Dunántúli Napló, 1976. november (33. évfolyam, 302-331. szám)
1976-11-07 / 308. szám
. . . Nincs valami jókedvem mostanában — s ha van is, csupán alkalmi jellegű, s akkor szinte észtvesztően robbanó —, hogy aztán utána ismét visszazuhanjak jóllehet még szoron- gatóbb mélységbe és azt is tudom, azért van ez, mert félek valamitől, képzelt vagy valós betegségtől, meg a múló esztendőktől, de ezt az ősz is okozhatja, ez a borongás, gyorsan hidegre váltó, utálatos ősz, ami egyben gyönyörű is, ez kétségbevonhatatlan. Nemcsak a hangulatom csapongó, hanem fizikai önmagam is, mert az elmúlt napokban hol itt, hol ott bukkantam föl a városban, a huzatos Kossuth utcán, máskor a napfényes Bárány-tetőn, aztán a bűbájos Zidina-környé- ken, a csendes Rigóder-tetőn, egy alkalommal Meszes ronda bérházai között, másnap pedig Kertváros egyik tizedik emeletén, ahonnét — este lévén — olyannak tűnt a milliónyi fényben sziporkázó város, mintha a csillagos égbolt szállt volna alá a Mecsek lábaihoz teljes megadással. Keserű fönt az ősz, akárcsak mandulát ropogtatnék, a levegő ilyen, a sárga cserfalevelektől meg az átázott talajt beborító avartól. Most már nehezen virrad, pedig alig két hete fél hatkor bevilágította a kelő nap Donátus szerpentinjét, amelyen reggelente lihegve szaladok fölfelé, a völgy füs- tölgött a ködtől, de itt-ott már a nedves háztetők visszaverték a fényeket. A második kanyar utón a manzardszobás ház erkélyén — egy szakállas férfi nyújtózkodott derékig mezítelenül, vakarta a fejét, állát, aztán visszahúzódott. A következő ívben várt a nagy fehér komondor, s most már meg sem ugatott, mint kezdetben, csak a farkával legyezgette a csípős hajnalt. Találkoztam ismét a ravaszképű öreggel, aki a tragacsán cefrét tolt a szeszfőzdébe, a minap még csak kacsintott, most leállt és haverkodott: „Szaladgálunk? Szaladgálunk? .. .” Aztán rágyújtott és kárörvendően vigyorgott. Egy sötétzöld teherautó motorját ma: melegítette a sovány gépkocsivezető, aztán, amíg járt a masina, elvonult a Fotó: Szokolai garázs mögé, majd visszatérve, nadrágját gombolta és megrugdosta a kerekeket. A templom előtti pádon két lány ült, lila harisnyanadrágot viseltek és pimaszul szépen ívelő szájakat. Mögöttük két fiú támaszkodott a falnak és valamilyen beat-számot üvöltöttek átszellemült arccal, éjszakai pincebuliból hazatérőben, buszra várva. Ez szép reggel volt, mert sütött a nap. Aztán egy délután a felhők annyira leereszkedtek a hegyoldalra,, hogy apró hideg és sűrű viz- cseppeket permeteztek az erdei ösvényre, amely egy széles aszfaltos útból elsorvadva kanyarog a szanatóriumtól a fenyvesek alatt, rá a Báránytető peremére. Martini úr pincéjében Mari — az indián szépségű lány — szegfűszeges, fahéjas bort csurgat a kancsóból, a fűszerillat kiárad a sárgult szőlőtőkék közé. És uramisten f —, oroszlán bőg ... Egy légáramlat fölkapta az állatkert felől a „bús király" hangját és elúsztatta erre a völgy irányába. Micsoda bizarr dolog, oroszlán üvölt az október végi Mecseken ... A lepottyanó falevél egy ideig kering, aztán elkapom, akkora, mint a tenyerem, csipkés szélű, vörösbarnás, áttetsző, mint a hártya, csak finom érrendszere tartja össze eredeti alakzatát. Az emlékmű bronzvörös láng-palástja alatt a csendesség — bármennyire méltóságteljes — kissé az üresség érzetét kelti bennem: persze, hiszen május első napján itt lányokkal mászkáltunk és sütött a nap . . . A város szívében az áruháznál két asszony árulja a portékáját, azt mondja az egyik, vegyek egy csokor krizantént, de soha nem szíveltem ezt a szomorú, bágyadt virágot, inkább a másiktól veszek egy staneszli sültgesztenyét. A zacskóban roppantom szét a forró héjakat, néhányat mégis elhullaj- tok, két tinédzserlány kopog el mellettem magassarkú csizmában: „Szemetel, mint otthon . .." Nem tudom nekik megbocsájtani, hogy igazuk van, dühösen rúgdosom le a járdáról a gesztenyehéjat, úgyis elviszi az őszi eső .. . Nézem — kint ácsorogva — a kávéházi némajátékot, az ablaküvegen át. Az asztalok fölött a. fejek összehajolnak, hátravágódnak, nevetnek, férfiak hadonásznak, poharakat és öngyújtókat emelgetnek, tányérok fölött bólintgatnak, esküdöz- nek, bizonyítanak, veszekszenek, de a portálüveg elfojtja a hangokat. Otthon szórakoztatom magam néha hasonló látvánnyal, amikor a tévé hangszabályozóját lehúzom, és csak dirndli-ruhás, nagymellű, tátogó naccágák töltik be a képernyőt, próbálják csak meg, mit lehet ilyenkor röhögni . . . A Hunyadi út ősszel és egész éven át zajos és idegesítő, de a szerkesztőségi ablak mögül éppen kilátok az úttest fölötti lámpára, ahova egy galambféle fészkelte be magát. Néha megrázza szárnyait, tollászkodik, lehet, hogy a csontjai gém- beredtek el. Meddig bírja a zajt, füstöt és a hideg éjszakát? Életereje tiszteletreméltó, akárcsak a túloldalon, a boltíves kapu öreg kövein gyökeret eresztő sárga virág. Igaz, most már nem sárga, semmilyenszínű, csak a szára meredezik ki a hasadékból, vizet csak a ma- gasságos égtől kap, nem mástól, de él, és tavasszal újra kibontja tüskés, igénytelen leveleit és szép citromsárga szirmait. Igen, majd tavasszal . .. Megkerülöm a régi városrészt a várfal mentén, aztán vissza, föl a Múzeum utcán. Ügy vagyok ezekkel az ósdi kövekkel, falakkal, épületekkel, hogy „sem velük, sem nélkülük ..." Új városrészben lakom, sorsom odaköt az új parkokhoz, a beton-monstrumokhoz. És valahogy mégis vonzanak a huzatos kapualjak, töredezett járdák, omladozó falak. Mintha keresnék valamit, mintha várnék valamit... valakiket . . . elmosódó arcokat, szemeket, hajakat, hangokat, és illatokat... Őket szerettem? Libák vagytok, s bár beléptem az ötvenedik esztendőbe a minap, tudom — ha sovány vigasz is —, hogy ti is öregebbek lettetek egy borongás őszszel ... Rab Ferenc Jevgenyij Vinokurov A katona Messze hagyva árokparti fákat, hosszú, hosszú, hosszú falvakat, ment dobogva, ment a gyalogszázad. Nagy csizmákra fehér por tapadt Nóta harsant, hetyke, messzehangzó. Egy apró kis katona loholt leghátul, mint fürge sereghajtó. Ment a porban. Közkatona volt. Hátán géppuskapajzs, ahogy illik, kenyérzsákja húzta oldalát. A leghangosabban fújta mindig. Arcáról verejték csordogált sok patakban. Régen volt, de régen! Poros út... delelő nap nyilaz ... Régen volt Most csak azért idézem, mert én voltam az. Rab Zsuzsa fordítása Bárdosi Németh János Emberi tisztesség Én nem repülnék a Holdba, a földön keresném meg a biztos otthont külön küszöbbel, lánggal, hol nem szedik meg magányod gyümölcseit, termésedet se lopják el, a ház, haza tiéd — ehhez keritsünk kibirhatót, melyben a világ megszüli a harmóniát, az emberhez méltó valót, Dombák, butaság, nyomorok ellen ezt tartsa meg a szellem, aztán jöhet a több a csillagokig szikrázó csoda, de addig: mérnökök, költők, kőművesek, építsenek emberi tisztességet itt és mindenütt a dologtevö Föld hasznos terein. ARKAGYIJ AVERCSENKO ESTE Fejemet karomra támasztottam és belemélyedtem „A francia forradalom történetébe”, mindenről elfelejtkezve a világon. Egyszer csak azt éreztem, hogy hátul valaki megfogja a kabátomat. Aztán könyökkel hátbaütnek. Majd karom alatt megjelent egy fából készült tehén buta pofája. Úgy tettem, mintha nem venném észre ezeket a ravaszságokat. Mögöttem az a valaki sikertelen kísérletbe fogott, hogy kihúzza alólam a széket. Aztán megszólalt egy hang: — Bácsika! — Mi kell, Lidocska? — Mit csinálsz? Kisgyerekkel mindig felettébb ostoba hangot ütök meg. — A zsirondisták taktikájáról olvasok, gyermekem. Hosszan bámul rám. —■ Miért? — Azért, hogy az analitikus módszer fénysugarát vessem a korabeli politikai szituáció homályára. — Miért? — Hogy szélesítsem látókörömet és fejlesszem szürkeállományomat. — Szürkét? — Igen. Ez egy élettani kifejezés. . — Miért? ördögi türelme van. Ezerszer is képes megkérdezni, hogy „miért"? — Lida! Beszélj nyíltan, mit akarsz? A tagadás csak súlyosbítja az ember bűneit. Ó, női következetlenség. Lida sóhajtva válaszol: — Mesét akarok. Kék szeme, tündöklő haja mellett elhalványul „A francia forradalom története". — Nálad, kedvesem, a kérés több mint állítás. Nem lesz ez így jó. Inkább te mesélj nekem. Térden odacsúszik hozzám és nyakon csókol. — Sose hagysz békén engem ezzel a meséléssel, bácsikóm. Hogy meséljek és meséljek. No, figyelj csak ide ... hallottál már Piroskáról? Csodálkozó arcot vágok. — Most hallom először. — Akkor figyelj ... Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Piroskának hívtak ... — Már bocsáss meg... de nem tudnád megmondani, hogy pontosan hol is volt? Lida gondolkodik, majd kiböki az egyetlen városnevet, amit ismer. — Hááát. . . Szimferopolban. — Nagyszerű! Égek a vágytól, hogy hallhassam, mi következik! — ... Kosarába rakott pogácsát és vajat és elindult az erdőn át a nagymamájához .. . — Ez az erdő magántulajdon volt, vagy kincstári birtok? Csak hogy békén hagyjam, szárazon odaveti: — Kincstári. Ment, mende- gélt, eavszerre csak előtte termett a farkas. — Latinul lupus. — Micsoda? — Azt kérdem, hogy mekkora volt a farkas? — Ekkora. És azt mondja neki ... Fintorog és úgy mondja: — Hová mégy, Piroska? — Lida! Ez nem igaz! Hiszen a farkasok nem tudnak beszélni. Te becsapod szegény öreg bácsikádat! Szenvedőén összeszorítja a száját. — Többet nem mondok mesét neked. Elszégyelltem magam. — No, akkor majd mesélek én neked. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú ... — És hol lakott? — kérdezi kajánul. — Az Ural nyugati hegynyúlványánál. Történt pedig, hogy az édesapja egyszer kivitte a kertbe, ahol alma termett. Leültette az egyik fa alá, ő maga pedig felmászott a fára, hogy almát szedjen. A kisfiú megkérdezte: „Édesapám, van az almának lába?” „Nincs, kisfiam". „Akkor én megettem egy varangyosbékát!” Ezt az ostoba, hülye mesét egy részeges öregasszonytól halottam valamikor, De Lidára döbbenetes hatással volt. — Jaj! Varangyosbékát evett! — Képzeld! Bizonyára eltompultak nyelvén az ízlelő szemölcsök. Most pedig menj szépen, olvasni akarok. Vagy húsz perc múlva megint az ismerős ráncigálást érzem a kabátomon, egy könyök puhán hátba bök és suttogás hallatszik. — Bácsika! Tudok egy mesét. Nehéz neki kosarat adni. Szemei úgv ragyognak, akár az apró csillagok és száját mulatságosan csücsöríti. — No, rendben van. öntsd ki fájdalmas lelkedet. —■ Itt a mese. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Az édesanyja kivitte a kertbe, ahol azok a .. . körték termettek. Felmászott a fára, a lányát pedig a fa alá ültette. Bizony. Aztán azt kérdezi a kislány: „Édesanyám! Van a körtéknek lábuk?" „Nincs, kislányom." „Akkor én megettem egy tyúkot". — Lidka! De hiszen ez az én mesém! A felháborodástól reszketve ütöget kezével és közben kiabál : — Nem, az enyém, az enyém, az enyém! A tiéd más. — Lida! Tudod, hogy ez plágium? Szégyelld magad! Kelle Sándor rajza
