Dunántúli Napló, 1977. március (34. évfolyam, 59-89. szám)

1977-03-20 / 78. szám

Mi lesz a Pécsi Filiiarmenikus Zenekarral? A szimfonikus zenekaroknak kiemelt szerepük van a köz- művelődésben, mert vala­mennyi zenei műfaj közül a zenekari muzsika képes a legnagyobb tömegek meg­mozgatására. Mindenütt a vi­lágon, ahol a művészi zene nem csupán egy vékony réteg szellemi igényeinek kielégíté­sét szolgálja, hanem szélesebb körű társadalmi szerepet vál­lal, szükségszerűen megnövek­szik a zenekar szerepe. A közművelődési törvény vég­rehajtásában, a munkások ze­nei műveltségének fejlesztésé­ben komoly feladatok várnak a Pécsi Filharmonikus Zene­karra is. Vajon jelenlegi álla­potában képes-e ellátni ezeket a feladatokat? Sajnálatosan egyértelmű a válasz, hogy nem. Zenekarunk bajban van. Bajban a zenekar A Muzsika februári számá­ban Strém Kálmán, az Orszá­gos Filharmónia munkatársa pontos adatokkal érzékelteti, miként ment tönkre, miként néptelenedett el néhány év alatt az együttes magas-vo­nóskara, hogyan alakult ki az az abszurd helyzet, hogy az egykor jóhírű zenekar ma már csak visszahívott nyugdíjasok­kal, kölcsönemberekkel, alkal­mi kisegítőkkel képes úgy- ahogy, egyre romló színvona­lon ellátni az operaelőadáso­kon és koncerteken rá háruló feladatokat. A Budapestről riasztónak lát­szó kép Pécsről szemlélve még szomorúbb. De közelről job­ban látszik a kibontakozás út­ja is, mert olyan részletek, olyan jelenségek is szembe­tűntek, melyek - ha hamis szeméremérzetből el nem hall­gatjuk őket - pontosabbá te­szik a diagnózist, elősegítik a gyógyulást. Strém Kálmán szerint a vál­ság legfőbb oka, hogy a Ze­neművészeti Főiskola helyi ta­gozata kevés utánpótlást ne­vel, és e kevés is inkább ta­nárnak megy, mert a főisko­lán zenekari muzsikus képzés nincs. Addig egyetértünk, hogy a szükségesnél kevesebb vo­nós végez Pécsett, és persze másutt is az országban. De nem csupán azért, mert ala­csony a főiskolai tagozat lét­számkerete. Mint zeneiskolai igazgató jó ideje aggódva fi­gyelem, hogy a tehetséges gye­rekek nagy része nem akar hi­vatásos muzsikus lenni. Job­ban fizetett, társadalmilag job­ban megbecsült pályák felé vonzódik. Országos gond ez, de Pécsett, ahol a zeneokta­tási intézmények nyomorúsá­gos épületekben szoronganak, ahol a főiskolát végzett muzsi­kust valahol a színházi hie­rarchia alján tartják számon, ahol még az országosan elis­mert művészek sem kapják meg az őket megillető meg­becsülést, ez a gond kétsze­resen jelentkezik. De a kérdésnek csak egyik oldala az, hogy miért nem ne­velünk több muzsikust. A má­sik — pedig logikusan követ­keznék — még nem hangzott el eddig a zenekar körül ke­rengő vitákban. Még senki sem kérdezte meg, hogy hová lettek azok, akik egyszer már itt voltak? A pécsi zenekarban még tíz évvel ezelőtt is kivá­ló hegedűsök sora ült. Miért mentek el? És miért nem itt helyezkedtek el azok a Pécsett végző fiatalok, akik másutt, például a főváros legrango­sabb zenekaraiban kiválóan megállják a helyüket? A válasz persze nem egysze­rű. Elmentek, mert más váro­sok korábban eszméltek, jobb kereseti lehetőséggel, jobb munkakörülményekkel és la­kással csalogatták őket. Lakás — a művelődésügyi osztály ígérete szerint — itt is lesz. De vajon ez önmagában megold­S8HÍHÜXÍÜ akasztották föl a Községháza udvarán egy agárcafára; a Hortimiklós meg valami Héjas nevezetű őrmester kiadta a parancsot és föl kellett akasz­tani a Mihaliknét, elrettentő például; ott himbálta a szél két nap, két éjjel, hadd lás­sa ország-világ: így jár min­denki, aki jártatja a száját, lázit és a nagy pofájával ko- monizmust akar; pedig jófor­mán semmit se mondott a Mi- halikné olyanosmit, ami lází- tás; inkább csak megtoldották a fehér tisztek, föl nagyították azt, amit a Mihalikné szóvá tett a piarcon; ugyanis azt ta­lálta mondani, hogy drágább lett a bab, de ez igaz is volt; azt meg már csak hozzátették, mintha ő azt is mondta volna, azért drágább, mert a fehér urak fölverték az árát. És a Mihalik Gézánéra azért is ha­ragudtak, mert tanárnő volt a Lánypolgáriban, és ott szaba­don hirdette a szerelmet, azt pedig nem szabadott hirdet­ni; a plébános úr se szerette, hogy a Mihalik tanárnéni ezt hirdeti, de valószínű, hogy nem is az iskolában hirdette, hanem előadáson, a Kaszinó­ban, vagy az Iparoskörben; szóval inkább emiatt mondták ki a fölakasztást, nem a bab miatt; a tanítványai pedig nézhették a fán himbálódzó tanárnénijüket, fehér félcipő volt a lábán, spanglis cipő; a polgárista lányok ott siránkoz­tak egy darabig, mert sajnál­ták, hogy a Mihalik tanárné­nire most mindent ráfognak és föl kötötték, de a csend­őrök elzargatták őket: Meny- nyetek a büdös francba, ne bőggyetek itt a rohatt dög ko- monista tanárnőtök miatt; úgy köllött neki, azannya szabad­szerelmes lotyóját! — Azokban a hetekben fölfeszegettek a népek minden zsidó boltot, keresztényt is, mindenki vitte, amit ért; fosztogattak, hord­ták a portékát, ha köllött, ha nem; lába kelt a vég vá­szonnak, fölhasogatták a koc­kacukros zsákokat, kiborították a járdára a finomlisztet; a nagy tülekedésben beletapos­ták a sárba a zsírt, süveg­cukrot, sárgaborsót; de a vö­rösök ezt nem nézték jó szem­mel, sőt haragudtak, látva a nagy pocsékolást, és azt mond­ták:- COKI! NEMEGÉSSZEN ÍGY KÖ ÉRTENI ASZTHOGY MINDENAMIENK! - ki lett do­bolva másnap: mindenki vigye vissza a lopott hobelevancot, az élesztőcsomagokat, petrolt, lisztet, zsírt, cukrot, kocsike- nyőcsöt, satöbbit, ki mit ra­bolt; hurcolták is vissza, volt aki nem merte a boltig trájbú- ni a sok köcöléket, élelmiszert, meg mindenfélét, mert pirult a képe, hogy ilyesmire vete­medett; a bűnjelet ledobta valahol az utcán, aztán agyé, futott amerre látott; kiplagátú- fák, jaj lesz annak, aki egy- huszonnégyórán belül nem vi­szi vissza az elrabolt holmit. Akkoriban egyik nap a vörö­sök parancsoltak, másik nap a fehérek voltak az urak, a népek meg azt se tudták há­nyadán vannak; később már csak a fehérek uralkodtak és a Takács bácsit kivonszolták az imsósi erdőbe, cafrangosra verték, de a Takács bácsi egyetlen jajszót nem ejtett; a darutollasok minden ütés után leköpték: Nesze azanyád eggyistenit te nyüves komo- nista! — csizmájukkal szétrug­dosták a heréjét, hogy szóra­kozzanak; a Wiedemann bá­csit meg a lófarkához kötöz­ték, úgy vontatták végig a Nagyuccán, ki egészen az Új­városba, ott a saját háza előtt verték agyon, mert ő volt a vö­rösök elnöke. / ja-e a bajokat? Olyanok is távoztak, akiknek volt itt la­kásuk. Oka ennek a jelenle­gi, az országban egyedülálló­an rossz szervezeti forma is. A zenekari tagság egy része — a valóban hivatásosok — egy munkaviszony keretében két feladatot lát el, a színhá­zi és a filharmóniai szolgála­tot, mely minden igyekezet el­lenére máig sincs megnyugta­tóan összehangolva. Akadnak napok, amikor a kétféle igény- bevétel akár három szolgála­tot is jelent, természetesen kü­lönböző műsorokkal. Óriási te­her ez a tagság egyik felének a vállán! A másik fele csupán mellékfoglalkozásban zenekari játékos, egyébként zenetanár. Űk csak a filharmóniai prog­ramban vesznek részt, foglal­koztatásuknak főállásuk mun­kaidejéhez kell alkalmazkodni, s ez a zenekaron belül állan­dó feszültség forrása. Annál is inkább, mert a legexponál­tabb vonós-szólamokban ők vannak többségben. Ha bele­nézünk a munkakönyvekbe, ugyancsak skizofrén helyzetet találunk: A zenekar egyik fe­lének a Színház, a másik fe­lének a Filharmónia a mun­káltatója! A Pécsi Filharmoni­kus Zenekar, mint intézmény, mint jogi személy tulajdonkép­pen nem is létezik. Otthonuk sincs; mialatt városunk jóné- hány hasznos és kevésbé hasz­nos intézménnyel gyarapodott, az első számú zenei együttes számára nem sikerült saját próbahelyiséget biztosítani. Hősiesség? Kozonyosseg? Ennyi baj önmagában is elegendő volna ahhoz, hogy a pánikszerű eltávozásokat indo­kolja. De van más is. Strém Kálmán azt írja, hogy a meg­maradt muzsikusok hősiesen helytállnak. Sajnos, már ez is csak részben igaz. A lehetet­len munkakörülmények között megindult egy lelki rozsdáso- dás, egy morális romlás. Aki­től rendszeresen erején felül követelnek, — s ha nem megy, még szidják is, — az előbb- utóbb vagy megszökik, vagy közönyössé válik, s annyit sem tesz meg, amennyit pedig megtehetne. Terjedőben van egy szellem: Itt rendes munkát úgysem lehet végezni, hát ne is törjük magunkat! A közön­ség csak azt látja, hogy egy­re több a zenekarban az unott, elfásult arc, és joggal kérde­zi: hogy lehet így muzsikálni? Vannak még szerencsére, akik nem adták fel a harcot, akik­nek még vannak igényeik ön­magukkal és az együttessel szemben. Az ő helytállásuk va­lóban hősies, de meddig bír­ják? Mikor fognak ők is fel­kerekedni és olyan munkahe­lyet keresni, ahol művészi igényeik csorbulása nélkül dol­gozhatnak? Rossz a munkahelyi közérzet, de ha az ember a muzsiku­sokkal elbeszélget, megdöb­ben, hogy mennyire különféle­képpen ítélik meg a belső ba­jok okát. Egyesek a vezetőkar­mester módszereiben, mások a koncertmesterben, ismét mások a fiatalok felkészületlenségé­ben, a színháziak a tanárok hiányos zenekari tudásában, a tanárok a színháziak elfásult- ságában, — és így tovább. Jellegzetes munkahelyi prob­lémák ezek, melyeket a zene­karon belül kellene megolda­ni. De hogyan? A zenekar nem „igazi" munkahely, nincs szak- szervezeti és pórtszerve, nincs olyan fóruma, ahol a tagok elmondhatnák véleményüket, ahol vitákban szembesíthetnék, egyeztethetnék elképzeléseiket. Csak művészeti vezetés van, mint emberi közösség gazda és vezető nélkül hánykolód­nak. Az volna a legfőbb baj, hogy kevés vonós végez a fő­iskolán? Ez túlzott egyszerűsí­tés. A valóság bonyolultabb, és ha ezt nem vesszük figye­lembe, nem találhatjuk meg a bajból kivezető utat. Vannak dolgok, amikről nem illik be­szélni, de kérdezni talán nem illetlenség. Hadd írjak le né­hány olyan kérdést, mely zene­kari koncerteken szokott fel­bukkanni bennem. Csak lát­szatra szakmai belügyek, való­jában nagyon is a tárgyalt kérdés lényegébe vágnak. Hallgatom a zenekart, és megértem, hogy a hangzás egyensúlya felborult az eltá­vozott hegedűsök-brácsások miatt. De nem tudom felfog­ni, hogyan függ ez össze a hangolással? Senkinek sem tűnik fel, hogy a vonósok ál­landóan magasabban van­nak? Bosszankodom a sok mellé­fogáson, ,és lehetségesnek tar­tom, hogy a fiatalok szakmai tudása tényleg gyengébb az elvártnál. De megkérdezem: történik valami továbbfejlődé­sük érdekében? Egyáltalán, tör­ténik valami ebben a zenekar­ban, ami a tagság művészi ne­velését, szakmai fejlődését, az együttes előrelépését szolgál­ja? Néha már azt is elfogadom, hogy azért kidolgozatlan a produkció, mert az egymást érő koncertek, operabemuta­tók miatt nem volt több idő próbálni. De nem értem: miért nem lehet olyankor is próbát tartani, amikor nincs a közel­ben koncert? Miért nem lehet jobb munkaszervezéssel teljes egészében felhasználni azt az évi szolgálatszámot, amire a tagok szerződtek, ami ki van fizetve? És ha ez is kevés len­ne, mi az akadálya, hogy a szolgálatok egy részét a sok­kal gazdaságosabb szólam­próbák formájában használják fel? Kollektív erőfeszítést! Hallatlanul összegabalyodott ügy a Pécsi Filharmonikus Ze­nekar ügye. A problémák er­dejében azonban egy dolog világos, s ebben tökéletesen egyetértünk Strém Kálmánnal: A közösen elrontott helyzetet csak kollektív erőfeszítéssel le­het helyrehozni. De a felelő­sök között, a magyar muzsi­kus státuszát ilyen mélyre süly- lyedni engedő központi szer­vek, a kevés vonóst képző ok­tatási hálózat, a szervezeti fel­tételek megteremtését kedve­zőbb időkben elmulasztó he­lyi vezetés mellé sorakoztassuk fel a munkahelyi légkörért mindenképpen hibáztatható közvetlen vezetés is. Sőt, ami a kibontakozás sorrendjét il­leti, épp itt kell kezdeni. A Megyei Pártbizottság ál­lásfoglalása értelmében a zenekarnak 1978 szeptemberé­től önálló szervezetként kell működni. Ehhez sok új tagra van szükség. De a meglévők csak akkor fognak ittmaradni, és az itt végző, vagy másutt már működő muzsikusok csak akkor fogják a számtalan kí­nálkozó alkalom közül éppen Pécsett választani, ha a leg­alább azonos szintű anyagi juttatás mellett rendezett kö­rülményeket és emberséges bánásmódot, munkájukhoz és művészi fejlődésükhöz kedve­ző feltételeket találnak itt. n Dobos L. fró, költő, képzőművész 90 éve született Kassák Lajos Ha élne, most lenne 90 esz­tendős Kassák Lajos, a modern magyar irodalom és művészet egyik legnagyobb hatású alak­ja, aki több mint hat évtizedes írói, költői, képzőművészeti életművével nemzedékek mű­vészetét alakította, formálta. Hatása alól - elfogadva, vagy elutasítva — úgyszólván senki sem vonhatta ki magát. Méreteiben is lenyűgöző életművet „kovácsolt össze” az érsekújvóri gyógyszerész-labo­ráns és mosónő gyermeke, aki 12 éves korában a szülő aka­rattal szembefordulva, tudatos és dacos vállalással sorsát a kispolgári élet felé vezető sí­nekről végérvényesen a munka világába, a kiteljesedő ember világa irányába állította át A gimnázium padja helyett a félhomályos, szikrákkal, vará- zsos lángnyelvekkel tündérkedő izzadság- és füstszagú, dördü- lő-csengő lakatosműhely lett is­kolája: az erő és az akarat műhelye, a helytállás próbája. Gorkiji életkezdés volt ez, s hasonló a folytatása is. A felszabadult lakatossegéd meg­tapasztalta az élet iskolája fel­sőbb osztályait: cselekvő és szenvedő részese lett a század­elő magyar munkásmozgalmá­nak Győrtől Budapestig vetőd­ve, dolgozva és munka nélkül, egy család gondjával a vállán, sztrájkolva, sztrájkokat szervez, ve, szakszervezeti egyletekben, körökben nevelődve, egyre ko­nokabb vágyódással önmaga megmutatására. Majd az „egye­tem" következett: a nagy csa­vargás gyalogosan, fillér nél­kül Európa országútjain, éjjeli menedékhelyek, létalatti lét, sorsok, eszmék, új hitű művé­szek, orosz emigránsok lángo­lása, s végül Párizs: a fény városa, Rodin, Meunier, Ver- haeren, Whitman, a kitolon- coltatás, s idehaza a „vérvö­rös csütörtök" reménye és ki­ábrándulása, anarchista esz­mék, lázadások, végül a há­ború. A költővé érett Kassák a századelő erőtlen, szenvelgő munkás-költészete és sápatag polgári lírája helyett az euró­pai avantgárdtól ihletett új lí­rát szólaltatott meg, a magá­ra eszmélő, a tudatos világ­változtatást igénylő erők éne­két. Kassák költészetének újsze­rűségét nem az európai avant­gárd formajegyeinek, stílusának átvétele jelentette, hanem szemlélete, a tradíciókkal ra­dikálisan szakító, újító bátor­sága. Első reprezentatív verseskö­tete, az Eposz Wágner maszk­jában 1915-ben jelent meg. Költői pályája rohamosan ívelt felfelé a magyar forradalmak kibontakozásával egyidejűén. 1919-ben az írói Direktórium tagjaként a Közoktatási Nép­biztosságon vállalt tevékeny szerepet. A Tanácsköztársaság leverése után börtön, majd bé­csi emigráció következett, ahon­nan 1927-ben tért haza. A Tanácsköztársaság bukása Kassák pályáját is megroppan- totta. Az avantgárd külsőségeit levetkőző költő hitét soha nem adta fel, eszményeit továbbra is vállalta, de az egyre csüg- gesztőbb, nyomasztóbb atmosz­féra, a forradalom lehetőségé­nek eltávolodása erős jegyeket vésett költészetére: komor han­gulatú, fájdalmas líra, zsoltá- nos, elégikus hangvétel, söté­tebb tónus jellemzi ekkori ver­seit Kassák életművének legin­kább tiszteletet parancsoló ré­sze a példátlan energiával év­tizedeken át folytatott iroda­lomszervező, műhely-teremtő munka, amely 1915-ben a Tett című folyóirat létrehozásával kezdődött. Az antimilitarista szellemisége miatt 1916-benl betiltott Tett helyébe a Ma cí­mű avontgard folyóirat lépett, amely egész Európa leghosz- szabb életű avantgárd folyó­irata volt: 1920-tól Bécsben o nemzetközi avantgárd egyik te­kintélyes orgánumává vált A rövid életű Dokumentumot (1926-27) 1928-ban a Munka című új, nemi avantgárd jel- "Hegű folyóirat követte itthon, amely 1939-ig a baloldali iro­dalom egyik fontos műhelye volt A felszabadulás után a Művészeti Tanács lapját, az Alkotást majd utolsóként a rövid életű Kortárs című fo­lyóiratot szerkesztette. 1947— 48-ban. E folyóiratok a modern magyar irodalom, művészet, a baloldali szellemiség jelentős gyűjtőmedencéi voltak, A mun­katársak között egyidőben ott találjuk Lengyel Józsefet, Komi­ját Aladárt, Révai Józsefet, Bar- ta Sándort, Kahána Mózest, Németh Andort, Illyés Gyulát, Déry Tibort, Zelk Zoltánt, Rad­nóti Miklóst, Vas Istvánt, s 20. századi irodalmunk, művésze­tünk sok ma is jeles képviselő­jét. Külön kellene szólnunk a prózaíróról, az Egy ember éle­te, az Angyalföld írójáról, sok regény, elbeszélés alkotójáról, a tanulmányíróról és publicis­táról, a kiemelkedő festőről, de lehetetlen ezt az életművet teljes gazdagságában kimeríte­ni. A 60-as években az irodalmi közvélemény csodálatos újjá­születés tanúja lett. Utolsó verseskötetei végsőkig letisztult formáikkal, őszinte, bensőséges hangjukkal, gondolati-érzelmi tisztaságukkal új költői ma­gaslatot jelentettek. Életmű­véért 1965-ben a Magyar Nép- köztársaság Kossuth-díjjal tün­tette ki. Tíz éve, 1967-ben halt meg. Élete nem csupán írói, emberi példa is. A magyar történelem legne­hezebb 80 évét élte végig. Vi­lágháborúk, ellenforradalmak és forradalmak lélekemelő és léleknyomorító forgatagában élt és alkotott. Nemzedékeket búcsúztatott, és új nemzedékek születésénél volt bába. Szaka­datlan munkában és szakadat­lan harcban teljesítette be pá­lyáját. Életművét még nem mér­te fel, nem dolgozta fel telje­sen az utókor. Irodalomtörténe­ti helye még nincs véglegesen kijelölve. Szenvedélyeket kevert és kever ma is. Mindig voltak hívei és mindig voltak ellenfe­lei, Kassák Lajos az egykorj lakatosinas azonban haláláig hű maradt felnevelő közössé­géhez, a munkásosztályhoz, egész életével azt szolgálta. Életműve egy -emberibb társa­dalom, s a szocialista társa­dalmon belül az önmagát mind teljesebben kibontakoztatni tu­dó és akaró, felszabadult em­ber mellett tesz hitet. Pete György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom