Dunántúli Napló, 1976. szeptember (33. évfolyam, 241-270. szám)
1976-09-12 / 252. szám
Készéii Ferenc versei TŰRTE ül ELM I EMLÉKHELY ■11*« MOHÁCSON! Thermopülé, Catalaunum, Lech mezeje, Rigómező, Lipcse és Borogyino, Tannenberg és Saigon ... százszámra sorolhatnánk ma már békés helységneveket, egykor közeli és távoli háborús gócokat, melyek között majd minden nemzete a világnak megtalálhatja a maga alakjára szabott tanulságot. Az októberi, nyarat idéző verőfényben, mely ilyenkortájt annyira különös, éles szögben súrolja a tárgyakat, hogy belőlük elvész a röghözkötött, a földi mivoltában esendő, ezelőtt négyszázötven éve is éppígy segíthetett feledni a nagy — nemzeti létet is fenyegető — sorscsapást. Az augusztusi szárazságtól kókadt füvek újra zöldek, a felhők ma is zavartalan méltósággal préselődnek a horizont alá, mint egykor... Legalábbis efféléket figyelt meg a mohácsi sík alatt hajózó nyugati krónikás a csata után harminc esztendővel; békésen legelésző, Dunán átúszó ökörcsordát, aranyszínű tarlókat. A természet periódusai sohasem voltak szinkronban a történelem, a felejtés ütemeivel, a természet érdektelenül növi be a történelem érdes tájait ligetekkel, rétekkel, búzamezővel, eképpen gyorsítva a felejtést, tompítva a fájdalmat. A természetben megtestesült történelem, mely a kegyelet képletét minden irányból körülveszi, már új feladatokat szab, benne elmosódnak a hiedelem és az egyszerű feltételezés, a hideg fej számítgatása és a kozmopolita vállrándítás vagy a romantikus elragadtatottság pózai. Egy történelembe vesző nemzeti sorsforduló képét az adott kor mindig saját állapotának megfelelő — mondhatnánk azt is, tetsző — módon rajzolta meg. Mohács képét a történelmi tudatban nemcsak gyarapodó forrásismeretünk és a meglelt tárgyi anyag mennyisége hitelesíti, hanem a személyes lelkiismeretben, az egyszeri egyéni magatartásokat szabályozó erkölcsi rendben megtalálható motívumok is. A művészet jelképekben bár, de éppúgy elmondja Mohács négyszázötven éve érlelődő tanulságait, mint a tudomány, de nyelve nem fogalmi nyelv, mondandója a személyesben oldva épül be kinek-kinek egyéni világába. Hogyan beszél hát a ma művészete erről a messziről is oly sok időszerű tanulságot árasztó eseményről a most létrehozott Történelmi emlékhelyen? Rendkívüli feladatot — ritkán adódó nagyszerű feladatot —•’ jelentett az építészeti-szob- rászati-parképítészeti és muzeo- lógiai tennivalókat tartalmazó emlékhely kialakítása. Nem lehet esetleges kritikai módszer az, ha az említett részfeladatok minősítését a szellemi és tárgyifizikai értelemben is központi szerepet játszó múzeumegyüttes építészeti-térszervezési megoldásainak alárendeljük. Az emlékhely egyetlen olyan egysége a Vadász György tervezte, nemes kőburkolattal borított „múzeum", melyben a társművészetek nem észrevehető döccenők- kel kaptak helyet, melyben arányok és anyagok, a színek és a formák a feladatnak megfelelő semleges harmóniában egészítik ki egymást. Külön említést érdemel a nyitott központi térben elhelyezkedő kút, Illés Gyula munkája. Az önmagában talán jelentéktelen, lágyan for. máit, majd drasztikus repedé sekkel feltört, változatos felü letű „kőbimbó” az építészet együttesben hatásos ellenpont ként szolgál a szigorú, mérta ni, építészeti tagozatok mel lett. Más „nyelvet" használ Pölös- kei József, aki az emlékhely főbejáratának kapuját tervezte. Az igényesen kialakított, kézművesen megmunkált bronz térGarai Gábor A fürdő ősszel Sápadt füvön dérmarta barna lombok. A fürdőből rég elszálltak a, nimfák1. Ázott falak, kopasz fák közt bolyongok; torz ábráik a tél jöttét tanítják. Mi volt itt nyáron! Forogtak a testek tajtékos zöld vizekben, szédületben; karok és lábak izzón keveregtek. Most egy fakó kis mozdulat se rebben. Meghűlt a szél is, krákog az avarban. Tócsa lett a víz, borzong, nem világít. Csak az emlék sugárzik változatlan fénnyel a tavaszi föltámadásig. rács szinte minden megvilágítási helyzetben váratlan hatásokkal lep meg, fém-csipkéje, szigorú rendje attraktív és ünnepélyes, nagyvonalúan nemes. Az íves; de zárókövétől megfosztott kapubéllet pontosan azokat a képzeteket hívja életre, melyek az egykor volt, s most újra megidézett dolgok átérzéséhez a legjobb segítségét adják. A kapu tehát jól előkészíti az élményt, feladatát betölti. (Szimbolikus karakterének viszont a kertvédelmi szempontból talán nem nélkülözhetetlen vaskerítés előregyártott paneléi keveset használnak . ..) Az emlékhely egyik legvonzóbb látványa a park, melyről még végleges véleményt nem mondhatunk, hiszen a fű alig sarjadt ki a tömegsírokat koncentrikus körökben átkaroló lépcsős lejtőkön. Egyéni — s az építészetikertészeti téralakítás rendjéhez merőben másképpen viszonyítható — alkotások a kopjafák, melyek a tömegsírokat körülvevő füves tereket szelik át. Az emlékhely „legmutató- sabb" tája az, ahol a kopjafák vannak. Ezek barbár-, egyházi-, katonai-halotti kultuszoknak emlékeit idézik meg, használják kiindulásként, vagy alakítják ót önkényesen, szabadon, olykor azonban másodlagosan felhasznált díszítményként, tartalmát vesztő módon. Ifj. Szabó István és Kiss Sándor meghatározott vallási és földrajzi terület népi díszítőművészetének anyagából válogatott motívumokat, és méretben megváltoztatva alkalmazta munkáin. (Itt hiányérzetünk talán csak abból adódhatna, hogy a gyász, halotti szertartás, emlék-állítás néprajzi adataiban, hihetetlen számú izgalmas, új formákat, alakzatokat felvonultató, faragással készített emlékre lelhettek volna; sajka, szív, hangszerformák stb. . .) Kő Pál kopjafái már szobrok. Azaz nem kopjafák, csak valami ahhoz hasonlók, önálló fafaragások, szellemes és kevésbé szellemes ötletek gyűjteménye. Szimbolikus értelműnek, találónak, és plasztikai „lebonyolításában" is befejezettnek találjuk a sírokba döfött számszeríjakból és zeneszerszámelemekből „eszkábált" bálványokat, de szájbarágósnak és közhelyszerűnek érezzük a ke- levézre akasztott pajzson a szállóigévé vált versrészletet. A mohácsi Történelmi emlékhely léte várhatólag nemcsak a történészeket fogja serkenteni a még bőven fellelhető kérdések megválaszolására, de a művészek számára is megteremtette a kellő színvonalú vita lehetőségét. Aknai Tamás ATLANTISZ- magzatburok. Emlékünk magtalan gyümölcsöt termő fája. A zátonyok alatt faunák hallgatnak némán a vízözönről. Kanyonjaid alján napsugármaradványok hevernek, égnek, kristályosodnak a névtelen sziklapadok alatt halott 'kísértetek. Izzanak a hullámsír fenekén, hol hegyek taréja nem borzol vizet. De sötétségek ikövülnek benned kontinenssé. Atlantisz. Miért egy felhőszakadáson át érkezett meztelen tűzzel a tenyerén Prométheusz közénk, és hozta el csillagmítoszainkat? Halálkultuszunkat jaj ki szervezte így? Hitetlen emlékeinkben mit keresnek az olvadt jéghegyek? Mióta nem lélegzel, elsüllyedt tüdő? Mióta mossa partjainkat a végeláthatatlan sejtelem özöne? És fúgáid közt mióta csordogálnak zajok, sztochai'kus szimfóniát morajló tüzek? És a költők? Atlantisz hajótöröttjei. A tébolyokban bújdosók. A fajfenntartó kimondhatatlanság szülöttei -— mivégre várják be ragyogva üldözőiket? Miért az ősemlékezetben üdvözülnek ők? A szent hitszegés örök nomádjai, a bárkáról elkóborolt, istenszoptató állatok. A küklopszok megmarcangolói, kik oly vígasztalhatatlanok, mint a véres csatabárd. Mert nem tudnak letenni róla, hogy dolgos szavuk teremt és exhumál. Költő! Te minden titkokkal paráználkodó, ki vízözön ködében, tűzözön gőzében élsz s járod a folyók tengeralatti medreit, Te, akit számtalan mentség vár a partokon, ki elszántan hajózol felsebzett ököllel, tűz-tekintetedben csőre töltött szenvedély, tépett hajód sziklák, zátonyok közt átoson. Gyémánt árbocod fényes csillagokkal öklel, mert mély a tenger s az ég csak tükrében sekély. OPUS XIV. a kimondhatatlanság üszkös roncsain tengődöm várlak pévécé-hóhullásban szenvedlek szánlak számban jégvirág van aléló tavirózsa nyíló kankalin csörtetsz árkon-bokron küszöb a kezedben parázs van a szádban hónód alatt csók van hideg garasaid szétszórtad a hóban ki hagyhatna nyomot lábaidnál szebben barlangtemplomomban remetévé válék hét istent káromolva áldom a tavaszt s szegényes mondatokkal megidézem azt ki utat tör ott hol úttalan a szándék s küszöbbel kezében elnyűtt sarujában győztes próféta lesz saját falujában itt LJ 7H1 TE ÍA 3 1» Tisztességes neve is volt, kicsit nehezen lehetett kimondani, Liszczius Ernőnek hívták, de minden prepa csak így becézte: Kanfu. Imbolyogva járt, háborús sérülése miatt görnyed- ten hordozta hórihorgas alakját, ide-oda hányva csípőjét. Ez a fogyatékosság inkább komikusán derűs volt, semmint szánalomra méltó; szélesen hadonászó gesztusaival, kacskaringózva lejtő tótos hangjával, pápaszeme fölött kimeredő tekintetével, regulázhatatlan bajuszának különálló szálaival és gyakori másnapos borostájával ő mega is hozzájárult kissé vagabundos, fölleghajtó garabonciás deáki mivollához. Ha esett, ha nem, ha fújt a szél, ha melegen sütött a nap, esernyőjét mindig magánál hordta, s ha meglódult a szél, becsukott parapléja nyelét bele- kampózta istentelenül széles- karimájú kalapjába, nehogy levigye egy szélroham. Kanfu valamennyi művészeti ágazatban járatos volt, persze csak úgy nagyjából, de az alkotásnak — igaz hogy nagyon viszonylagos /— szintjén; minden hangszeren játszott, hárfázni magam is hallottam egy irodalmi esten; karmesterkedett; tanított éneket, zenét, pedagógiát, lélektant, filozófiát; újságíró is volt Nagyváradon, s nem kisebb újdondásszal ült egy asztalnál, mint Ady Endre. Kanfu tehát mindenhez konyí- tott, de igazán jól semmit se tudott, s legszimpatikusabb vonása éppen az volt, hogy eléggé ösmerte saját magát, soha nem játszotta meg a művészt, mégcsak a művészkedől sem Mindig azt csinálta, ami éppen kellett, mert pont az hiányzott; nemcsak azt tudta magáról, hogy rettenetesen konzervatív, de azt is hogy még nagyobb pecsovics. Ez utóbbit akkor tapasztaltam, mikor még azt se tudtam, mi fán terem a politika. Kanfu a Tanítóképzőben tanárkodon, de kisdiákkoromban a jezsuita gimnázium alsós diákjainak éneket tanított. Abból állt az énekóra, hogy a dalt előjótszotta zongorán, mi meg addig bifláztuk, míg így hallás után meg nem tanultuk. Például azt, hogy: „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsáira." Igenám, csakhogy én a nóta utolsó sorát így énekeltem: „Hátul • meq a krumplifejű Tisza Pista”. Kanfu fölugrott a zongora mellől, topor- zékolt dühében, hogy egy ilyen taknyos kölök csúfot űz a nagy politikusból, akinek a nemzet szobrot emel I Jópár esztendő múlva én is fölcsaptam prepának, s utolsóéves diákként egy kiránduláson faggatni kezdtem: hogy is esett az az újságírás Nagyváradon Ady Endre úrral? Válasza lesújtó volt, de igazolta pecsovicsos konzervativizmusát: — Soha nem lehetett vele értelmes szót váltani, mert örökké be volt rúgva. E két megnyilvánulása közé került néhány derűsebb intermezzo is. Egyik az volt, hogy képzős koromban az öregebb diákok segítségével kiderítettem : a Kanfu nevezett Konfú- ciusz nevéből származik; egy időben sokszor idézett a ncgy kínai filozófustól, s a nyűves, paniperda preparandisták Kanfu-ra rövid ítették-ferd ítették- magyarították a kínai bölcs nevét. Egyszer* elcsípett a járdán, s az esernyője végével böködte az omladozó házfalat, elmagyarázandó, hogy valamelyik versemben, amit egyébként ő jelentetett meq a helyi lapban, mivelhogy mellesleg újságszerkesztő is volt, összevissza cseréltem a jámbust a trocheus- sal, hát hogy a csudában képzelem én a versírást?! A Széchenyi emlékünnepre Kanfu készítette el — városi megbízásból — a Vörös Stefi mellszobrát. Akkor már igazgatóvá avanzsált a Képzőben. Az anyagot az igazgatói irodában gyamálta, s egyik délután, mikor zongoralecke-gyakorlásra igyekeztem, beráncigált az irodába, lenyomott egy székre: — üljön le fiam, és ne mocorogjon, mert nem tudom megcsinálni Széchenyi fülét! Mivel 1942-ben nem találtatott üdvösnek a régi ballagási dal, Kanfu hányavetin közölte, rittyentett egy dallamot fogmosás közben, mivelhogy éppen akkor jutott eszébe Ezen én nagyon megbotrán koztam, akkoriban mitikus do lógnak tartottam az ihlet ál lapotát, s magamban megje gyeztem: még jó, hogy Kanfu' nem a klozeton komponálta az új ballagási melódiát! — írjon hozzá fiam, egy jó szövegel! — biztatott. Nekem a régi dallam és szöveg is megfelelt, eléggé lenéztem a szövegírás mesterségét, nem is szólva arról, hogy olyan dallamra kellettt volna írnom verset, amit fogmosás közben ötlött ki az öreg. Mivel kereken megmondtam neki, nem vállalom, meq is orrolt, s az lett a penitenciám, hogy nekem kellett Ballagáskor in- tonálnom Kanfu szerzeményét, miután kénytelen volt szöveget is írni „ad nótám". Az árvízi munkálatok idején frontharcos-egyenruhában, sisakkal a fején dirigálta leendő tanítóit a gáton. A röhög- helnéktől kis híján cseppfolyóssá változtattam halmazállapotomat. Egyébként ez a kifejezés is tőle származott; az is, hogy: „Kártyázni nem tudok, a tökfilkót az életből ösmerem". Vagy: „Nézze fiam, a Szentlélek Úristen hét ajánkékainak egyike a bölcsesség, de maga ebből fikarcnyit se kapott." Kanfu mindenes volt, de nem tartotta magát fontosnak, így elkerülte azt, hogy fontoskodó legyen. Élő anakronizmusa ellenére is kénytelen volt mindennel foglalkozni, amit meg tudott csinálni, hiszen a falu számára is efféle mindenes tanítókat kellett nevelnie a harmincas évek képzőintézeteinek. Egyik igazgatói óráján vagy 35—40 mellékes foglalkozást sorolt föl: mi mindent kell ellátnia a tanítónak falun. Hülyéskedésből hozzáka- nyarítottunk egy záradékot: „Legyen a tanító c disznótorok és lakodalmak állandó látogatója I" Kanfut szerettük, mert volt humorérzéke: nem kímélte személyét, tekintélyét sem. / 4. h/lít / ?
