Dunántúli Napló, 1977. február (34. évfolyam, 31-58. szám)
1977-02-20 / 50. szám
Fiatalok Fiatalok — Fiatalok * * * l * t * i * * * t * V # * * t } t # # * * P V t t t \ # V * P # \ * \ * * # hol van már az az idő, amikor a Nyizer- ge Swiftet tanult és Fieldinget. Sajnos, kifinomult az ízlése, eszi a könyveket. Az újságpapírt is eszi, a celofánt is. Megette az „Anya" harmadik oldalát és az „Élő könyvek, Külföldi klasszikusok” bevezetéséből a következőt: „...száz évvel ezelőtt gyászba borult a szabadságért küzdő Görögország : meghalt 37 éves korában a philhellének legnagyobbja, Lord". A Byront már megmentettem. A fenti szöveget sajnos, mór a torkából húztam ki, teljesen összerágta. De aztán kicselezett, és befalta ezt is: „Nyomatott finom famentes pehelykönnyű papírosra a Frank- lin-Társulat betűivel”. Bizony, Mr. Fielding rosszat tett neki, és nem használt a pehelyköny- nyű famentes papíros sem. Csak az étvágyát fokozta. Az étvágya nemes ízléssel párosult, mint ezt — jellemző módon — karácsonykor be is bizonyította. Hogy hadd mászkáljon egy kicsit, mondta az anyja. Nekem ugyan már voltak tapasztalataim Lord Byron kapcsán, de gondoltam, hadd mászkáljon, karácsony van. A fa alá terített Rádió- és TV-Újság-hoz hozzá sem nyúlt, s ez megnyugtatott. Mondtam az anyjának, akkor én kibontom azt az üveg szamorodnit, ami az ünnep fényét volt hivatva emelni. A szamorodni valóban megfelelt a hivatásának, de a Nyizerge talált a fa alatt ÉS-t is, és imádja az irodalmat. Szerencsére, a torkán akadt és felharákolta. Májusban hajnali kettőig tanultam naponta. Fél háromkor lefeküdtem. Háromnegyed háromkor felébredt Fél ötig ébren volt, és konok aljassággal figyelt. Beszélnem kellett neki. Ha nem beszéltem, üvöltött, így aztán felmondtam neki először Swiftet. Ez elkapatta. Aztán Fieldinq is kellett neki és ma már az ÉS-nél tart. A Surányi út és a Mikszáth Kálmán utca sarkán van egy közért. Ritkán vásárolok itt, mértén a Kalinyin úton vásárolok. De a bolt előtt van egy vitrin. Az üvegszekrényben mozihirdetések. Sajnos, nem a legjobb helyen, ugyanis balfe- lől egy sövény található, jobb- felől pedig a placc. A placcra senki se mégy, mert a boltba az út két méterrel arrébb vezet. így aztán senki se nézi a reklámképeket. Csak én. „Látod” — mondtam a Nyi- zergének — „az Óz, a csodák csodája.” „Ez az Óz” — mondtam neki — „egy smafu. Láttad volna az igazit. A rajzfilm- met.” „Judy Garland” — mondtam neki — „egy giccses lószar." Aztán áttoltam Nyizergét a vitrin másik oldalára, ahol két sorban vannak a fényképek. Volt kép a „Chicagói lány”-ból, a „Solaris"-ból, a „Cigánytábor az égbe megy”-ből. „Látod” — mondtam Nyizergének — „ez a Gorkij még legroman- tikusabb korszakában se tudott volna ilyen blőd címet kitalálni". nyolcadik foga is. Ügy gondol tam, itt az ideje, hogy össze esküvést szőjek vele. „Nyizer ge" — mondtam neki — „ősz szeesküvést szövök veled." „Nyizerge" — mondtam neki — „mi lenne, ha megfognád a jobb és bal kezem mutatóujját?” Hímnemű leszármazottam megfogta jobb és bal kezem mutatóujját. „Most felhúzlak' — mondtam neki — „a te dől god az, hogy fogódzkodj.” Ezután felhúztam és ő tartotta magát. „Remek!” — mondtam. „Nyizerge, te tudsz állni." „Be bebe" — mondta Nyizerge. — És hozzátette: „Prrrr.” Így szőttük az összeesküvést. „Ha megjön az anyád" — Szunyogh Szabolcs: Szeretem, Ka egy novellában sok az idézőjel Nyizerge szereti a sommás kritikáimat. Más nem szereti, de neki kifinomult ízlése van. (Lásd fent: Swift, Fielding, Élet és Irodalom.) így aztán büszke vagyok rá és jutalomból megmutatom neki a kuvaszkölyköt, aki három sarokkal arrébb őriz egy nagyon szép villát, kerttel, büszke tulajnővel és a hozzátartozó gumislauggal együtt. „Tessék mondani” — kérdeztem a büszke tulajnőt — „mennyibe került ez a gyönyörű kuvaszkölyök?” A tulajnő megmondta, „ötszáz forint." „Látod, Nyizerge” — mondtam neki — „ez a gyönyörű kuvasz.- kölyök csak ötszáz forint volt.” „De azóta már nőtt” — mondta a büszke tulajnő. „Látod" — mondtam Nyizergének — „azóta már nőtt." Egyébként nemcsak a kuvaszkölyök nőtt, hanem hímnemű leszármazottam, Nyizerge is. ízlése is finomodik, mint erre már utaltam, de egyébként is nőtt, hiszen mór tíz kiló (majdnem) és kilenc hónapos. Kilenc hónapos, hét foga van és már (majdnem) tíz kiló; de jön a mondtam neki — „úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, én odanyújtom neked jobb, s bal kezem mutatóujját és felhúzlak, te meg állsz. Majd meglátod, anyádnak hogy leesik az álla." Megjött az anyja. „Idenézz!" — mondtam neki. — „Hímnemű leszármazottam olyat tanult tőlem, amire te sose tudtad volna megtanítani.” Hogy ő ezt nem hiszi, mondta az anyja. Hát csak ne higgyje. Aztán majd leesik az álla. „Na” — mondtam — „gyerünk. Állj fel.” Sajnos, nem sikerült. Nyizerge megfogta ugyan jobb, s bal kezem mutatóujját, de hiába húztam, csak röhögött. Akkor felállítottam, de — sajnos — összecsuklottak a térdei és ő fenékre ült. „Pedig” — mondtam az anyjának — „még a kuvaszkölyköt is megmutattam neki.” Hogy a mozireklámot megmutattam-e, kérdezte az anyja, az a pancser. Hát persze, hogy megmutattam. Anélkül nincs kuvaszkölyök. „Hát persze, hogy megmutattam neki” — mondtam elkeseredve. „És mégse tud állni." Hát ez mondta az anyja — „valóban érthetetlen.’ Proksza László rajza N éhány hónappal ezelőtt láttam egy színdarabot. Nem untatom önöket a cselekmény leírásával, lényeg az, hogy egy fiatalemberről szólt, aki lelkileg megzavarodott, s ennek egyik jeléül a második felvonás végén női ruhában jelent meg. Hogy a fiatalember miért volt o!y zavarodott, azt nem tudom, de hogy jómagam miért, azt igen. Ugyanis az ifjú az én ruhámat viselte. Mármint hajszálpontosan azt a ruhát, ami rajtam volt. Ugyanazok a kockák, ugyanaz a kis piké gallér, és ugyanúgy elöl végiggombolós. Talán az én hajam egy kicsit rövidebb, no meg őszül is, de egyébként akár ikrek lehettünk volna. Az első gondolatom az volt, hogy vakbélfájdalmakat színlelve eltűnök a tett színhelyéről, hiszen azt úgysem tudja senki, hogy már régen búcsút mondtam a vakbelemnek. De aztán eszembe jutott, hogy ha végigfutok a széksorok között a főszereplővel teljesen azonos ruhában, akkor a nézők engem is a komédia részének hihetnek. Ezért inkább mélyen lecsúsztam az ülésemen, s a ridikülömet az állam alá szorítva igyekeztem ~ az átkozott ruhának leaalább a gallérját eltakarni. Előadás végén predig megvártam, amíg az utolsó néző is elhagyta a színházat, s akkor lopakodtam csak ki a sötétség leple alatt. A ruhát azóta elégettem, de az emlék ma is él bennem. Tulajdonképpen miért van nekem oly sok, golfozáshoz alkalmas ruhám, mikor egyáltalán nem is golfozom? Igaz, hogy a méretemre nehéz kész ruhát találni, de az eladónők nem is nagyon próbálkoznak. Rámpillantanak, a szemük sarkából, bágyata- gon mosolyognak (ahogyan az épp most megözvegyültökre szokás), majd a fejüket csóválva kijelentik: „Sajnos, a hölgy méretére nincsen semmi”. Vajon honnan tudják, amikor még le sem vettem a kabátomat? Néha valamivel kedvesebbek, és jóindulatúan biztatnak: „Tessék talán megpróbál™ a sport-osztályunkat”. Tudom, más nők oly lelkesen válogatják össze a ruhatárukat. Olvastam valakiről, aki habszivacsból1 megmintártatta a saját alakját, és elküldött ezekből egyet-egyet o híres római, párizsi, londoni és New York-i divatházaknak. Azután, ha a divatlapban meglát egy kedvére való ruhát, még próbára sem kell eljárnia. Egyszerűen felhívja Londont vagy Párizst, és megrendeli. Szerintem az ötlet pompás. Én csak azért nem csináltattam egy tucatnyi habszivacs mintát az alakomról, mert annyi habszivacs nincs is a világon. S még egy: félek, hogy az engem formázó habszivacs-babát nem lehet csak úgy benyomorgatni a szekrénybe használat előtt és után. Annak megfelelő hely kell. Valami olyasféle, mint Michelangelo Dávid szobrának, lehetőleg egy rotunda, üvegtetővel. Sosem jártam ugyan az előkelő divatházakban, de azt kétlem, hogy van rotundá- juk. Továbbá úgy érzem, nyomasztó lehet, hogy a másod- példányaim megtalálhatók szerte széjjel a világon. Még csak elgondolni is, hogy az ember megeszik egy jó habostortát, és egyszerre négy különböző világvárosban lesz kövérebb. Mignon McLaughlin szerint egy nő vissza tud emlékezni arra, hogy élete minden fontos pillanatában milyen ruha volt rajta. Ezzel egyetértek. Én is emlékszem. Bárcsak tudnám feledni. Hiszen még ha találok is egy csinos és előnyös ruhát, valamilyen módon arról is kiderül, hogy fatális tévewmmm A DIVATLAPBÓL LÉPTEM KI dés. Hadd mondjak el egy jellegzetes példát. Évekkel ezelőtt, amikor a férjemet felvették egy újsághoz belső munkatársnak, a lap fő- szerkesztője meghívott bennünket vacsorára. Noha tudtam, hogy a férjem állása nem az én megjelenésemen múlik, arról is meg voltam győződve, hogy a vacsorára mégsem mehetek elöl végiggombos ruhában — tehát sürgős lépéseket kell tennem. Egy elegáns nagyáruházba siettem, és meg sem álltam az alkalmi ruhák osztályáig. Szemügyre vettem az eladónőket, s végül kiválasztottam egyet, aki nem tűnt túlzottan fölényesnek. „Kérem, ne mondjon ellent, én egy ruhát akarok venni. Méghozzá alkalmi ruhát. S méghozzá itt, most, rögtön". Láthatólag nem is lepte meg a kitörésem. - Sóhajtott egyet, könnyedén, mintha azt mondaná: „Istenem, miért kell nekem kifognom az összes őrülteket?” Aztán az állványhoz ment, és talált is egy igen szép ruhát, sárga fémszálas selyemből. Végre valahára azzal a jóleső érzéssel mentem vendégségbe, hogy a ruhám nem olyan, mint amit szerető kezek otthon tüsténkedtek ösz- sze. Elsőként érkeztünk, mert a férjem és én egyaránt azt a balga meggyőződést vallottuk, hogy az ember pontosan akkorra menjen, amikorra hívják. A főszerkesztő és felesége szívélyesen üdvözöltek bennünket az előszobában, bár a feleség mosolya egy kissé erőltetettnek tűnt. Tüstént megleltem a magyarázatot, amikor beléptünk a nappali szobába. Annak három falát, mennyezettől a padlóig függöny borította. S a függöny hajszálpontosan abból az anyagból készült, mint az én új ruhám. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy tudtam : nem fogok ott belehalni. Megpróbáltam felmérni a helyzetet. Nem is volt oly szörnyűséges. Úgy tűnt, hogy a háziaknak épp egy ruhára való anygguk maradt. De hát, akkor az isten szerelmére, miért én viselem azt? A kisebbik baj az volt, hogy a függöny előtt állva messziről csupán egy levágott fejnek tűntem. A nagyobbik viszont az, hogy a többi vendég teljesen belezavarodott a látványba, optikai csalódásnak vélve azt. Egy férfi például mondat közben otthagyott, és még egy pillantást vetve rám, azt dünnyögte: „Én nem is tudom, mit kevertek ebbe az italba!" Végül minden igyekezetemmel a negyedik függöny-mentes falhoz törekedtem, ahol viszont a kandallóból kiáradó hő percek alatt tönkretette a frizurámat Mondanom se kell, hogy többé sosem hívtak meg. Továbbá azért van oly sok borzasztó ruhám, mert belátom, hogy nehéz az én számomat eltalálni, s ha az eladónő mégis kerít valamit, ami rám megy, kutyakötelességemnek tartom, hogy megvásároljam. (Rám megy, az nálam azt jelenti, hogy térdig ér, és már egy ember is elegendő a zipp- zár felhúzásához.) És különben is félek az eladónőktől. Ha például bágyadt hangon megkockáztatom, miszerint a ruha túl öreges vagy élettelen, az eladónő tüstént rávágja: „A hölgy talán megfeledkezik róla, hogy ezt a ruhát vakítófehér kiegészítő együttessel kell hordani.” Ilyenkor ijedten megvásárolom a ruhát, mert nem merem bevallani, hogy egyetlen vakító fehér sálam, tűm vagy övem sincsen. Ami bátorság belőlem hiányzik, az feltehetőleg mind anyámba szorult. A bátyám esküvőjére készülvén az eladó- nő egy szomorkás mályvaszínű ruhát tett elé, mire anyám nemet intett a fejével. Az eladónő jeges hangon megkérdezte: „Megmondaná, hogy miért nem tetszik a darab?” Anyám vidám mosollyal válaszolt: „Kedvesem, az összesbarátnőmet ebben a ruhában temették el”. Meg is volt az eredmény, perceken belül kapott egy elegáns és divatos szürke selyemruhát. Egyet azonban meg kell hagyni: balsorsú ruháim mind oly tartós anyagból készültek, hogy nem kopnak el egyhamar, s így gyűjteményem szüntelenül gyarapszik. A kérdés tehát az: mit csinál az ember egy szek- rényrevaló flitteres estélyi belépővel és selyembársony nadrágszoknyával? A szegényeknek nem adhatja őket. Sőt, többnyire méq porrongynak sem használhatók. Ezért csak függenek ott az ember esendő- ségének és a kilenc napos rohamdiéták haszontalanságónak bizonyítékaként Zilahi Judit fordítása Ádám Erika Magány Atokmondó varjak Ülnek kint az ágon. Oly egyedül vagyok, Magányommal játszom. Szeretőm, ha lenne, Tenyerébe venne, Örömöm szájában Szétolvadt cseresznye. Illés Zsuzsa Téli reggel Csodaszép fáradt reggelen Mikor még álom Zümmög szememen Mikor még érzem a tétova Ködök fátyolán át A csodálkozást álmaim fölött Vörös izzással kisér A hideg téli napfény Es szándékaim még Magam előtt is ismeretlenek Odor László Kakas Arany cseng-bong szárnya pelyhér vízcsepp gyöngyöz, ragyog, issza; hegy felé csap csőre hetykén; párját hivja, — páva-büszkén várja vissza. Hajnal rózsáll, fürdet zöldet; égre forog kakas tolla; tavasz lep meg barna völgyet képtár-tiszta, akác-lila illatokkal! Kovács József Belül csordul Robog a Fehér Autó veled. Robog a Fehér Autó velem: gyerekkorommal, ifjúságommal. Fényes koponyádon hó csikorog. Sürü hajamon megszikkadt a sár. Belül csordul, zuhog a sirás.
