Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-30 / 29. szám
I» I» <> I» 4 4 *' <» «! C surka mostanában a Böszörményi úton lakik, rokoni társbérletben. Két szoba, ügyesen kialakított fürdőszoba, konyha. Amikor megérkezem, a külső szobában Klári asszony tanyázik a hét éves Eszterrel és a három éves Dórával. Körülöttük gyerekágyak, szekrények, polcok, kötőgép, varrógép. A belső szobában Csurka. A lakás másik két szobájában öten laknak, a dédmama, Csurka anyósa, sógora, annak felesége és a gyermekük. — Csurka szobája nem nagy, de a mai lakótelepi szobákhoz viszonyítva tágas. Az ablak mellett hatalmas íróasztal áll, Csurka le is ül mögéje, amint teheti, s ott könyököl, beszél, néz, gondolkodik, rakosgatja a borosüvegeket. Oldalt kis fehér asztalon nagy ■ írógép áll. Az íróasztal möf gött a falat famintázatú tapé* ta borítja. Előtte könyvespolc, feltűnően sok folyóirattal. A polc teteién üvegek sorakoznak, az oldalánál egy szegről nyakkendők lógnak alá. Legalább tíz darab. A polc mellett a falon a feleség két szomorú fényképe látható. Egyiken Klári asz- szony saját felirata: ,,Ne tedd tönkre!" A könyvespolc túloldalán hatalmas, bárkaszerű heverő tölti ki az egész sarkot. A heverő lábánál a falmélyedésben újabb polcok, könyvekkel. A heverő felett nagy világtérkép simul a falra, szemben a televízió felett még nagyobb világtérkép, odább földqömb állt valamilyen bútordarabon. — Miért van a szobádban ennyi térkép, összefügg ez valamivel? — fordulok Csurkához. — Festményekre nincs pénzünk. Csak Cs. Kovácstól van egyetlen egv rajzunk a másik szobában. Kláritól van ígéretünk, hoqy hatalmas fényképekkel, lóképekkel beborítjuk a plafont — mondja Csurka és teleönti a poharamat borral. Iszunk egy kortyot, vizsgálgat- juk egymást. — A Friss Újságnál dolgozott valamikor egy Csurka Péter nevű író. regényeket irt. Rokonod neked? — Apám . ., .1964-ben egy autóbalesetben meghalt. — Akkor te télig Békésen, félig a budapesti iró-újságiró világban nőttél tel. Melyik volt a meghatározó? — íróságom szempontjából szerencsém, hogy apám inspiBertha Bulcsu: Interjú Csurka Istvánnal Részletek rált, elindított errefelé. Szerencsém, hogy annyi helyen laktunk ... Apám békési paraszt családból származott. 1913-ban érettségizett, utána bevonult katonának, a főhadnagyságig vitte. Váradon jogászkodott, ott volt 1929-ig. Akkor megnősült. Kétszer nősült. Az első házasságából született egy Péter nevű fia, aki aztán rákban meghalt. 1929-ben átjöttünk Romániából Magyarországra. Sok mindent mepróbált az öreg, ügynök is volt, végül a Hitelbanknál kötött ki, ahol kis, szinekuraszerű, kétszáz pengős állást kapott. De abból szépen megéltünk. A harmincas évek elején kezdett irogatni. Novellákat, tárcákat írt a Tolnai Világlapba és a Friss Újságba. Ponyvákat is írt, álnéven, kis pénzért, ötven— száz pengőért. Itt éltünk Farkasréten. Volt eqy bátyám, az Attila. 1934 karácsonyán halt meg skarlátban. Az orvosok nem ismerték fel a skarlátot. Én ebben az évben, 1934-ben születtem. Kis koromtól hallgattam apóm írógépének kopogását, mindig gépelt valamit, ahogy most én is. — Köt még valami Békéshez? — Igen . .. Ezek az idők mégis a legszemélyesebb élményeim. Ott érettségiztem, ott élt a család és az egész rokonság. Az eayik legrégibb békési család a Csurka. A török időkig kimutatható ez a református egyház anyakkönyveiből. Békés meqhatározó volt az életemben. Békést, amíg én ott éltem, jellegét tekintve nem lehetett városnak nevezni. Hatalmas kiterjedésű falu volt. Ha akart az ember, a falusi jellegre figyelt oda. de volt ott egy csomó iskola is. Nyaranta dolgoztunk. Hol a kubikosoknál, hol a cséplésnél. — Hogyan telik mostanában egy napod? — Hát kérlek szépen két fázisa van az életemnek. Az úgynevezett alkotó periódus, amikor minden napom abból áll, hogy reggel felkelek, a gyerekek elmennek iskolába, óvodába. A reggelizés, az újságok átnézése után ideülök az asztalhoz és egy óráig körülbelül itt vagyok. A másik, amikor ilyen események vannak, hogy elkészültek a művek, forgatják a filmet, próbálják a darabot, akkor nemigen írok, hanem ott ülök a próbán. Ilyenkor két hónapig nincs rendszeres munka. A cikkeket ilyenkor is megírom, a rendeléseket teljesítem. Előfordul, hogy egész nap írok. Ha nem, nyugtalan vérem hajt, csatangolok a városban. Általában hazajövök időben, vagy nem. Az éjszakázó periódus koromnál foqva lezárult, és unalmas. Évekig kártyáztam. A Fészekbe már nem járok, nem is vagyok tag. Van a lóverseny. Azelőtt sokat kártyáztam, éjszakákon keresztül. De ebből nem csináltam titkot, meg is írtam. — Drámáidból úgy tűnik, hogy az élet abszurduma izgat, de közben mélyen realista prózát is Írsz. Ez keresése valaminek, vagy természetes Írói állapotod? — Ami a kérdés első felét illeti, én nem az abszurdumhoz vonzódom. Sok abszurditás van a darabjaimban, de azt próbálom megcsinálni, hoqy az abszurditás a legreálisabb életet mutassa. Az idő vasfoga abszurd, de hétköznapi realitást akartam ábrázolni. — Az életünk abszurd, nem? — így van, ezt próbálom megragadni, nem azt, amit már ezerszer megírtak. Ez az egyetlen lehetőség, ha újat akar mondani az ember. Észre kell venni és megírni. Ami a próza és a dráma viszonyát illeti, az hullámzó. Alkati dolog. Most már kezdem ismerni magamat, mint embert és írót. Alkatilag predesztinálva vagyok, hogy dialógusokat írjak. Sokszor, amikor a novelláimat olvasom, melyek az életről szólnak, érez- nem kell, hogy valójában jelenetekből állnak. Hirtelen bezárul a tér, és a novella színtere szín-szerűvé válik. Erre hajlamom van és miért fékezzem a hajlamomat? Jelenetekben, csomópontokban látom, amit írok. El tudok képzelni igazi regényt, folyamatokat, de türelmem nincs hozzá, feleslegesnek is érzem a mesélést, ezért nem írok regényt. Sok regénytervem van. Izgat ez engem. Kielégítetlen vagyok, hogy nem írtam meg a magam regényét. De valamilyen belső okának is kell lenni, hogy mindig félre tudom tenni. — Véleményed szerint az Író befolyásolhatja az ország tudatát és szellemi közéletét? — Igen. Azt mondom, hogy igen, befolyásoljuk. Valószínűleg más lenne a most élő magyar társadalom tudata, ha nem lenne az a néhány tucat író, aki van. Más lenne. Azt hiszem, még nagyobb is a hatásuk, mint ami nyilvánvalóan látszik, vagy amit elismernek. Az már aztán kérdés, ha kevesebb lenne a korlát, az önkontroll az írókban, mekkora lenne a hatásuk? Végül is a demokrácia eléggé gyéren van jelen a magyar köztudatban. Nincsenek pontos fogalmaink a demokráciáról, Az írók többet tudnak erről, mint amennyit most sugallnak. — A politika és a politizálás milyen helyet foglal el életedben? — Fontos, központi lényeges helyet. Nem is tudom elképzelni, hogy itt, ebben a korban, ezzel az előélettel, és ezzel a jövő felé igazolással kirekesz- sze magát az író, vagy hátat fordítson a politikának. Beleszületik, nélküle nincs élet. A többi humbug. Lehet vitatkozni róla, de nincs politika nélkül semmi. El tudok képzelni nagy írókat nélküle, de nemigen. Minden politika, az egész élet politika. Attól pedig nem félek, hogy emiatt az utókor számára elavulok, és nem tudok örökérvényűeket írni. És nem is hiszem, hogy ezt itt most meg tudja valaki csinálni közülünk. A Jelenkor februári száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Keresztury Dezső: Az Ady-év elé c. írását olvashatják. Az évfordulóhoz kapcsolódik Martyn Ferenc Ady portrésorozatának második lapja. Bertha Bulcsu nagysikerű sorozatában ezúttal Csurka Istvánnal készített interjút. Csurka István Interjú c. írásával szerepel a számban. A lírai rovottján többek között Berták László, Bisztray Adóm, Fodor András, Galambosi László és Veress Miklós költeményei kaptak helyet. — A szépprózai írások sorában Cseres Tibor regényének befejező részét és Fekete Gyula riportját közli a folyóirat. Bécsy Tamás írása jelentős budapesti színházi előadásokról számol be. Hárs Évának Simon Béla művészetéről szóló könyvét Dévényi Iván ismerteti. Az „Irodalomtudósaink fóruma” sorozatban Köpeczi Béla akadémikussal beszélget Bodnár György. A kritikai rovatban többek között Veress Miklós és Zelk Zoltán verseskötetéről, valanrvnt Pándi Pál és Sőtér István tanulmánykötetéről olvashatjuk Vasy Géza, Fenyő István, Nemes István és Kenyeres Zoltán írását. «> 4 Simon Béla: Nagyapámék háza. Fotó: Lantos Miklós * * * t t # é f \ f * * * 9 * * * i f * f 4 * * ( ) t ? f t * * * \ ) Csurka István Interjú — Engedje meg, hogy félretéve minden ilyenkor szokásos udvariaskodást, feudális címfelsorolást és köpenyes-kardos bó- kolgatást, egyenesen a közepébe kérdezzek: mi foglalkoztatja önt ma leginkább? — Az öngyilkosság gondolata. — Ez meglepő. S ez a gondolat konkrétan az ön személyére vonatkoztatva, vagy pedig általánosságban, mint a modern filozófia egyik vezérmotívuma merül föl önben? Merül föl?... bocsánat, ötlik föl... Ámbár, ezúttal ez sem ... — Hagyja csak. Konkrétan. A saját életem kioltásának lehetőségein, módozatain és értelmén tűnődöm. — De csak tűnődik, és nem hajtja végre ... Mindannyiunk szerencséjére. — Nem, mert nincs meg rá a lehetőségem. A feltételek nincsenek tisztázva. Egyelőre nem, mert nincs annyi erőm se, hogy végrehajtsam, illetve, annyira sem becsülöm a saját életemet, hogy kioltsam. Nem éri meg az erőfeszítést. — Az öngyilkosságra lehetőség kell? — Korunkban mindenre lehetőség kell. — Ha valakinek értéktelen az élete, miért kellene erőfeszítés a kioltáshoz? — Szét kell feszíteni a test, az életösztön és néhány primitív beidegzés kapaszkodó karmait, meg kell teremteni az ön- gyilkosság lehetőségét, az adott helyzetben. — Ebből arra következtetek, hogy az öngyilkosságra elsősorban szellemi elkeseredettsége késztetné. Kifejtené, melyek azok a körülmények, amik ide juttatták? Okok, indítékok? Alternatívák, vagy azok hiánya? — Boldogan. — Nem értem, mit mondott? — Boldogan. — ön még használja ezt a szót, ebben az állapotban? — Használom. — Nincsen ez ellentmondásban ezzel a kilátástalansággal? — Nincs. — ön tehát nem azért akar öngyilkos lenni, mert boldogtalan? — Nem bizony. Nem is akarok boldog lenni. Bocsásson meg a kifejezésért, az egy hülyeség. Lehetőséget akarok. A bizonyításra. És kész! Mi a legtöbb, amit ember elérhet? Az, hogy értelmét, célját lássa az életének? Ugyan! Lehetnek célok ma egyáltalán az ember előtt? Nevetséges. Célok? Teszem azt egy szerelem, egy család fenntartása, gyermekek felnevelése, egy szenvedély kiteljesítése és végigélése, valamivel nagyobb méretben: alkotások létrehozása, egy közösség szolgálata, vezetése, még nagyobb méretben: felfedezések, tettek, történelmi fontosságú döntések hozatala, vagy legalábbis közreműködés azokban, és végül az értelmes, hősi ha- iál. Körülbelül ezek. Nagy vonalakban. Csakhogy ez valamennyi XIX. századi fogalom. Hol vagyunk már ezektől. — Bocsásson meg: a halál, mint életcél? A legnagyobb? — Feltétlenül, de csak ebben az egy formájában: úgy megőrizni egy élet, egy jellem in- taktságát, hogy erre a halálra mindenkor érdemes és alkalmas legyen. Természetesen ehhez különleges körülmények szükségesek. A múlt században még nem volt erre lehetőség. — Csodálkozom, hogy ön a felsoroltak közül egyikben sem talál kapaszkodást az életre, s valamennyit elavultnak érzi. — Én is csodálkozom ezen, de így van. Nekem már arra sincs lehetőségem, hogy ezeket a fogalmakat asszimiláljam. — Nem téved, amikor kihagyja a kalkulációból a családot, a gyermeket? ön családos ember, gyermekek atyja. — Igen. Oe rájöttem arra, hogy gyermekeim igencsak felnőnének nélkülem is, sőt, nem tudom, nem jobban, erősebb, teljesebb emberré formálódná- nak-e. De nem is ez a fontos. Azt nem látom biztosítva, hogy ha felnevelem őket, előttük is nem ugyanez az abszolút kilá- tástalanság tátong-e majd, ami előttem. Van-e értelme az ő életüknek az enyémmel együtt, ha majd nekik is legfeljebb csak ez a minimális program adatik meg: asszony, gyerek, családi ház és néhány gól élménye. Én azt tapasztaltam, hogy az ember helyzete ebben a században minden évtizeddel rosszabb lett. — Nem gondolja, hogy egyedül áll ezzel a tapasztalásával? Minden fórum, minden orgánum az .ellenkezőjét harsogja keleten is, nyugaton is. — Majmok. Közben észre sem veszik, hogy egész nemzetek indultak el az utolsó útra. — Például melyek? — Például ez is, az én nemzetem. Lassú sorvadása, szétszóródása már e század elején elkezdődött. Mostanra teljes lett a dezorganizáció, a csőd. Azt hiszi egyedül vagyok? Nem igaz. Az öngyilkosság légköre vesz körül. A pusztulás, az agónia félreismerhetetlen tünetei. Egy-egy fellobbanás, mint egy utolsó hörgés. Nincs többé kohézió, eszme, cél. Vége. És az az igazság, hogy e fölött még csak siránkozni sem érdemes. Nem múlt el évszázad a történelem során, hogy ne halt volna ki nép, hogy ne oldódott volna fel valami másban, életrevalóbban. Most mi vagyunk soron. Nincsenek olyan tulajdonságaink, olyan értékeink, amiért sajnálni kellene bennünket. S jobb, ha nem sajnáljuk magunkat, mert még nevetségessé is válunk. Minek? — Súlyos szavak, elgondolkoztató szavak. És engedje meg, hogy egy kicsit a csodálkozásomnak is kifejezést adjak. Végül is ön nem egy értelmiségi foglalkozású egyén, és ugyanakkor felelős értelmiségieket meghaladó szinten és intenzitással gondolkodik. Honnan szerzi a műveltségét és a készségét? — Erre már egy másik interjú során válaszoltam: edzések előtt Bertha Bulcsu, edzések után Csurka István műveit olvasom. Innen. De, kérem, most ne említse meg őket név szerint, mert még valami kellemetlenségük támad. Csak írja azt, két középnemzedékbeli magyar író. Elég az, egy-kutya. Engem viszont denunciálhat nyugodtan. * — Nincs szándékomban ilyesmit tenni. — Nincs, persze, de ez lesz belőle. Engem meg fognak hurcolni ezekért a kijelentéseimért. Kispadra kerülök. A tarcsiba. — Tehát arra kér, hogy ezeket ne írjam le? — Nem kérem semmire. — Bizonyos ellentmondás van ebben a magatartásban. Az öngyilkosságról gondolkodik és közben túlzottan fél egy meghatározatlan meghurcoltatástól, egy áldozattól, ha úgy tetszik. — Igen, félek. — Mit félt? Az életét? — Nem, nem az életem féltem, a szabadságom. — A szabadságát? Ismét egy kiáltó ellentmondás, öngyilkosságra készül és a szabadságát félti. — Erről bővebben kell szólnom. A szabadság a jövő istene. Korunkban, amikor az isten akárhogy is nézzük, végeredményben csak detronizáltatik, sőt lassan, lassan kikopik az emberiség tudatából, tehát megszűnik, korunkban egy új isten, egy új, mindenek fölött való fogalom, egy egyre meg- foghatatlanabb abszolútum lép a helyére, s ez a szabadság. Az a remény, hogy az emberiség egyszer, a jövőben szabad 9 * \ l lesz. A szabadság napjainkban egyre tágul, mint fogalom. Azelőtt népek, nemzetek, osztályok, egyének szabadságáról beszéltek, ma az emberiség szabadságáról van szó, az forog kockán, s a legkisebb tétel ma világrészek felszabadítása. A szabadság lassan mindent magába fogad, mint egy hatalmas, kozmikus bendő — hiszen határai is a kozmoszban vannak már — s a lehetőségek körének tágulásával már az egyénnek sem a lehet-e, hanem a szabad-e a dilemmája. Szabad-e? És szabad-e a szabadság abszolút eszméinek megsértése nélkül, illetve annak szolgálatában? — A szabadság a legújabb dimenzió? — Ha valami visszatart az öngyilkosságtól, csak az, hogy általa elveszíteném a szabadságom, illetve elveszíteném a reményemet, a lehetőségemet, hogy egyszer szabad legyek. — Magasívű gondolatok, az ember nehezen tudja követni őket. Térjünk át talán gyakorlatiasabb, konkrétabb kérdésekre. Gondolja-e ön, hogy sikerül az idén is elfoglalnia az ötödik helyet a góllövő listán? — Nem hiszem. Sajnos, állandóan sérült vagyok. — Ennek mi az oka? Az ön különleges sérülékenysége, vagy az ellenfelek durvasága? — Faragnak a piszkok. — Merre tart a magyar foci? — A magyar futballnak megvan a lehetősége a hullámvölgyből való kikerülésre. — Mit jósol a vasárnapi rangadóra? — Döntetlent.
