Dunántúli Napló, 1976. október (33. évfolyam, 271-301. szám)

1976-10-17 / 287. szám

4

#

*

#

#

*

{

#

*

*

í

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

4

KÖIUYUEK

Balogh Elemér:

Ússzatok, halacskák

Balogh Elemér nemrégiben megjelent első kötete az életet kutatja. Hőse a 86 éves Matics Rafael tíz éve él szociális otthonban. Titokban összecsomagol. „A vacsorából félretett egy szelet jó puha szalonnát, kenyér közé rakta ..Elindul haza, de vajon hol is az ő igazi otthona? Felesége meghalt, mikor lányukat szülte, azóta lánya is meghalt. Veje pedig csak tehernek érzi a munkában elfáradt idős matuzsálemet. Csak az unokák értik meg. Veronika és Laci.

„Laci fekete klottgatyában, Veronika rózsaszínű bugyiban paskolja a vizet... — Én is tudok úszni, mint a kis hal — kiáltja a kislány is, utánozva testvérét.

— Csak ússzatok, ússzatok halacskák!..."

A volt uradalmi kocsis bevonul a szürke egyhangú szociális otthonba. Menedék a Matics Ráfaeleknek, de egy embernek sivár, levegőtlen élettér.

A szökés után gépkocsi veszi fel az úton és útitársai akaratukon kívül is melegséget árasztanak az idős emberre. Aztán gyalog folytatja útját, de ahogy a településeken végighalad, mindenütt bontást és új házakat lát. Tudja, hogy a saját házára is ez a sors várt, de azért megy. Nem az úton, hanem az erdőn át. Hirtelen 'úgy érzi, hogy ereje elhagyja és agyában végigfutnak élete eseményei, sőt egy „álom az álomban” motiváción keresztül megjelennek szerettei is, ákik már új, modern lakást teremtettek a régi, szűkös ház helyén.

Végül megérkezik a házhoz és hiába keresi a régit. Egyedül marad, pedig időközben elveszettnek hitt pénzét is megtalálja, de a patakba szórja. Az önmagát és szeretteit nyugtalanul kereső idős ember, Balogh Elemér Matics Rafaelje emberséget kér az emberektől.

És mint az író előszavában olvasható:

„Egy kétségbeesett gyereknek minden tündérmesénél többet ér, ha átfogja a vállát az anyja, egy megalázott ember nem valami olvasnivaló után sóvárog, hanem hogy odaálljon melléje valaki, és mondjuk megnevettesse.”

Balogh Elemér ragyogóan végigvezetett sorsregényével a megnevettetés helyett odaáll az olvasóhoz közel, és átfogja vállát.

*

Balogh Elemér 1938-ban született Nyitrán. 1964-ben tanári oklevelet szerzett az ELTE magyar—latin szakán. Tíz éven át dolgozott a Veszprém megyei Naplónál, jelenleg pedig Budapesten újságíró.

Vaszil Bikov:

Áz obelis

A belorusz nemzetiségű író neve rég nem ismeretlen nálunk. A harmadik rakéta című regénye — mely egyike volt a háborút új művészi szemlélettel ábrázoló műveknek — már a hatvanas évek elején ráirányította a figyelmet. Az igazi bemutatkozást azonban a sokat vitatott A halottaknak nem fáj jelentette. Ez a regény egy egész sor kisebb terjedelmű prózai mű — szovjet irodalmi terminológiával élve ún. póveszty — megszületését eredményezte, köztük a jelen kötetben napvilágot látott Az obeliszk, Az út végén és A krugljani híd című alkotásokét. A válogatás záró darabja, az Alpesi ballada a korábbi évekből való.

Bikov fő témája, mint ahogy sok nemzedéktársáé is, a háború. A háború, mely szűkebb hazáját, Belorusziát talán legszörnyűségesebben sújtotta. A német megszállók mellett szolgai hűséggel gyilkoló kollabo- ránsojk. dúlták szülőföldjét. Minden negyedik belorusz áldozatául esett ennek az esztelen öldöklésnek. Bikov írói célja kezdettől fogva népe szenvedésének és harcának bemutatása, azonban nem az ötvenes évek kedvelt „eposzi” módszerével, hanem sajátos emberi sorsokon keresztül. A fegyverek zaja nála legtöbbször csak a háttérből hallható, szereplőinek száma sem túlságosan nagy — gyakran csak kettő — a hangsúlyt az egyes emberek magatartására, viselkedésére helyezi. A háború más erkölcsi normákat teremt, mint a békés élet' s Bikov azt vizsgálja, hogyan viszonyulnak a különböző embertípusok ezekhez a normákhoz. Az ötvenes évek irodalma egybemosta a jellemeket, az új háborús próza sokrétűen árnyal, nemcsak a hőst mutatja meg, hanem a gyávát, az árulót is.

A kötet talán legsikerültebb kisregénye, Az út végén jól példázza ezt az írói törekvést. Az egységétől elszakadt két partizán, Szot- nyikov és Ribak a németek szolgálatába szegődött po- licájok kezére kerül. Sorsuk nem kétséges, halál vár rájuk. A két ember azonban két merőben ellentétes jellem: Szotnyikov szilárd akaratú, mélyen hazafias érzelmű, aki nem hajlandó semmiféle alkura az ellenséggel. Ribakot a halálfélelem arra bírja, hogy a policájok közé álljon, ilymódon akar később bosszút állni. A haramiák megkegyelmeznek neki, de hogy hűségét bizonyítsa, első feladatként Szotnyikovot kell felakasztania. Ekkor döbben rá, hogy aki egyszer az ellenség soraiba állt, annak nincs visz- szaút. öngyilkossági kísérlete szánalmas kudarc, további élete borzalmasabb, mint a halál.

A krugljani híd hősei is partizánok. Egy hidat kell felrobbantaniuk. Az író remekül kapcsolja össze a robbantás előkészítésének izgalmait az akcióban résztvevők közötti belvillongás bemutatásával. Britvin, a csoport vezetője bátor partizán, ám hogy célját elérje, nem válogat az eszközökben, s emiatt Sztyopka, a fiatal harcos szemében kegyetlen ember. Ez a rossz oldala az akció során még jobban megmutatkozik, mikor egy kamaszgyerek életét is feláldozza, öntelt magatartása Sztyopkát olyannyira felháborítja, hogy rálő parancsnokára, Bikov tisztában van vele, hogy bizonyos helyzetekben szükség van áldozatra, ám itt arra figyelmeztet, hogy megfelelő erkölcsi indok híján az áldozathozatal könnyen felesleges kegyetlenséggé válik. Az obeliszk című kisregény ugyancsak a hősiesség, az egyszerű ember helytállásának értelmét boncolgatja.

Kovács Sándor

A Táncpestis egyik jelenetéből. Az előtérben: Szabó Sándor és Miklósy Judit.

ÉVADKEZDÉS A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZBAN

U

j évadát eredeti bemutatóval, Sárospa- taky István Tánc pestis c. drámájával kezdte meg a Pécsi Nemzeti Színház. A darabot Sik Ferenc rendezte.

Sik rendezéseit — különösképp új magyar művek színpadra állításakor — „jegyzi” a szakma; hovatovább eseménynek számítanak a magyar színházi életben. Ez ténykérdés. Stílusának bizonyos elemeit, merész, szokatlan, különös és meghökkentő beállításait azonban valószínűleg sokan idegenkedve fogadják vagy elutasítják. Sik egészében véve szenvedélyes, mozgalmas és mindig időszerű társadalmi problematikát feltáró színpada valóben nem mentes túlzásoktól vagy túlhangsúlyozott pillanatoktól. Fő kérdésekben azonban ezek a hangsúlyok általában helyükre kerülnek, hiszen a „merésznek" érzett erotikus vagy más emberi érzéseket, ösztönöket, indulatokat kifejező beállítások általában egy adott szituációból következnek, a rendezői kifejezés, az ábrázolás egyik lehetőségeként. Hosszabb távlatban bizonyos stílusjegyek állandósultak rendezői munkájában. Ezek visz- szatérően jelentkeznek, anélkül, hogy amit látunk, önismétlésnek hatna. A leggyakrabban emlegetett ilyen stílussajátossága a „kegyetlen színház” néven ismert avantgárd irányzat néhány effektusának követkeretes alkalmazása. Jóllehet nála a legkevésbé sem csak erről van szó. Nekem úgy tűnik, mindenkitől tanult valamit, aki a századelő színházi forradalmaival és különböző új irányzataival s azóta is letett valami fontosat a naturalista „doboz- színpad”, a „kukucskáló színház”- felrobbantásáért; a „negyedik fal” kiiktatásáért. Prózai rendezéseinél mindig felhúzott függönyök, és berendezett (állandó, csupán a színhelyek változásait jelző) színpadtér sápadt, még fények nélküli világa fogadják a gyülekező közönséget. Sik arra az ideális diákra hasonlít, aki soha nem a „tanár”, a tankönyv — hanem mindig a saját szavaival fogalmaz, És mindig csak akkor és onnan merít, amivel mondani is tud valamit, azaz soha nem a „hatás” kedvéért. Ezt igazolta a Táncpestis rendezésével is.

*

Az előadás legelső és legszembetűnőbb vonása a színpadkép. A darab, mint már jeleztük — a XIV. századi pestis- járványok alapötletéből kiindulva — a vezetői-közéleti felelősség kérdéseiről s beleágyazva az ember, az egyén magánéleti konfliktusairól kíván nagyon fontos, a jelennek, nekünk szóló gondolatokat elmondani. Mint a szerző is hangsúlyozza, nem történelmi drámáról van szó, és nem arról, „mikor" játszódik a történet. Következésül az itt megjelenő emberek gondolatvilága, az egész játék inkább reneszánsz légkört áraszt, mint korábbit. Ám az emberek *— akik egy kissé ránk hasonlítanak, amikor közvetlenül szeretnek és gyűlölnek; félnek és féltenek, s döntenek jól vagy rószTáncpestis

szül, — ezek az emberek — egy részük legalábbis — még a múlthoz kötődnek, mint ezt a „gótikus” égre-piilantgatások és sok más egyéb is jelzik.

A dráma Vota Emil hatalmas bronzveretű „városfalai", ékalakban színteret határoló elemei között pereg előttünk. Fent hatalmas korpusz függesz- kedik. Minimális a bútorzat. Jelzések csupán a gyakran változó helyszínre' utalnak. Csakúgy, mint a középütt megmegnyíló magas lépcsősor, az expresszionista színház egyik hagyatéka. Mindennek többszörös funkciója van ezen a színpadon. A díszletnek épp úgy. mint Schäfer Judit színeiben, anyagában vagy redőzetével emberi alaptulajdonságokat jelző, gazdagon egyszerű és művészien gazdag jelmezeinek.

Ebben az artisztikusan kimunkált térben találkoznak

cia dalocska; az ajtókon megjelenő színek jelképereje s a nyugtalan mozgásból az őrjöngő rituális táncig fokozódó mozgáselemek egysége, funkcionális szerepe az, ami a legjellemzőbb Sik rendezésére.

Egyetlen hatalmas ívű fokozás ez a produkció. Az elején minden egyszerűnek, megoldhatónak látszik, A városatyák megegyeznek a fiatal orvossal. A pánikveszély miatt eltitkolják a nép elől a közeledő járványt, de közben megteszik a szükséges óvintézkedéseket. A problémák, a konfliktusok fokozatosan jelentkeznek, mind szélesebben gyűrűző társadalmi kihatásokkal. A város vezetői helyes úton indulnak el. Azonban az intézkedések nyomán kialakult konfliktusok sorra

Raton és Mater Bernardin vitája. (Szabó Sándor és Petényi Ilona. A háttérben: Paál László.)

egymással a dráma erővonalai. Alapkérdés: hogyan kerülhető el a pusztító járvány? Mi a tragikuma a főhősnek: külső hatásokra (emberi sötétség, ostobaság, önzés, vakhit, a „vagy szent, vagy boszorkány” elve stb. hatására) vagy alkati tulajdonságai révén (is) jut el a tragikus véghez? Az alaphelyzet két főcselekmény-szálon, az „elkerülni a járványt" cselekvő hőseinek, illetve az egyéni boldogság konfliktusainak, áldozatainak tükrében, ezenkívül rendkívül összetett mellékszálak többszörös áttételein bontakozik ki. Szinte záporoznak ránk a fordulatok, különösen csúcspont(ok) és a megoldás fázisaiban. A rendező mindent elkövet, hogy világossá tegye az emberi viszonylatok bonyolult egymásra hatásaiban jelentkező történések motivációit. Ez a lényeget illetően úgy érzem, sikerült is. Ebben játszanak óriási szerepet az avantgárd színházi irányzatokból fölhasznált elemek. A sejtelmes neszek és külső hangok; zsolozsmázó mormogások és sokkoló csattogások; furcsa zörejek és ritmikus sikolyok között egy franmegrendítik őket. Eltitkolni? Vagy közreadni a veszélyt? Fegyveres erőszakot alkalmazni és mikor, az adott helyzet milyen fokán? Húszezer emberért felelősek ...

A rendezés jól érzékelhető hangsúlyokkal mutat rá erre a felelősségre. Az abban elkövetett hibákra éppúgy, mint a helyes, jó alternatívákra. Eszközei, fokozásai, ellentétei átgondoltan szolgálják az előadás építkezését első pillanatától a reveláció erejű záróké- píg. Vannak teljesen fölösleges hatáselemei is. Nem értem pl. N. Szabó Sándor koldusa — elnézést, nincs más szó reá — miért rókázik maga elé a színpad elején, amikor az ember ilyenkor ösztönösen félrefor- dul. És miért pont a rivaldába?... Ami különben egy másik helyen is szerephez jut. A klerikális demagógia egyik őrjítő pillanatában a rendező gázfelhőszerű tömjénfüstöt „küld" a nézőtérre, az első sorok heveny köhögési rohamai közepette. -Minek? Antoine „szagos" színházának itt semmi értelme, nem ad többet Petényi Ilona (Mater Bernarda) markáns, tömbszerű karakteralakí- tásánál. Rossz vicc.

Vive bájos alakját Miklósy Judit keltette életre megkapó egyszerűséggel és mindert emberi szépséggel fölruházva. Tűz, láng, kohó — és összetartó erő. De ösztönlény. Ellenpontja, szerelme, a fiatál orvos intellektuális figurájának. Latolgatás, mérlegelés nélkül dönt mindenben, érzékei, megérzései nyomán. A körülmények összetorlódása révén fokról fokra mindenkiben csalatkozik, végül átcsapódik a romlott, cinikus, demagóg aranyif- jak táborába, itt éri a „táncpestis" tragikuma. Alakját ebben érzem problematikusnak. Nem tisztázódott kellően: mennyi itt a sorsszerű véletlen és mennyi a természetes következmény. Miért kell okvetlenül tragikusan végeznie? Erről persze nem a színművész tehet, de hogy fönntartásaim ellenére az egyik legszebb nőalakot formálja meg, akit valaha láttam, az Miklósy érdeme. Győry Emil Vilar-ia átgondolt, jól fölépített figura. Szabó Sándor (Raton) nagyszerű kabinetalakítással mutatkozott be. Sorra véve a többi szerepformálást, úgy tűnik, egyértelműen anszambl- produkciót láttam, a kis- és nagyobb szerepekben egyaránt megkapó, a maga helyén súlyának, feladatának jól megfelelő színészi teljesítményekkel. Csoportjaikból Bárány Frigyes és Galambos György valamivel halványabb a vártnál; a többiek úgy érzem, tökéletes pontossággal „hozták” a figuráikat. Paál László (Volver), Kézdy György (Duran), Szivler József (Blaru), Pogány György (Michaud) mellett a fiatalok soraiból Harkányi János színes, sokrétű alakja; egy-egy epizódalakításban Muszte Anna (Maud) és Labancz Borbála (Cheronne) figurája emelkedett ki egyéni színekkel. Villanásnyi szerepeikben iái helytálltak Fü- lop Mihály, Fodré Erika, Antal Anetta, Albert Éva és Ábrahám István. A funkcionális erejű mozgásokat, táncokat Eck Imre koreografálta, a maszkokat Léka László készítette.

Sárospataky István második drámája kapott színpadot Pécsett. Szép, megrendítő erejű dráma ez is. Szerkezete, drámai építkezése szempontjából nekem az első, a Zora tetszett jobban; gondolati mélysége, maisága, az emberábrázolás árnyaltsága szempontjából a Táncpestis. Nem hibátlan mű. Épp dramaturgiai értékeinek áradó gazdagságával nem képes megbirkózni az író (a darab közepe — utolsó harmada táján).; cselekménye túlbonyolítottá válik. Szigorúbb — gazdaságosabb szerkesztés dolga csupán, mennyivel lehetne tömörebb, egységesebb ez a mű, gazdagságát, értékeit persze megtartva.

Sárospataky jó úton halad, mindene megvan ahhoz, hogy további művészileg érett, mai töltetű alkotásokat tegyen elénk. S említsük meg: kivételesen szép drámai nyelven!

Wallinger Endre Fotó: Murányi Zsófia

j