőttek vagyunk, szót kell értenünk. A templom külső ajtaját valamikor még éjjelre sem zárták be. Egyik este azonban, mikor a papa Úrangyalát akart harangozni, a kórusföl- járóban rálépett a Kuka Annusra. Villany még nem volt, a papa nagyon megijedt, alig találta meg a gyufát, reszketett, hiába volt felnőtt ember; az Annus, szegény, ijesztően vinnyogott, hiszen kuka lévén mi mást csinálhatott volna? Azért menekült a templomba, mert eltörte a petróleumlámpa cilinderét, az anyja kipofozta, az Annus meg eliszkolt a várható többi nyakleves elől, s mivel az ajtó nyitva volt, bemenekült a templomba, a kó- rusföljáróba; gondolta, ott nem találnak rá egyhamar, és nem vegzálhatják a rohadt cilinder miatt, és még mindig jobb így, mint ha a Dunának megy. Ezt már az Annus mamája mesélte másnap, hogy a lánya mért szaladt a templomba, ha ő nem mondja, sose tudtuk volna meg ezt az egészet, hiszen az Annus nem tudott beszélni, csak nyámmogott, mi- kegett-makegott, akár a nyúl a csapdában. Ettől kezdve a papa mindig bezárta a külső ajtót, hiszen mindig előadhatja magát valami; de még jóformán svung- ba se jött a felhő elleni harangozáskor, máris dörömböltek a vastag tölgyfaajtón. A papa tovább húzta a harangot, mert erősen dörgött-vil- lámlott, a papának meg harangozni kellett, hogy a jég ne verje el a határt. A dö- römbölés azonban nem hagyott alább, kiáltások is hallatszottak: Abbahagyni! Kinyitni! — hát a papa mit tehetett, elengedte a kötelet, lement a kórusról és kinyitotta az ajtót. Három szurony sze- geződött a mellének, vöröskatonák voltak a dörömbölök meg a kiáltozok; egyikük ordítva kérdezte: Ajézusmárijá- dat, ki parancsúta, hogy harangozzál, talán gyelet adói a fehéreknek?! - a papa meg azt a feleletet adta, hogy ő bizony nem ad semmiféle gyelet se a fehéreknek, se a vörösöknek, de hát elő van írva, harangozni köti, ha vihar van; na, akkor a vöröskáplár megint kérdezte: Ki parancsúta a harangszót, mer az ugyan pipa bagót se ér, hogyha gyün a jeges fölhő! — ki parancsolta? hát ugyan ki parancsolta volna, mint a plébános úr, ő dirigál a szentegyházban, aztán meg a katolikus népek is így akarják, ha itt a vihar, legyen harangozva. Erre a katonák átszaladtak a plébániára, csúnyául káromkodtak, felzörgették a plébános urat: Ne harangoztasson a betyár szencségit! Ha mó nem várhassuk magátú, hogy szint-vajjon, legalább nejátcon a fehérek kezire, mer köny- nyen megjárgya! — A plébános úr próbálta őket csitítani, ne káromkodjanak; na, azoknak aztán mondhatta, a vörösök az Isten sűrű emlegetése közben követelték, hogy adja ki a plébános úr a direkciót: a továbbiakban ne legyen harangozás, mert most vörös világ van; ha pedig a harangszó mégis jeladás lett volna a darutollas fehér csürhének, ám lássa minden csuhós: hamar úgy végezheti, mint az a jómadár két csendőr, a Czakó, meg a Kákonyi, mindkettő szembeszegült a vörösökkel; ezek meg nem nagyon szerették, hogy a csendőrök lődöz- nek rájuk; a komonisták különben sem szeretik a csendőröket, nemcsak a kakastoll miatt, de sokminden egyéb miatt se; így aztán agyonlőtték a két csendőrt, a Wiener néni boltjának a falán van az emléktáblájuk. A fehérgárdisták meg a Mihalik Gézánét *. Apáti Miklós: ELSŐ HATTYÚDAL Nem, ne is vigasztalj: Nem fájok senkinek. Későn, Szivet-szorongatóan későn, Csak ma vettem észre: Halálakor senki sem Mondja majd a nevem. És még egy szivet szorító, Ki sem mondható rettenet: Talán a fiaim, a fiaim. Ahogyan én is Azt fogom suttogni végül: Apám. Garai Gábor: SOKÁIG ÉLNI Úgy szeretnék nagyon sokáig élni, hogy öregen is megismerjelek, mikor tüzedből már nem futja égni, s én is parázslók, alig perzselek. Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még, szemedtől ez a fény nem múlik el; magad ragyogsz akkor is, nem az emlék, s feledteted velem, hogy halni kell. Magad ragyogsz, ráncok közül is épen tündököl majd e lágy önkívület: két csillagod a test mögötti térben, hol a tagok elejtik terhüket, hol a nyers mámort az álom bevonja, s nyugvók a vágyak, — sosem bágyadok; hol öntudatlanul váltja valóra csömörtelen varázslatát a csók.
