Dunántúli Napló, 1977. február (34. évfolyam, 31-58. szám)

1977-02-20 / 50. szám

Veress Pál: Négy bálvány

Popja Oszkár: Kettős

Veress Pál: Pajzsos bálvány

Bálványfigurák és maszkok

Rapp Oszkár és Veress Pál kiállítása

Mindkét művész az „ötven évesek” nemzedékéhez, tartozik, ahhoz a generációhoz, amelynek fejlődését előbb a második világháború, majd az ötvenes évek retrográd művészetpolitikája akasztotta meg. Veress Pál 1943-ban végzett a Főiskolán Szőnyi növendékeként, 1948- ban gyűjteményes kiállításon mutatja be munkáit, majd polgári foglalkozást vállal, s hosz- szú évekig nem vesz ecsetet a kézbe. Papp Oszkár szerencsésebb időben, 1945-ben kezdi főiskolai tanulmányait, a „fényes szellők” nemzedékének egyik legígéretesebb tehetsége, s 1950-ben kénytelen otthagyni a Főiskolát. Mindketten, magukra utáltán, elölről kénytelenek kezdeni mindent, s lépésről lépésre végigjárni a művészi önkifejezés rögös útjait. Amíg nemzedékük nagy része lemondott arról, hogy a festészetet, a költészethez hasonlóan, átfogóbb érvényű szellemi magatartás-formák vizuális közegének tekintse, ők kifejezetten erre törekedtek. Szellemi magatartásuk a század műveltséganyagában otthonosan mozgó, s a század emberének szellemi érdeklődésével azonosuló ember teremtő mozdulata.

Ez a teremtő mozdulat azonban más csapást tör magának Veress Pál és ismét mást Papp Oszkár esetében. Veres Pál szellemi magatartását Rákos Sándor fordításkötetéhez (Táncol a hullámsapkás tenger. Óceánia népeinek költészete, 1976.) készített színes metszetei alapján érthetjük meg különösképpen. Ebben írja Rákos Sándor, hogy Óceánia népeinek mítoszai „többnyire élőbb-élte- tőbb... hitet sugallnak, mint amilyenekkel a civilizált ember gyakran az élet-halál legnagyobb kérdéseit is hallatlanná tevő világmagyarázatai szolgálhatnak", így művészetük is „totális igényű, a létezés központi gócait telibe találó”. A „totális igényű világmagyarázatot” vélte kiolvasni a század számos jeles művésze (Picasso, Braque, Max Ernst, Atlan, Dubuffet stb.) Az ősi magaskultúrák emlékeiből, s tettek kísérletet ezek nyomán maguk is hasonlóan „totális

igényű" művészi világképek kialakítására, Veress Pál is ilyen magateremtette bálványfigurók és maszkok között érzi magát otthonosan, s hol a lírai, hol a drámai kifejezés kelléktárát használja fel jellemzésükre, illetve a rituális helyzet érzékeltetésére. E salakreliefek, metszetek és festmények ugyanis csak utalnak a sokezeréves, sa század folyamán több ízben újrafogalmazott ősképre, a groteszk játékosság és irónia, s ieg- újabban a drámai eksztázis a művész megkülönböztető vonása.

Veress Pál fejlődését elsősorban a kifejezőerő gazdagodásán mérhetjük le. Legfrissebb munkáiban egyrészt korábbi motívumait fejleszti monumentálissá, a „barbár" erő megjelenítését „mágikussal” cserélve fel (özönvíz előtti ikonosztáz, 1976), másrészt a rituális táncot, amelynek jelentését egy-egy szimbólummal erősíti fel, eredeti rendeltetésében, az eksztatikus önkívületet feltételező funkciójában sikerül érzékeltetnie (Naptánc, 1975; A Napisten Afrikában, 1976). Ezek láttán a „totális igényű világmagyarázatot" már-már mankónak érezzük. Veress Pál művészi teljesítménye a ma emberében is jelenlevő ősi élmények megszólaltatásában, képi közvetítésében rejlik.

Papp Oszkár festészetében Veress Pálnál intellektuálisabb és többfele ágazó utat járt be. Amíg Veress a XX. századi mítoszteremtő művészeket érezhette magához közelállónak, Papp Oszkár elsősorban az analitikus hajlamúakat (Klee, Kandinszkij, kései Max Ernst), bár a tekintélyes elődök számára is csak bátorítást nyújthattak, nem követendő sémát. Nálunk szokatlan elmélyültség- gel járta körül és elemezte végig a jelenségvilág különböző rétegeinek egy-egy valóságos formáját (kristály, növény, emberi fej), s megkeresve-megta- lálva bennük azt, ami szerkezetileg közös, a továbbiakban e változatos szerkezeteket festői világa alapszöveteként használja fel. Amíg Veress Pál „bál- ványai” külső megjelenésükben

is jobbára a fentebb körülírt képzetkörben mozognak, Papp Oszkár njásfajta módszert dolgoz ki a belső történések, állapotok közvetítésére.

E módszer szembetűnőbben nyilatkozik meg az ún. „Fej-sorozat", mint a „Változások", illetve a „Metamorfózis" néven bemutatott képcsalád összefüggő darabjain. Papp Oszkár a kórformát — vagy az azzal nagyjából egyezőt — egy-egy pszichikai típus megfogalmazására használja fel, vagy úgy, hogy az érzékenyen megmunkált alapszövetet, alapszerkezetet tekinti e típus meghatározó jellegének, vagy úgy, hogy egy- egy vizuális szimbólummal hangsúlyozza szellemi megjelenését. A változatos megjelölések (Filozófus, Homo solaris, Homo galacticus, Űrhajós ikon stb.) e típusalkotó módszer nyitottságát mutatják.

A másik képcsalád sorozataiban, s különálló darabjaiban (Növénytorony, Holdjáték, Zöld metamorfózis stb.) a növénysze- rűen megjelenő formák elemzését dolgozza ki Papp Oszkár. E módszer, egymást kölcsönösen feltételező színbeli és formai eredményeivel, a folytonosan új arcot öltő létezés analógiája. E képek mindegyike intellektuális hajlékonysággal és érzelmi feszültséggel megfogalmazott jelzése egy-egy belső történésnek, amely különböző módon megy végbe. Nemcsak a színben ösz- szehangolt alakzatok változatossága mutatja ezt, hanem az alap (szürke, vörös csiszolópapír) és a (homokkal kevert) festékanyag jellege is. Az ember élete az anyag és a szellem szintjén zajlik egyszerre (Analógia), belső történéseinek is e kettős közeg a színtere.

Az ismertetés elején, a két művészről szólva, szellemi magatartós-formát említettem. Most, közös vonásként, inkább a gondolati jelleget hangsúlyoznám, keresését és képi felmutatását az élet jelenségeiben és azokkal összeszövődve a mögöttük rejlő állandónak. A poéta doctus nem rosszalló megjelölés, nem az a „gondolkodó festő" megnevezés sem.

Mezei Ottó

Papp Oszkár: Homo Galacticus

Szokolai felvételei

Könyvek sorozatban

Kortársaink

zinte hihetetlennek tűnik, hogy századunk olyan jeles alkotóiról, mint Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Illyés Gyula mind a mai napig nem írtak munkásságukat átfogóan tárgyaló monográfiát. Ha egy diók vagy kutató velük foglalkozó irodalmat keres, legtöbbször bizony kénytelen megelégedni folyóiratkritikákkal, esetleg kisebb- nagyobb terjedelmű — alkotópályájuk egy-egy állomását érintő — tanulmánnyal. Nem egyszer irigykedve olvassuk egyik-másik élő külföldi íróról, hogy munkásságának hazájában már eddig tucatnyi könyvet szenteltek. Pedig nem vagyunk szegények irodalmárokban, talán csak a vállalkozó kedv szerényebb nálunk, mint máshol. A Kortársaink sorozat — ha a kelleténél kicsit lassabban is — úgy látszik végre eltünteti ezeket a kirívó hiányosságokat, eddig megjelent kötetei minden esetre joggal kelthetik bennünk ezt a reményt.

Az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelenő Kortársaink a „kortárs" megjelölést nem pusztán a még élő alkotókra érti. A fogalomkörbe azok az írók-költők is beletartoznak, akiknek munkássága már évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt lezárult, de életművük szellemi kisugárzását tekintve mindenképpen kortársainknak kell vallanunk őket. így a már napvilágot látott kötetek között a Benjámin László, Déry Tibor, Sánta Ferenc, Takáts Gyula munkásságát értékelő monográfiák mellett Szabó Lőrinc, Bar- ta Lajos, Gellért Oszkár, Reme- nyik Zsigmond pólyáját bemutató munkákat olvashatunk a

sorozatban. Ez a megoldás egyfajta folytonosság szellemi vonulatának a felvázolását is lehetővé teszi, egységben láttatja századunk napjainkhoz kötődő írói törekvéseit.

A sorozat első könyve egy tragikusan félbeszakadt költői pálya szakaszait rajzolja meg. Amikor Kovács Sándor Iván Váci Mihályról szóló tanulmányának első részét közreadta a Kortársban, a költő még élt, a könyv megjelenésekor mór két éve halott volt A szerző főként azt boncolgatja monográfiájában, hogy miképpen találta meg Váci a modern közáletiség lehetőségeit a költészetben, miként váltak versei szinte a megszületésük pillanatában maradandókká. Hasonlóképpen egy tragikusan lezárult írói életutat mutat be Hajdú Ráfis, mikor Sarkadi Imre munkásságát elemzi. Hajdú részletesen foglalkozik Sarkadi pályájának ellentmondásaival, behatóan tárgyalja azokat a regényeit, drámáit, melyek művészileg előkészítették a hatvanas évek nagy fellendüléseit prózában és drámában egyaránt.

Kiemelkedő teljesítményei a sorozatnak Rába György Szabó Lőrincről, Csapiár Ferenc Bar- ta Lajosról, E. Nagy Sándor Remenyik Zsigmondról szóló könyvei. Szabó Lőrinc tevékenységét — különösen a harmincas és negyvenes években betöltött szerepét — ma is sok kritikával illetik; Rába György monográfiájának nagy érdeme, hogy — bár a költő tévedéseit alapos felkészültséggel bírálja — hatalmas értékű munkásságát a maga teljességében és mélységeiben kibontja.

Kovács Sándor

Parlagi dolgok

... Most meg kéne sértődnöm, mert a Hivatal nem válaszolt. Pedig azi hittem, hogy ha jónéhány száz (ha nem ezer!) környékbeli lakó beleszól bizonyos városrendezési elgondolásokba, s ha ezt lapunkban — többször is — tolmácsolom, akkor majd valahol csak elolvassák és leülnek az íróasztalhoz és tollat fognak és megírják, hogy a Rókus utca—Ifjúság útja sarkán lévő parlagterületnek ez meg ez lesz a sorsa. A válasz a mai napig nem érkezett meg. Én őszintém elhiszem, hogy a Hivatalnak is millió gondja-baja-munkája van és nem is lehet csodálkozni, ha valami elkerüli a figyelmüket. De hát a lakossáq tájékoztatása ... ugye ... mégiscsak fontos kötelesség, s hogy mást ne mondjak, ezt valamilyen törvény is előírja ...

Naponta járom ezt a környéket, láttam, miként zsugorodott össze az öreg, hajdani — Rókus utcai — kernyérgyár, a bontott anyagot, — nagyon helyesen — letisztítva, különválogatva téglát, betonpillért, gömbvasat teherkocsikkal hordják nap mint nap. Eleinte a lakók még bosz- szankodtak azon, hogy vasárnap hajnalban is zuhogtak a téglák a teherkocsik vasplatóira, megbontva a hétvégi nyugalmat és csendet, de aztán elviselték türelemmel, akár most a késő éjszakai órákig dübörgő dömperek robaját, a markológép idegtépő nyögését, mert hiszen tereprendezés enélkül nem megy, legföljebb azon tűnődnek, miért kell ezt a műveletet éjszaka végezni.

Hogy aztán a tereprendezés után mi következik —, hát éppen erre várnak választ a Szigeti városrész északi bérházainak lakói. Közhely már, de any- nyi bizonyos, hogy az ilyen sűrű beépítésű, levegőtlen lakónegyedet — intő példaként! — mutogatni kellene: így nem szabad építeni. És most itt van ez a kis terecske — a sarkon, s az emberek reménykednek. Úgy gondolják, az lenne a legjobb, ha nem építenének oda semmit, sem lakóházat, sem szolgáltatóházat, se semmit, hanem bevetnék fűvel, s beültetnék fával, díszcserjével, csak azért, hogy a növényzet fölfogja a zajt, a port, hogy a betonrengetegben a gyerekeknek legalább legyen friss és nyugodt szabad területük.

Néha a legkisebb dolognak ii tudunk örülni. De néha egy „bagatell"-nek látszó dolog miatt is szívbaj kerülgeti az embert. Tessék csak megnézni az Alkotmány utcai Lottózó előtt a járdát. A betonjárdára — keresztbe! — jó harminc-harmincöt centiméter magas betongátat építettek, amely arra hivatott, hogy fölfogja az esővizet.

A gyerekkocsis asszonyok pedig kénytelenek kikerülni — az úttestre lépve persze — ezt az építészeti otrombaságot. A járókelők — esti sötétségben — egyszerűen orraesnek, jobbik esetben csak a cipősarok törik le. A túloldali járda esőben használhatatlan, mert a szemközti építkezés miatt a teherkocsik és dömperei? bokáig érő sarat hordanak rá. Ezek után hol közlekedik a gyalogos? Az úttesten, szinte vitustáncot járva az autók között. Pedig én azt hittem, hogy a járda a gyalogosoké, az úttest az autósoké és azt hittem, hogy némely városrendezési elképzelésbe beleszólhatnak a legérdekelteb- bek is.

Nem tudom, a Hivatal megerősít-e bennünket ebbéli hitünkben?

/