Dunántúli Napló, 1976. november (33. évfolyam, 302-331. szám)
1976-11-07 / 308. szám
1976. november 7., vasárnap Dunántúlt napló 7 19TÖ-19BO Hat adat a Szovjetunió gazdasági fejlődéséről 1. Az acéltermelés növekedése (millió tonna). 2. A kőolaj (beleértve a gázkondenzátumot is) kitermelésének növekedése (millió tonna). 3. A villamosenergia-termelés növekedése (milliárd kW/ óra). 4. Az évi átlagos bruttó gabonatermelés növekedése (millió tonna). 5. A külkereskedelem növekedése (%). 6. Az egy főre eső reáljövedelem növekedése (%). SZÍV- ÉS ÉRSEBÉSZET Tudományos együttműködés a lvovi és pécsi egyetem között I hétszeres olimpiai bajnok Mihail Danyilenko professzor nyilatkozata Beszélgetés Viktor Csukarinnal A Lvovi Orvostudományi Egyetem rektora, Mihail Danyilenko professzor a Pécsi Orvos- tudományi Egyetem díszdoktora. A cím adományozásával egyaránt elismerték a profesz- szor tudományos eredményeit és a két testvéregyetem közötti kapcsolatok fejlesztésében elért személyes hozzájárulását. — Magyar kollegáim — mondja Danyilenko professzor — az utóbbi időben intenzíven foglalkoznak a szív műtéti úton való gyógyításával. Ennek kapcsán különös figyelmet szenteltek a mi speciális klinikánkon kidolgozott mellkas-, illetve mellkasüregi sebészetnek. A szóbanforgó klinikánk immár tíz esztendeje-működik az egyetem kebelén belül, s falpi között több mint ötezer szív- és éroperációt végeztek, egyebek között olyan bonyolult műtéteket, mint például a szívbillentyű-átültetés. A lvovi orvosok — a Szovjetunióban elsőként — állították helyre klinikai körülmények között a szívműködés depolarizációját és elektromos stimulá- lóst reanimáció esetén. Az ilyen orvosi beavatkozások al- Jralmával gyakran veszik igényösszetartozásuk a barátság egy szép formája, ami követendő példa. Egyikük így mondta: — Sok múlik a személyi kapcsolatokon, hogy két nép hogyan közeledik egymáshoz. Amikor kötetlen körülmények között bátran rákérdezhetünk egymásra: te ki vagy, honnan jöttél, hogy élsz, van-e fiad? Szovjetunióban tanult egykori állami ösztöndíjasok találkoztak november 1-én Komlón, a Baranya megyei Vízmű Vállalat klubjában; 12 mérnök, docens, orvos, nyelvész, gépész- és fúrómérnök, akik rég vagy most szereztek diplomát. Egymással és a komlói vállalattal ismerkedtek, emlékeket elevenítettek fel, és egyetemi éveik kedvenc városába: Moszkvába vagy épp Leningrádba utaztak el képzeletben. — Nem eshetek ki a nyelv- gyakorlatból, hisz érzem ennek veszélyét, pedig néhány hónapja államvizsgáztam Moszkvában. Elsősorban szépirodalmat olvasok, hogy felfrissüljön szókincsem. Emellett ukrán, orosz, lett barátaimmal sűrűn váltok levelet. Szakmai könyvtáramat odakinn összegyűjtöttem; 60— 70 orosz könyvem van. Orosz szaklapokat is rendeltem; csak későn érkezik, de így vagyok az előjegyzett egyéb kiadványokkal is. A pécsi idegen nyelvű boltban magamnak valót egyet se találtam — jegyzi meg be a saját konstrukciójú mesterséges vérkeringtető berendezéseket. A klinikán huszonket- ten szerezték meg az orvostudományok doktora, harmincötén pedig az orvostudományok kandidátusa címet. Egyben ők a kidolgozói és gyakorlati alkalmazói a szív- és érrendszeri megbetegedések gyógyítása sok új műtéti módszerén., — Ahogy pécsi kollegáimtól értesültem — folytatta a beszélgetést Danyilenko profesz- szor — a Pécsi Orvostudományi Egyetem lesz egyik központja a közeljövőben létrehozandó országos szív- és érsebészet-hálózatnak. Már ezt a tényt vették figyelembe Lvov és Pécs tudósai, amikor egyezményt írtak alá tudományos együttműködés elmélyítéséről, a mellkas-sebészet területén folytatandó közös kutatásokról és arról, hogy a lvovi egyetemen készítik fel a Pécsett épülő centrum szakorvosait. A fentieken kívül tervbe vették, hogy magyar nyelvre fordítják a karGross Miklós, aki a Geodéziai l.égifényképészeti és Kartográfiai Egyetemen járt. A nyáron fotogrammetriai mérnök, vagyis légi fényképész lett, azóta a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalatnál dolgozik. Tan- ját, orosz iskolatársát vette feleségül, egy munkahelyre járnak. A pécsi fiatalember meg- hatódottan meséli: — A brignszki erdőben, Belorussziában, a Lugyinovó városkában öreg bácsi figyelt fel ránk, aztán tört magyarsággal dunántúli városokat sorolt fel, ahol 1918—19-ben megfordult. A kenyér és kislány szót még tisztán ejtette ki. Mások arról beszéltek, hogy az orosz—szovjet irodalmat kinn szerették meg igazán, az ottani élet sajátosságai között fogták fel teljesen. Egyikük a saját jellembeli változásaira is kitért. — Könnyebben alakulnak ki bennem a természetes kapcsolatok, fogékonyabb vagyok a közösségi érzésre. Csak orosz emberekkel találkoztam, akik nagyon nyíltak, szolgálatkészek, segítenek, nem hízelegnek, nem hangoztatják a barátságot, hanem cselekszik. Bimbó Józsel gépészmérnök a szovjet ösztöndíjasok klubja baranyai csoportjának történetét vázolta fel. — Vidéken elsők között alakultunk meg, alig másfél éve közel 100 taggal. Mostanában diológia problematikájával foglalkozó szovjet tudományos közlemények egész sorát. A két orvosegyetem a sebészet és a gyógyítás egyéb területein is együttműködik: rendszeresen tudományos konferenciákat tartanak, kicserélik a két intézmény kutatóit kölcsönösen érdeklő információkat és fejlesztik a tudományos diákkörök közötti kapcsolatokat. Mindkét egyetem évente fogad felsőéves hallgató-csoportokat, amelynek tagjai kéthónapos gyakorlaton vesznek részt a társ-egyetem klinikai és laboratóriumi munkájában. Az oktatók és tudományos munkatársak pedig kölcsönös tanulmányútokra hívják meg egymást. Csupán az elmúlt esztendőben több, mint 200 ember vett részt mindkét részről tanulmányúton és gyakorlaton Lvovban és Pécsett. A következő tanulmányi évben ismét 20—20 medikus ismerkedhet a két egyetem gyakorlati munkájával. Szigetvárról, Nagydobszáról, Kétújfaluból jelentkeztek többen: technikusok, mérnökök, orvosok, pedagógusok. A nyáron tíz ösztöndíjas tért haza, fele belépett csoportunkba, mindezek ellenére, propagandánk nem a legtökéletesebb. Nincs külön helyiségünk, de otthont kapunk a MÉV, a Műszaki Főiskola, a FÉK, HNF, MTESZ, Kossuth Mozi klubjaiban, termeiben. A visszatérő friss diplomásokat beilleszkedésükben segítjük, negyedévenként előadásokat hallgatunk oroszul, filmeket nézünk, tanulmányi kirándulást, családi esteket szervezünk és találkozunk az itt tanuló, dolgozó szovjet állampolgárokkal. A jó példákat népszerűsítjük, melyekből bőven akad, elsősorban az oktatásban. Egyre többen kapcsolódtak a beszélgetésbe. A szovjetunióbeli tájak elevenedtek meg; a kiránduló magyarok kedvenc helyei a Kreml aranyló hagymakupolái, a sok-csatornás Leningrád szigorú szépsége, Tallinn és Riga várfalakkal körülvett, ódon belvárosa, és a sivatagok, ahol nem lovagolnak, hanem tevegelnek. Ez a szó valahol a Karakumban született. A legtöbben most találkoztak először: barátságok, őszinte kapcsolatok indultak el útjukra. Csuti János Ügy beszéltük meg telefonon, hogy délután három órakor találkozunk a CKA Lvov torna- csarnokában. Kísérőmmel már 10 perccel három előtt ott toporogtunk, nézegettük az utánpótlás edzését. Az egyik edző — látván, hogy idegenek vagyunk — megkérdezte, kit várunk. — Viktor Csukarint — válaszolt kísérőm. — Három órára ígérte, hogy itt lesz. — Akkor itt is lesz — folytatta az edző. És valóban három órakor jött a 'helsinki és melbourne-i olimpia tornász hőse, a hétszeres aranyérmes Viktor Csuka- rin. Sötétkék melegítőben volt és sportszatyrot hozott a kezében. — Elnézést — kezdte — de a beszélgetés után edzést tartok, ezért ez a „harci dísz", üljünk le valahová itt a teremben, mert tornáról tornateremben kell beszélgetni. Talán ez a versenybírói asztal jó lesz, itt mindketten magabiztosabbak lehetünk — mondta nevetve. Közben kísérőm, Jurij Mihaj- lovics így szólt hozzám: — Mindenről beszélhetsz Viktorral, de a saját sikereit nehezen tudod meg tőle. Ezért, ha arról akarsz kérdezni, akkor úgy tedd fel a kérdést, mintha nekem is szólna. Majd én elárulok néhány „titkot". A veszedelmes múlt Ebben maradtunk és elkezdtük a beszélgetést a múltról. Néhány mondat után ért az első meglepetés. Elárulhatom, készültem a beszélgetésre, elolvastam néhány olimpiai kiadványt, hogy többet tudjak róla, de arról sehol sem olvastam, hogy Viktor Csukarin négy és fél évet a halál torkában töltött és azután újra kezdve jutott el a csúcsra. — Az Azovi-tenger partján fekvő Zsdanov városban születtem és ott kezdtem el tornászni is. Zsdanovból később Kijev- be kerültem, sportközépiskolás lettem és 19 évesen meghívtak a válogatott keretbe. Egyre erősödött a háború szele, én is bevonultam. Mindössze fél évet katonáskodtam, majd fogságba estem és a németek koncentrációs táborba szállítottak. Négy és fél évet töltöttem, ott, csak a győzelem után szabadultam. Visszatértem szülővárosomba és egy gyárban helyezkedtem el. Újra elkezdtem a tornát, olyan gondolatokkal, hogy pótoljam az öt év kihagyást. Bíztam abban, hogy ott folytatom, ahol abbahagytam, ezért dolgoztam. 1946-ban a Szovjetunióban elsőként Lvovban indult a Testnevelési Főiskola. Felvételt nyertem az első évfolyamra, ahol százan voltunk az indulásnál. Ennek harminc éve és azóta is Lvovban élek. A diploma megszerzése után bentmaradtam a főiskolán, jelenleg docens vagyok és a torna tanszéket vezetem. Két emlékezetes olimpia — Két olimpián indult, mindkettőn nagy sikert aratott. Mégis, melyikre emlékezik szívesebben vissza? — Az 1952-es olimpia többszörösen is emlékezetes. Ekkor indulhattak szovjet sportolók először a nagy világversenyen és én négy arannyal mutatkoztam be. Nagyon izgultunk a verseny előtt, hisz riválisainkat csak az újságból ismertük. A kötelező gyakorlatok után az első helyen álltunk, és ez feldobott bennünket. A szabadon- választott gyakorlatoknál már magabiztosan versenyezhettünk és nem is maradt el a siker. Négyszer állhattam a dobogó legmagasabb fokán. Helsinkit a római világbajnokság követte 1954-ben. Az olasz fővárosból három arannyal, egy ezüsttel és egy bronzzal térhettem haza. Melbourne-ban 1956-ban még három arannyal gyarapít- hattam érmeim számát. Ezen az olimpián ünnepeltem 35. születésnapomat. A három arany nagyon szép ajándék volt, de hazafelé egy kissé elszomorodtam. Megkezdtem a 36. évemet és ilyenkor mór célszerű visszavonulni. Az 1956-os olimpia volt az utolsó nagy versenyem, azóta edzősködöm. Viktor Csukarin tanítványával, Szofronovval. gyobb egyesületbe menjen mint a lvovi volt? — Hívtak Kijevbe, Moszkvába, de maradtam. Maradtam, mert én Lvovban is jól éreztem magam. Meg tudja, van egy orosz mondás, mely szerint jobb falun első embernek lenni, mint a városban utolsónak. Engem Lvovban szeretnek, minden segítséget megkaptam, ahhoz, hogy eredményesen sportolhassak. Miért mentem volna el? — Edzői pályája során mire a legbüszkébb? — Az 1972-es olimpián a szovjet válogatott egyik edzője voltam. Tanítványom, Szafronov — ő is lvovi — tagja volt az 1974-es várnai világbajnokságon aranyérmet nyert szovjet csapatnak. Sajnos, Szofronov ez év májusában megsérült és nem utazhatott Montreálba. Büszke vagyok arra is, hogy Lvovban három speciális torna- csarnok van, ahonnan számos tehetséges fiatal kikerült már. Közben egymás után jöttek a tanítványok, közeledett az edzés kezdete. Megkérdeztem, van-e még érdekesség, amelyet sportpályafutásával kapcsolatban elmondhatna. Csukarin rázta a fejét és ekkor szólalt meg ismét Jurij: — No, de Viktor! Azt sem mondtad el, hogy kitüntettek a Lenin-renddel, jelenleg is tanácstag vagy, a feleséged a sportiskolánál igazgató és két lányod is eredményes tornász. És a tiszteletedre — mert Lvovban téged mindenki szeret — évente emlékversenyt rendeznek a fiataloknak. Lázár Lajos Mind nagyobb tért hódit a Szovjetunióban az atomenergia hasznosítása békés célokra. Sevcsenko városát és Nyugat- Kazahsztán olajkitermelő telepeit a képünkön látható atommeghajtású desztillátor látja el édesvízzel. Ragaszkodás Lvovhoz — Egy évtizeden keresztül a világ legjobb tornásza volt. Sohasem gondolt arra, hogy naA barátság egy szép formája Volt szovjet ösztöndíjasok találkozója Komlón
