Dunántúli Napló, 1976. október (33. évfolyam, 271-301. szám)
1976-10-17 / 287. szám
Mittel, átéléssel, uirtuőzan Fischer Annie A zene egyik nagyszerűsége az, hogy önmagában tulajdonképpen nincs; létéhez művészi, emberi tevékenység szükséges. A hangverseny ereje abban rejlik, hogy mindez előttünk, egyszerien és megismételhetetlenül megy végbe. Az előadó személye, művészi fel- készültsége a garancia a zeneszerző áltol megálmodott zenei valóság igazságáért. Egy-egy híres művész koncertje saját személye miatt is lehet vonzó, anélkül? hogy előre tudnánk műsorát. Lemezfelvételei, sikerei, ismert gazdag művészi pályafutása mindannyiunkat a hangversenyterembe vonz, mint ezt Fischer Annie tette, csütörtök esti pécsi koncertjén. Többszörös Kossuth-díjas, Kiváló művész, kinek hosz- szú művészi tevékenysége oly nagy megbecsülést vívott ki a magyar előadóművészetnek szerte az egész világon. Szinte valamennyi jelentős fesztiválon és hang- versenyteremben koncertezett, első külföldi sikerét 12 évesen aratta Zürichben Mozart: A-dúr és Schumann: a-mol| zongoraversenyének előadásával. Mozart, Beethoven, Schumann interpretációi a leghíresebbek, 1933-ban elnyerte a budapesti Liszt-zongoraverseny első díját. Sikereit, hírnevét ritka szerénységgel ellensúlyozza. Sohasem nyilatkozik szóban, művészetéről, pályafutásáról nem beszél. Csak zongorázik. Hittel, átéléssel, rendkívüli energiával, virtuózán. Csütörtökön négy Beetho- ven-szonátát játszott. A hangverseny legmeghittebb pillanatai a lassú tételek voltak, az emberi befelé- fordulás utolérhetetlen beethoveni megfogalmazásában, A hangverseny ráadásául is ilyen zenét választott Fischer Annie, a cisz- moll szonáta fátyolosán elmúló holdfény-tételét. Kircsi László Golambosi László: KÖNYÖRGÉS Földünket a baj tiporja. Lángot csóvál gyors tivornya, gyász fölé. Tébolyodott pribék-forgás. Hóhérol a tüzes rontás, gyász fölé. Álarcosok kergetőznek. Kongatják a csont-erdőket. Dong az ég. Forgatják a dobverőket. Roncsolják a temetőket. Dong az ég. A Mindenség oszlopait bosszúállók döntenék. Óriásként függ a törpe a torzító Űr-tükörbe, visszahull. Fölötte száll a Tűz kölyke, zászlaja leng füst-ködökbe, visszahull. Rög algtt a márványoltár. |áj#r'-aRra ráhajolnál, 'keddig érsz?! Hold-hágók közt szundítottál. Csillagokra kóborolnál. Meddig érsz?! Kővirágok vörös szirmán kő-pólyába fagy a kéz. Petrőczi Éva: HAVI HEGY A halálűző ragyogásból, a fehérlő hóból, a májusi hó-csodából a táj lassan józanodik; Vaskereszt tárja a mélybe sikoltó szárnyait. DÓM TÉR Nap-marta rozsdaszin kövek parázsló láza harangzúgás s galambhang árnyában csillapul. SZÜLETÉS Meleg, húsfényű, sötét, Puha árnyak helyett Csak kemény fényeket, Almodba kúszó idegen Hangok durva bozótját, Havonta ingó tetőt Tudtam adni neked. Makay Idő A KŐ Itt ez a napsütötte kő. Izzik benne az őskor nyara. Mulásontúli létezés. Lobog a volt-idő maga. Itt ez a gyászontúli csönd.' Halálsüritő hallgatás, a sziklakő porhadt szive. Vadrózsa ég rajt, eszelős. Gyökere kövült Napba ás. LESZKO MARGIT Krétarajzok egyek a boltba — vette kezébe szatyrát az öregasszony —, legalább kikerülök kissé ebből a kaszárnyából. Cukrot már hoztam, tejet is, de szilvát nem kaptam. Gyalázat, hogy nyomorult egy kiló szilváért kétszer kell lemennem. Dehát, ha gombócot akartok enni... Teréz nem nézett föl, anélkül is látta a pillantást, mely őt teszi felelőssé mindenért. Kétségtelen, egyszerűbb volt szedni szilvát a lebontásra ítélt iskola kertjében. Mit kert —, szilvafákkal beültetett domb, ahonnan út nyílott mindenfelé. Túl sokat éltek falun ahhoz, hogy anyja csakúgy megbékélhessen az új lakónegyed kopár házközeivel. Még Béla sem találja helyét, leginkább a két fiú illeszkedik az új környezetbe. Megvárta, míg anyja mögött becsukódik az ajtó, aztán ösz- szehajtotta füzetét, cigarettára gyújtott, majd kilépett az erkélyre. Valójában szép látvány tárult elé; a már jelképpé lett tévé-torony, erdőkoszorú alatt a város, közelebb pedig kertek- övezte családiházak. De itt alattuk csak egy járda, épülettörmelék és derékig érő gaz. Ontja a volt bulgár-kertek egykor jólművelt talaja. Felparcellázva megteremné a krumplit, háznál szükséges miegymást, erő is akadna hozzá bőségesen, de ki őrizné meg a termést a boltból cipelni szokott sok „hosszú" kéz elől? Legyintett, s mozdulatától a csikk kicsúszott az ujjai közül. Sietve nézett utána, nem tett-e tárt valamiben? A cigaretta egy gyerek közelében ért földet. Négy-öt éves kisfiú volt, maréknyi por fölé guggolva játszott. Az apró neszre felfigyelt, tudomásul vette, hogy cigaretta esett le, s tovább méregette a port egyik kezéből a másikba. A porból egy darabka mész akadt fenn ujjai között, azt megforgatta és elmélyülten, sokáig nézte; mit lehet egy ilyen fehér valamivel kezdeni? — Rajzolj — szólt le neki Teréz —, húzzál vele vonalat a járdára. Azzal, ami a kezedben van. így!... Marokrazárt kezét meghúzta a levegőben. — Rajta, meglátod, milyen jól fog! A gyerek értelme lassan nyiladozott. — Ide? — kérdezte még mindig bizonytalanul. — Persze, látod mekkora helyed van, rajzolj oda egy házat. A gyerek tétovázott: — Én nem szeretek házat rajzolni. — Hát mit szeretsz? — Hajót. — Legyen hajó. Sok hajó! Végre felcsillant a szeme és hosszú hullámos vonalat húzott. — Ez víz — mondta —, most jön a vitorlás. A mész azonban szétporlott a kis kezek nyomása alatt. — Várj — előzte meg a csalódást Teréz —, hozok neked krétát. Mire ledobta, már ketten álltak az erkély alatt. Az új kisfiúnak napraforgóhoz volt kedve. — Akkor te színes krétát kapsz. A doboz még bontatlan volt. Lelkes csivogással álltak neki, szaporodtak a vonalak és a gyerekek is, mind apróbb darabokra kellett törni a krétát. A járda megtelt házzal, erdővel, járművekkel a ház végéig futott a sin. Egy kislány téglalapot töltött ki feketével. — Az mi? — kérdezte fent- ről Teréz. — Hát, tévé .. . — Csakhogy az nem fekete — reccsent rá a kis glottga- tyós szomszéd, mire a lányka felháborodott: — Te nem ismered a műszaki hibát?! Csak egy nagyobb fiú nem állt be a sorba. — Nem szeretsz rajzolni? — szólt hozzá is Teréz. Fitymálva válaszolt: — Én ennél sokkal különbet csináltam. Versenyeztem is. — Csakugyan? — Könyvhéten, az uránvárosi könyvesbolt előtt. — Off mit rajzoltál? — Elefántot.. . — Nem mutatnál be egyet nekem? Darabka krétám még van. — És ledobta. A fiú önkéntelenül utánakapott. A lárma az erkélyekre csalta a felnőtteket, előbb csak nézték, mi zajlik itt, aztán innen is — onnan is felhangzott egy-egy biztatás, a légkör lelkes játék hangulatával telt meg. A csirkék közé héja csapott, a kis kezek egymásután bénultak meg. Teréz áthajolt a korláton, s a házfelügyelőnét látta csípőre tett kézzel. — Ez itt mi? — kérdezte már vagy harmadszor? —, kinek jutott eszébe iskolát rendezni? Azt hiszik, tűrök én ilyen szemetet? Ellenségesen nézett körül, és gátlástalanul folytatta: — Majd megtanuljátok a rendet, aztán, aki ilyef kezd, majd fölnyalja szépen! — és jelentősen nézett föl Teréz erkélyére. Bement a házba, s mielőtt bárki fölocsúdott volna. egy vödörrel tért vissza. A gyerekek ösztönösen futottak szét; a lezúdult víz elborított erdőt, hegyet, várost. Aztán még egy vödör víz, és még egy. Akkorra leért egy farmernadrágos, szakállas alak. Odalépett a ház- felügyelőné mellé s megfogta karját, hogy az felszisszent belé/ Aztán barátságos mosollyal az arcába hajolt: — Azért, nemdebár. köthetünk valamiféle egyezséget is? . . . Kampis Péter: Koller harminckét esztendősen, egy kissé potrohosan a vasúti állomás peronon állt, és figyelte a nőket. Hajnal volt háromórás út várta, ő pedig — mint rendszerint — különleges ségeket várt ettől az úttól. Kol ler mélyen hitt abban, hogy egyszer történik vele valami csodálatos, szokatlan és égé szén eredeti dolog. Volt egy kis köd, de csak amolyan hajnali könnyű fátyol, amit fellibbent majd a kelő nap. Koller épp azon tűnődött, hogy azonnal menjen-e át az étkező kocsiba és kis üveg borokkal serkentse képzelőerejét, vagy szundítson még egyet? Ekkor vette észre A NŐT — olvasnivalót vásárolt kissé jobbra az újságosnál. — Egy Kortársat és egy Élet és Irodalmat kérek — mondta. Szép meleg alt hangja volt, legalábbis Koller szépnek és melegnek hallotta. Ballon kabátja nyitott résén pedig . . . Koller aktatáskát tartó keze hirtelen átnedvesedett. „Ez az”, gondolta „erről van szó”. A kontúrtalan csodák közelebb jöttek. A nő rápillantott, aztán újságjaival együtt elindult a vonatok felé. „Átkozottul jó bige", gondolta Koller vadul, „és holt biztos, hogy ugyanazzal a vonattal utazik amivel én. Azzal kell utaznia”. Egy másodperc kellett a döntéshez. „Én meg veszek Új írást és Nagyvilágot. Megnézem hova száll fel, én is odaülök, ő majd elkéri tőlem a Nagyvilágot, én tőle a Kortársat. . . Megismerkedünk és ...” — Egy Nagyvilágot és egy Új írást kérek — búgta lágyan az újságosnak. Fizetett és indult a nő után alvajáróként. És látta: a ballonkabát eltűnik egy nyitott kupés német vagon középső ajtajában. A vonat azonos volt, Koller hatalmasat nyelt. Szája, torka kiszáradt, fürgén mászott fel a kocsiba. Nagy tettekre készült. A savanyú szagú vagonban a jobboldali második bokszban ült a NÖ. Kabátját levetette és az újságba mélyedt. Csodaszép volt és mozdulatlan. „Istennő”. Ámult el Koller. „Ideülök a szemben levő bokszba, ahonnan láthatom". A vagon üres volt. Koller betelepedett az ablak mellé, hűvös pillantást vetett át, aztán hanyagul a szemközti ülésre dobta két folyóiratát és rendezkedni kezdett. A nő felnézett: jó hosszan bámulta a Nagyvilágot és az Új írást. „Alakul", tűnődött magában Koller, „meghívom majd az étkező kocsiba”, tette még hozzá hirtelen, ültek. Csönd volt. Koller a térdén dobolt és kinézett az ablakon. A nő olvasott. Jöttek" még utasok, de jórészt csak átmentek a kocsin. Néhányon leültek, oly kevesen, hogy Kol- lerban megmaradt az az 'r- zés: egyedül vannak a kocsiban, egy lakatlan szigeten. A lakatlan sziget közben megmozdult. Koller ábrándosán bambult ki az ablakon, majd meleg, nagyon érzelmes áb- rázatot vágott és lassan fordult a nő felé. Ám a pávakakas izgalma elröppent, a trubadúrt leöntötték vízzel: a nővel szemben egy hosszúhajú fiatalember ült és szemtelenül meredt arra a Dontra, amely Koller- ben mély érzéseket kavart. — Bocsánat — hajolt előre egyszer csak a hosszúhajú — hová utazik? Koller sírni akart. „A piszok, szemét" — gondolta, a „piszok". Úgy érezte, hogy elloptak tőle valamit, értékeset, fontosat. „A pofájába kéne mászni, kopaszra nyiratni a barmot". Ilyedten vette észre, hogy ingerülten legyint, gyorsan átnézett nem vették-e észre? De szomszédai mással voltak elfoglalva. Koller odafigyelt és megörült. — üljön máshová — emelte fel hangját a nő — üres az egész kocsi, hagyjon engem békén. Koller kihúzta magát. A pávakakas kiterjesztette farktol- lait. Majd ő megmutatja. Majd ő ... Es akkor a nő felállt. Két boksszal odébb megszólított valakit. „Kérem, nagyon szívesen", hallotta Koller az öblös választ. Aztán megjelent a látóterében egy hatalmas testű férfi. Odament és ezt mondta a hosszúhajúnak: — Ugye visszaenged a helyemre? Koller szájtátva figyelte az eseményeket. Egy egészen rövid vita után a hosszúhajú fiatalember fogta a cókmókját és odébbállt. A nagydarab ember pedig leült VELE szemben. — Olyan kellemetlen — mondta a nő. — Mindenáron ismerkedni akarnak az emberrel... A férfi megértőén bólogatott. Egy kis csönd támadt, aztán egy öblös hang hallatszott. — Bocsánat.. . Hová utazik? Kollerrel pedig csak ment a vonat. Szabó Zoltán rajza.
