Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-30 / 29. szám
Decsi Kiss János: Szőlőpásztorok Pécs zenéje a XVIII. században Bárdos Kornél könyve „Teljes értékű magyar művészet csak a teljes magyar múlt talaján fejlődhetik, anélkül mindig hiányozni fog belőle valami" — állapította meg Kodály Zoltán és ezt idézi Bárdos Kornél „Pécs zenéje a XVIII. században" című könyvében, mely a közelmúltban jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában. A Magyar Tudományos Akadémia keretében készülő többkötetes magyar zenetörténet előmunkálatai tették időszerűvé a XVIII. századi magyar zenei élet feltárását, mivel Szabolcsi Bencét idézve „ott virul a városok és rezidenciák idegen zenekultúrája, mely általánosabb zenei műveltséget hozott". Az európai barokk és klasszikus zene hatására — főként a dunántúli városokban, rezidenciákban, kastélyokban — megélénkült a zenei élet. Bárdos Kornél többéves türelmes, aprólékos munkával levéltárak, jegyzőkönyvek, naplókés feljegyzések igen gyakran gazdasági jellegű anyagából, valamint a korabeli újságokból gyűjtötte össze az adatokat és rekonstruálta belőlük a kor zenei képét. A XIX. századi európai hírű pécsi zenészegyéniségekről (Amtmann, Lickl, Hölzl) már sokat tudunk. Elődeikről azonban keveset, így Bárdos Kornél könyve egy még ismeretlen korszakot mutat be. Kutatásai nyomán hitelesen tárul az olvasó elé, hogy a Székes- egyház egészen korán vált a zenei élet egyik fontos bázisává. Nesselrode, mihelyt a püs- pökséq anyagi alapját biztosította, már az 1710-es években a szorosan vett liturgikus igényeket meghaladva, a korabeli nyugati barokk rezidenciák stílusában kezdte a zene megszervezését a dómban és rezidenciájában. Bárdos könyvének első, „A dóm zenéje” c. fejezetében ennek az igénynek a kibontakozását kutatja. Szinte felmérhetetlen adathalmazból bogozza ki a karnagyok és zenészek nevét, javadalmazásukat, mely körül mindig sok vita folyt, a hangszerek számát és állapotát, valamint azokat az életkörülményeket, kisebb- nagyobb összeütközéseket, ellentéteket, melyek még hitelesebbé és emberközelibbé teszik a kor bemutatását. Szinte személyes ismerőseinkké válnak ezek a nem egyszer hányatott sorsú, távoli országokból Pécsre szerződött, a püspökkel és a káptalannal viaskodó, megélhetésükért, művészi érvényesülésükért küzdő muzsikusok. Közülük többen komponisták is, de csaknem valamennyien több hangszeren játszó, jó gyakorlattal rendelkező zenészek, akik valóban nívós, lendületes zenei életet produkálhattak a század közepén Pécsett. Hosszú levelezés előzte meg Anton Franz Paumon Pécsre * szerződését, aki a bécsi Szent i István dóm kórusát cserélte fel i a pécsivel, hogy aztán 46 éves i korában, halálával átadja he- ; lyét a cseh családból származó Strobach Miklósnak. Már Klimó püspök nevezte ki utódját, Hemmerich Gáspár személyében, aki ugyancsak idő előtt, 49 éves korában halt meg. Kurtz Fülöpről megtudjuk, hogy karnagysága alatt Michael Haydn több művét játszották. Majd Peck József lett a regens chori, aki megérte Pécs szabad királyi rangra emelésének nagy ünnepét, jó muzsikusok és értékes zeneszerzők munkáját fogta össze hozzáértéssel, kellő energiával, de zsörtölődő, nyers természete miatt tisztségéből felmentették a megöregedett karnagyot, aki élete utolsó éveit Dunaszekcsőn töltötte remetei magányban. S végül a század utolsó nagy egyénisége: Novotni Ferenc. Féltő gonddal intézte a muzsikusok ügyeit, eredményesen állt ki a zenészek mellett, akik az általános drágulás miatt fizetésük emelését kérték. Bárdos bemutatja Novotni zeneszerzői munkásságát is, mint ahogy nagy szakértelemmel kutatja a megszólaló zeneműveket, azonosítja a különböző leltárakban szereplő kottákat a dóm kottatárában ma is megtalálható művekkel. A könyv legjelentősebb értékeként közli annak a 378 műnek tematikai jegyzékét (és kottájuk első sorát), melyekről sikerült megállapítania, hogy a XVIII. században játszották, éne- nekelték őket. Szép számmal akad köztük pécsi szerző műve. A könyv másik része a gimnáziummal foglalkozik, mely ugyancsak fontos zenei bázis volt abban a korban. A dóm és a gimnázium története ösz- szefonódott a város életével: „A városi polgárság zenéje" c. fejezetben kitér a világi zenei életre, szórakozásokra, színházra, a város fejlődésére, melynek eredményeként Pest és Pozsony után megnyílt az ország harmadik zeneiskolája. A katonazenekarok működése is előrelépést jelentett, és különösen érdekes adat, amit Bárdos az első bányászzenekarról ír, melynek vezetője, Krausz Ferenc egy kis cseh hegyivárosból érkezett Pécsre 1785-ben. A „Muzsika a város ünnepein” c. fejezetben arról tájékoztat, hogy a XVIII. századi világi és egyházi ünnepeken a barokk pompa elmaradhatatlan része volt a zene jelenléte. Ezért a legtöbbször latin vagy német nyelvű városi jegyzőkönyvek, naplók, feljegyzések eredeti szövegének először publikált fordítását adja Bárdos Kornél, esetleq több szemtanú leírásából egészíti ki a szöveget, de mindenképpen az eredetit idézi, mert ezek a korabeli leírások világítanak be legjobban a XVIII. századi Pécs zenét és pompát kedvelő reális világába. Bárdos Kornél tudományos alaposságú és igényű (rendkívül részletesen, forrásjegyzékkel bizonyított) könyve nyomán úgy summázhatjuk e száz évet, hogy többé-kevésbé névtelen szereplői értékes fundamentumot készítettek a XIX. század jeles pécsi muzsikusainak további építkezésükhöz. — dnt — Illyés Gyula: Kapkodás, ha jő a hideg Nem tavasszal, de ősszel lesz izgatott a táj, ahogy sok karja jár, ahogy a szélbe szállt lombot szaporán összekapkodná, — mire már? hogy újra egybe-kösse? akár a piaci kufár, ha a hirtelen támadt vihar dönti a sátrat és ő — bukása a kár! — menti a portékát, a sok tűt, szappant, szalagot, filléres kacatot, mit gonddal kirakott, hátha vevőre talál — (oly hosszú a nyár!) Ősszel nézd, ne tavasszal, ha kapkod ijedten a kopasz galy, ezeket is, a reszketeg mozdulatu vén szemeket, aszú arcokat; megriadt szökdelő mosolyaikat — hogy szedik magukba a fényt, az örömet, mit még lehet, beh zsugorian a reményt, a maradék meleget! Ha lám már szétverve itt is a vásár s magasan száll, szebben, mint eleinte, bár hófelhőkbe keringve a szalag, a csipke!... Hajnal Gábor: Torlódnak összeszoritott száj mögött torlódnak a szavak emlékek húznak el a csönd lidércege alatt mély álmomban is felnyögök a viz rólam szakad szólni? csak visszhangzik a csönd füstizü köd alatt, összeszoritott száj mögött torlódnak a szavak. ... „ne porladjon szét Korszerű pásztorfej Az Újság című lap egyik 1943-as számában bukkantam rá Kemény Simon egy kis tárcájára. A Nyugat első nemzedékének költője szabadkozva kezdte írását: szabad-e egy költő frissen megjelent verséről elmondania olvasói élményét? „Nem küldik-e haragos szavakkal a pokolba?” Kálnoky László, az akkor még alig ismert fiatal költő Szanatóriumi elégiáját köszöntötte lelkesült szovakkal. A vers Illyés Gyula folyóiratában, a Magyar Csillagban jelent meg. Elgondolkoztam: vajon változott-e azóta a helyzet? Ész- revesszük-e olyan költők verseit, akiknek nevét semmiféle divat nem kapta föl? Egyáltalán: eseményt jelent-e a közvélemény számára, ha jelentős versek látnak napvilágot? Mindez arról jutott eszembe, hogy a Jelenkor januári számában elolvastam Rába György három versét. A három vitathatatlan műalkotás közül a középsőt — a Pásztorlejet — különösen izgalmasnak találtam. Ha valami, hát ez végérvényesen cáfolja a költő nevéhez ragasztott jelzőket. Esetleg arra késztet, hogy árnyaltabban értelmezzük e szavakat: ezoterikus, modern, elvonatkoztatott — netán: „urbánus". Ez a verse nem kevesebbet bizonyít, mint azt, hogy aki a kultúrában nemcsak a fémjelzett neveket, nemcsak a dohos könyvtárszobát érzékeli, hanem mindazt, amit ezenkívül az emberiség a névtelen milliók anyagi és szellemi munkájával létrehozott —, az előtt nincs értékkülönbség, nincs válaszfal „népkultúra" és „magas kultúra” között. Ott hagyomány van, melynek ápolása jól fölismert egyéni és közérdek, mert a megőrzött hagyomány őrzi meg az egyéniséget, a közösséget — a költő szempontjából pedig a művészi alkotóerőt. Gonddal megmunkált, lényegre koncentrált vers Rába Györgyé, mint a régi pásztorfaragás, amelyről szó. „Talapzata bütykös marok / tekert háncsa az időnek / összefűzi ne porladjon / szét névtelen meddő kőnek” — ez az összefűző erő nem egyéb, mint a művelődés történeti hagyománya, ami nélkül nem születhet új a nap alatt. Alföldy Jenő Thiery Árpád: Könyve fülszövegében a szerző „a megfigyelés művészetének” nevezi a riportot. Ez a meghatározás, ha kissé emelkedett is, találóan igaz, olyan író hitvallását tükrözi, aki valahányszor megszólal ebben a műfajban, a művészi igényesség elvét szinte ars poétikává avatja. Thiery Árpád számára a riport a szó szoros értelmében vett alkotás, mely éppoly gondos és kemény munkát követel az írótól, mint egy novella megformálása. Nélkülözhetetlennek érzi a riportot, mert — véleménye szerint — a társadalmi elkötelezettségű írót segíti abban, hogy „a valóságot a maga teljességében és összetettségében lássa.” A riport, így az irodalmi riport is sokféle lehet. Gyakori az indulatos megfogalmazás, a türelmetlen jobbítási szándék. Thiery Árpád elsősorban a tárgyilagosságra, a pontosságra, a problémák higgadt elemzésére helyezi a súlyt. írásaiban arra törekszik, hogy az általa leírt valóságot a legkisebb mértékben sem torzítsa el a szubjektív vélekedés. Ezt a helyzetek és a riportalanyok gondos megválasztásával éri el. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ez a riporteri-írói hozzáállás sohasem eredményez valami békés belenyugvást, se hideg, se meleg problémátlanságot. Thiery rendszerint érzékeny pontokra tapint, riportjai társadalmi életünk sarkalatos kérdéseihez nyúlnak, s ezek a kérdések ha nem is indulatokat, de töprengésre késztető gondolatokat váltanak ki az olvasóból. Mert például nem elgondolkodtató jelenség-e, hogy több évtizeddel a gyárak, a termelőüzemek államosítása után a munkásokat még mindig felemás tulajdonosi viszony fűzi azokhoz a gépekhez, melyeken naponta dolgoznak? Hogy az üzemi demokrácia minden jószándék ellenére sokszor még ma is csak formálisan létezik? (Fórumon kívül.) Hogy a cigány- kérdés még jóidéig kérdés marad, mert többnyire az érintettek nem akarnak változtatni a sorsukon? (Azt jelenti, hogy ember...) Hogy a nők sorsába gyakran milyen durván szólnak bele a megkövesült szokások, az évszázadok során kialakult elő1 f » W j Mi] 1 1 •' l'~T r* a Míg a Vencel-tér felől az egykori Királyi-szőlőshegy lassan emelkedő utcáinak minden talpizmunkat igénybe vevő apró kockakövein haladok, az egykori kis falucska, a Bojiste — a Csatatér — felé, Jaroslav Hasek halhatatlan hőse, Svejk, a derék katona invitálása jár az eszemben. Ö ugyanis egy hadosrtálybírósági kihallgatás után így búcsúzott barátjától, Vodickától, az öreg árkásztól: „Ha vége lesz ennek a háborúnak, gyere el hozzám látogatóba. Minden este hat órától fogva megtalálsz a „Kehely”- ben, a Bojisten.” Aki elolvasta a derék katona kalandjait q világháborúban, úgy érzi, hogy ez a meghívás neki is szól, és bár a. „megbeszélt” találkozó ideje bizony régen elmúlt már, Prágában járva, nem akarja lekésni a randevút. Ezért oz U Kalicha, o „Kehely" vendéglő, amely az író idejében csak afféle külvárosi kiskocsma volt, ma már afféle „zarándokhely”. A világhírűvé vált és mindig zsúfolt kocsmában nehéz helyet találni, de az egyik hosszú asztalnál szívesen szorítottak helyet. A teli söröskorsót kérés nélkül rakja elém a ferenc-józsefi idők divatja szerint öltözött pincér. Az egység itt fél liter, s nem hiszem, hogy nagy sikere lenne a felszolgálónál bárkinek is, aki egy piccolóval rendelne. Néhány pogácsa nagyságú, lángosszerű sült tészta is kerül az asztalra. A bábeli zsongásban ismerkedem a helyiséggel, ahonnan egykoron elindult a világháborúba és a világhírnév felé Svejk, amikor is így szólt Pali- vec úrhoz, a kocsmároshoz: „Volt öt söröm és egy kiflim virslivel. Most adjon még egy stampedli sligovicát, aztán el kell menjek, mert le vagyok tartóztatva.” Közben megszólalt a zenegép, régi polkát nyekeregve. A falon a császár díszegyenruhás, életnagyságú fényképe pózol, de orcáján ott az ominózus pecsét, amelyet a legyek ejtettek rá ... És a falakon mindenütt képek, karikatúrák, festmények, Svejk viszontagságos vándorlásairól Josef Lada stílusában, aki nemcsak barátja, a bohém kalandokban társa volt Haseknak, hanem írásainak legjobb illusztrátora is. Svejk jellegzetes figurái mellett ott vannak annak a világnak a figurái, amikor még első- és másodosztály volt Prága nyilvános illemhelyein is... A falról ráköszön a vendégre Otto Katz tábori lelkész, Mül- lenné, a takarítónő, Palivec úr, a kocsmáros, Lukas főhadnagy, akinek egy ideig Svejk puccerja volt, Vodicka, az öreg ár- kász, Baloun, a főhadnagy új tisrtiszolgája, aki hosszú szakállt viselt, Vanek számvivő őrmester, aki civilben drogista, és akinek a bor mellett mindig nagyon tetszettek a szép szavak... És o feliratok, a svejki világ- szemlélet esszenciái. Mint például: „Mivel az ember nem tudja, mit fog csinálni néhány millió év múlva, semmit se vonjon meg magától.” Érdemes jellegzetes és ,/meggyőző" érvelésére is felfigyelni: „... a harctéren minden évszakban nélkülözhetetlen a rum, éppen ítéletek? (Júliák — Rómeók nélkül.) Nehéz lenne felsorolni mindazokat a kérdéseket, melyek az olvasóban megfogalmazódnak egy-egy riport olvastán. Nem is ezt akarjuk, csupán érzékeltetni, hogy az írót milyen súlyos, mennyire lényegi problémák izgatják. A kötet sajátos karakterű írásai az ún. portrék. Thiery a köznapi értelemben vett alkotó, a valóság formálásán munkálkodó embereket — legyenek azok akár egyszerű munkások, akár kiemelt állami vezetők — kedveli. Egy- egy ember sorsában néha egy egész történelmi korszak elevenedik meg (Rendjelek az ember jellemén, A vágóhíd nem érzelgős hely, A vaskezű ember hegedűje). Riportalanyai között sok a megszállott ember, akik fáradtságot, nehézséget nem ismerve dolgoznak elszántan valamennyiünk ügyéért (A munkaember). Tulajdonképpen a mindennapi élet pozitív hőseiről rajzol képeket, de sehol sem érezzük azt a rossz ízt, ami erre a fogalomra az irodami köztudatban rátapadt. Thiery Árpád évekig dolgozott a Dunántúli Napló szerkesztőségében. A rend írásainak jelentős része itt és a Jelenkorban látott először napvilágot. De nemcsak a megjelenés helye köti számos riportját Pécshez és Baranyához, hanem mindenek előtt a bennük feltáruló emberi sorsok, az itteni tájak, események. Számunkra különösen értékesek ezek az írások, mert szűkebb pátriánk történelmének és mostani valóságának egy-egy szeletét ismerjük meg belőlük. Forrásértékű riportban eleveníti meg az 1918-as pécsi katonalózadás történetét (Hatosok). A történelmi dokumentumokat a még élő szemtanúk elbeszéléseivel egészíti ki, s így az egykori tragikus események szinte a szemünk előtt peregnek le újra. Megrendítő és felemelő érzéssel olvassuk az öreg pécsi internacionalisták emlékezéseit, döbbenettel a második magyar hadsereg doni katasztrófáját átélt katonák vallomását. A kötetbe kisebb írások is bekerültek, mint a Kedves emberünk, Egy fa termése vagy a Victor Vasarelyvel Magyarországon. Kovács Sándor úgy, mint a bor..." A svejki filozófia gyöngyszeme azonban alighanem mégis a következő mondat: „Akár így volt, akár úgy volt, valahogyan mindig csak volt, hogy sehogyan se lett volna, úgy még sohasem volt” Idős asztaltársam, aki, mint általában a prágaiak, közvetlen és beszédes, az itt mért 12-es pilzeni sört dicséri. Később kiderül, nyugdíjazásáig sörgyári szakmunkás volt Készséggel oktat a sörivás „mesterségére", amely szerint már az sem mindegy, hogyan és milyen pohárba töltjük a sört... A „Kehely”-ben pedig Svejk- hez, a derék katonához randevúra érkezett vendégek eszik o cseh gulyást, (ami voltaképpen pörkölt), a rostonsüftet Müllerné módra, a csehek sajátos nemzeti ételét, a „vep- rové, knedlik, zeli”-t, azaz sertéssültet gombóccal és párolt káposztával, isszák a sligovicát, a hegyi borókapálinkát, a 12- es pilzen'rt koronával csalják kii a polkát a régi zenegépből, beszélgetnek, énekelnek. Kint, átellenben a híres sörözővel, a késő esti órákban is villognak a hegesztőpálcák. Itt épül Prága új büszkeségének, a metrónak egyik állomása. 4 4 0 é 4 4» 4 4 1» V I» Otaoee Qánoi • \ \ \ *
