Dunántúli Napló, 1976. szeptember (33. évfolyam, 241-270. szám)

1976-09-05 / 245. szám

\ í Számoljon j kétezerig! Egyik legszebb idegenforgal­mi nevezetességünk, büszkesé­günk a jázmin illatú, vadregé­nyes Almássy tér. A padokon fiatalok beszélgetnek: mennyi lesz majd a nyugdijuk? A nyugdíjasok pedig pajzán sze­relmi kalandjaikat mesélik el egymásnak. A gyerekek csukott szemmel adják át magukat a hintázás gyönyöreinek. Egy el­tévedt lutball-labda ráesik egy adag disznósajtra, amelyet egy íarmernadrágos liatalember fa­latoz jóízűen. A homokozótól balra■ a negyedik pádon, ott ül korunk nagy humanistája, Droz- nicsek Árpád. Éppen málnát eszik. Porcukorral. Lehuppanok mellé a padro: — Üdvözlöm, málnázunk? Droznicsek, A hollószárnyú enyészet — Az emberi szervezetnek szüksége van vitaminra. Erre nem szabad sajnálni a pénzt — néz rám szigorúan és nyugod­tan tovább eszik. — Tudom, hogy az ön kíváncsisága nem ismer határt, ezért kérdezés nélkül is elmondhatom, jelen­legi munkásságom az Emberi­ség érdekében: szerény díja­zásért bárkit megtanítok szá­molni kétezerig. Ne szóljon köz­be! Azt hiszem, abban egyetért velem, hogy manapság az em­berek idegesek, ingerlékenyek. Eelszáil például egy viFamosra, a karja odaér valakihez, máris repkednek a levegőben a válo­gatott gorombaságok, amelyek esetleg nyolc napon túl gyó­gyuló sérüléssé is fajulhatnak. Régen azt mondták: ha bosz- szúság ér, számolj magadban húszig■ és lehiggadsz. Nap­jainkban húszig számolnak és aztán máris csattannak a pofo­nok. Vagyis a lecsillapodáshoz, az idegek megnyugtatásához nem elég húszig számolni. Ma már minimum kétezer kell hoz­zá. — Unalmas lehet kétezerig számolni — jegyeztem meg hal­kan. Droznicsek gőgösen kihúz­ta magát: — Errői sem feledkeztem meg. Minden számhoz rímet Ír­tam. Próbaképpen mondjon né­hány számot. — Egy. — Ne pofozkodj, ne heb- rencskedj! — Huszonhárom. — Nyugi, pajtás, békejobbod várom I — ötszáznyolcvannégy. — Semmi bunyó, mindig sze­líd légy! — Ezerhétszáznyolcvanhat. — Káromkodni csúnya dolog, széo szó mindig gyorsan hat! — Kétezer. — Ne kötekedj, örülj, hogy létezel! — Gratulálok, Árpád! — ha­joltam meg tisztelettel. — Csak a kötelességen tel­jesítettem — mondta szerényen Droznicsek, majd a belső zse­bébe nyúlt és néhány, kézzel irt, gyűrött papírlapot vett elő: — Parancsoljon, a számsor egy­től kétezeriq a megfelelő rí­mekkel ellátva. 26 forint 80 fil­lér. — Köszönöm, Árpád, de nincs rá szükségem. Én nyu­godt ember vagyok, engem nem lehet kihozni a sodromból. Vi­szontlátásra, Árpád! Gyors léptekkel elhagytam a vadregényes Almássy teret. Közben lél szemmel hatropil- lantottam. Droznicsek céklapi­ros arccal bámult utánam, és magában számolt. Galambos Szilveszter NEMESKÜRTY ISTVÁN SZÍNMŰVE PÉCSETT A Mohácsra emlékezések so­rába illeszkedett egy színházi bemutató is, amely a színházi évad kezdését megelőzve, az évfordulóhoz kapcsolódva idéz­te fel a 450 évvel ezelőtti ese­ményeket, bár nem Mohácson, hanem a Pécsi Nemzeti Szín­ház színpadán. Nemeskürty Ist­ván eredetileg kétrészesre ter­vezett törénelmi színjátékának a címe a Kisfaludytól kölcsön­zött A hollászárnyú enyészet volt, jelezvén, hogy a színpadi mű éppen azt a kérdést igyek­szik tisztázni, mi volt az az „enyészet", amely Mohácsnál tömegsírba kergette a többezer fős magyar sereget, iszapba ful­lasztotta a királyt, s utat nyitott Magyarország pusztulása, szét­hullása felé. Az utóbbi években felizzott történeti vitákat felidézni lehe­tetlen és szükségtelen is, köz­tudott, hogy ezeknek kirobba­nását éppen az a gyutacs okoz­ta. amelyet Nemeskürty dobott be a magyar szellemi közéletbe Ez történt Mohács után című könyvével. A történészek dolga, hogy elemezzék, Mohács volt-e a döntő pont, a korszakhatár, ok volt-e vagy okozat; hogy a föurak viszálykodása, a nemes­ség alkalmatlansága, a király gyengesége, majd eltűnése, a török katonai ereje és a „világ- hatalmi konstelláció” milyen arányban voltak felelősök az országot ért tagadhatatlan ka­tasztrófáért. Nemeskürty nem történészként, hanem íróként nyúlt a témához ebben a szín­műben; noha eredeti koncep­ciójának lényegéhez hű marad, s itt is kellőképpen előtérbe állítja az országvezetésre alkal­matlannak bizonyult magyar uralkodó osztályt, mégis igyek­szik Mohácsot a maga teljes­ségében megidézni az emléke­zés számára. A darab korábbi változatában töretlenül bonta­kozott ki az a gondolatmenet, hogy bár Mohács bőségesen szolgál lehangoló tanulságok­kal is, szolgál felemelővel is: a magyar nemzet éppen ekkor, a pusztuló»-nyomában, a végső pusztulás fenyegető árnyéká­ban mutatja meg, hogy nem­zetté érni képes. A parasztok megvédik a falujukat, ellenáll­nak a töröknek, ahol és ameny- nyire tudnak; az ország „nem maradt gazda nélkül”. És meg­jelennek a prédikátorok, meg- zendül mindenfelé a magyar nyelv, a kor értelmisége megta­lálja az utat a parasztsághoz. Azt mondta a korábbi kézirat­változat egyik utolsó mondata: „tisztelegjünk azok előtt is, akik Mohács után folytatták mind­azt, amit uraik nem tudtak folytatni, és akik ezt a nyelvet beszélve, énekelve, írva egy új szellemi hazát teremtettek meg . . ." Ez után szólalt volna mc-g Szkhárosi Horvát András nak, e kor legnagyobb prédi­kátor-írójának gyönyörűszép éneke Az átokról. A színpadra kerülő mű egy- részessé zsugorodott, miáltal a gondolati kibontakozásnak ez az ive csorbát szenvedett. A csata érzékelhetetlenné vált, a néző — megfeszített figyelem híján — nehezen élhette át az egybemosódó jelenetek között azt az eseményt, amely mégis­csak ennek a történetnek a kulcspontjaként zajlott le a színfalak mögött. A mégoly szép és hatásos siratókép (és zene) éppen a „tárgy gyászos szentségét" hangsúlyozta túl, olyan keretbe illesztve magát a történelmi visszapillantást, amelyben a kritikus szó szinte illetlenségnek tűnhetett. A drá­ma — vagy inkább színpadi esszé — a jelennek szól, a mai magyar népnek, kisugárzása ebben a közvetlen kapcsolatban töretlen — a jelent egysze- mélyben képviselő régészlány szerepeltetése azonban meg­szüntette ezt a közvetlen áram­lást. Az ő beiktatásával a kö­zönség iktatódott ki, a régész­lánynak nem sikerült valameny- nyiünk helyett kérdeznie, vala­mennyiünk helyett kételkednie, szomorkodnia és dühöngenie. Az előadás egészében inkább a látványosság, a történelmi élőkép felé hajolt el, amit az emlékezés ünnepi alkalma né­mileg indokol. Az előadás rendezője Sik Fe­renc, aki a díszlettervezői fel­adatot is ellátta, koreográfus Eck Imre volt, a jelmezeket Ék Erzsébet tervezte. A népes szí­nészgárda tisztes rutinmunkát végzett, az előadáson tagad­hatatlanul érződött a szűkösen rendelkezésre álló idő. Mind­emellett érdemes volt színpadra vinni ezt a történelmi vitaira­tot, amely így, ebben a formá­ban is alkalmas arra, hogy méltón emlékeztessen és nyílt, okos, tanulságos gondolatokat ébresszen történelmünknek er­ről a sorsfordulójáról. Hallatna Erzsébet Budapesti Művészeti Hetek Évadkezdésre készül Budapest Bartók Béla halálának tize­dik évfordulóján, a halhatat­lan zeneköltő emlékére, zenei hetek kezdődtek Budapesten. Nemcsak a főváros, hanem a vidék közönsége is fölfigyelt az eseményre, amely nyitánya lett az azóta hagyományossá vált Budapesti Művészeti He­tek rendezvénysorozatának. Idén nem kevesebb, mint nyolc­van produkciót fog kiemelni a mór közismertté vált pávaemb­léma, a művészeti hetek műso­rainak „fémjelzése". A kiválasztott kamarazenei, operai és színházi produkció­kon kívül a múzeumok, kiállí­tások, a rádió és a televízió, valamint a Mozgóképüzemi Vállalat is részt vesz a Budapesti Művészeti Hetek programjának kialakításában. De a Budapesti Művészeti He­tek műsoranyagában — a ha­gyományokban e téren legidő­sebb műfaj — a zenei rész ta­lán a legrangosabb. A nyitány szeptember 27-én Bartók Béla muzsikája lesz, a Concerto és Contata Profana — előedja a Magyar Állami Hangversenyzenekar, vezényel: Ferencsik János. Ezt a biztos siker-műsort méltó társak követik, mint pél­dául Igor Ojsztrah hegedűest­je, a Magyar Rádió és Televí­zió Szimfonikus Zenekarának hangversenye Lamberto Gar- delli vezényletével, Ránki De­zső, Böcher Mihály és Marian Lapsanszky zongoraestje, va­lamint Esztényi Szabolcs és Jerzy Witkowski kétzongorás hangversenye. A vázlatos terv­ben Baráti István orgonamű­vész, Perényi Miklós gordonka- művész és Kadosa Pál zene­szerző nevével találkozhatunk. A Tátrai vonósnégyes kamara­estet ad, egy vasárnap dél­előtt pedia elektronikus hang­verseny szerepel a művészeti hetek programjában. Október elején rendezik meg Budapesten a Csehszlovák Kul­túra Napja című rendezvény- sorozatot. Ebből az alkalomból a Prágai Nemzeti Színház ope­ratársulata és a Pozsonyi Nem­zeti Színház művészei lépnek fel. A Gli Associati társulat Olaszországból érkezik főváro­sunkba. A nemzetközi hírnevű előadók ez esetben Sophokles Oedipus király című tragédiá­ját és A kurtizán című komé­diát játsszák el, amelynek szer­zője Pietro Alletino. A színjátszás területén a pá­vával jelzett műsorok között szerepel a Petőfi Színház tár­sulata Veszprémből, akik Ta­mási Áron Vitéz lélek című drámáját és a Szegedi Nemze­ti Színház opera társulata, akik pedig Vántus István Aranyko­porsó című operáját hozzák el a budapesti műkedvelőknek. A múzeumok és kiállítások végleges elképzelései még is­meretlenek, csupán a műcsar­nokbeli csehszlovák kortárs mű­vészek tárlatának bemutatása biztos. A mozik hét filmet előzetes­ben vetítenek, vagyis e filmek országos terjesztését megelőzve kívánják az ünnepi esemény színvonalát növelni. Köszöntjük a hetvenöt éves Csuka Zoltánt Gyermek- és ifjúkora legfőbb emlékei a bácskai tájat idézik. A kibontakozás, Írói magatar­tásának első meghatározó im­pulzusai Pécsett érik, Pécshez kötik. Hogy mit jelentett, s je­lent számára Pécs, arról Így vall egy interjúban ■ ,,1915—21- iq éltem Pécsett. Ott érettségiz­tem . . . Pécsen ismerkedtem meg a nyomdalesték illatával. Alig nőttem ki a rövidnadrág­ból, már lapot szerkesztettem, és megjelentek az első verseim. Pécs mély kultúrája■ a medi­terrán levegő, bizonyos szellemi oltást adott belém." S a pécsi évek formálják a későbbi iro­dalomszervezőt, s szerkesztői, oki már itt is (Diák, Krónika) és később is számos lapot in­dít, s akinek egyetlen ügye van: az irodalom. Azonban 1921-ben kénytelen elmenekülni Pécsről, — mint a villamos szakszervezet egyik ve­zetőjét letartóztatták volna. Ti­zenkét évig a Vajdaságban él emigrációban. Itteni irodalmi munkásságával hozzájárult a jugoszláviai magyar irodalom megteremtéséhez, — ahogy mondják „szinte a semmiből hívta elő". 1933-ban újból Magyaror­szágra költözik, ahol továbbra is mint fáradhatatlan irodalom­szervező dolgozik. A leiszaba­dulás után rövid ideig ismét Pécsett találjuk: az induló Új Dunántúl cimű lapnak lesz az első szerkesztője, s részt vesz a Sorsunk munkájában is. Majd Budapesten sajtóoszlályvezetö, később a Magyar—Jugoszláv Társaság ügyvezető titkára. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatják, majd ót évvel később■ 1955-ben rehabilitál­ják. De szólnunk kell Csuka Zol­tánról, a műloidítóról is, hisz a közvélemény nevének halla­tán jobbára úgy idézi őt, mint a délszláv irodalmak legava­tottabb tolmácsolóját. Ez idáig közel száz kötetet lorditolt, köz­iük a Nobel-dijas Ivó Andric és Miroslav Krleza műveit. Fordí­tásáért 1963-ban Józsel Attila- dijat kapott, 1969-ben a Jugo­szláv Zászlórend aranykoszorús érdemrendjével, majd a Jugo­szláv PEN Klub nagydijával tüntetik ki. Munkásságának egyik leg­szebb szimbóluma érdi lakásán levő „lószomszédság Könyv­tára", mely a népek barátságát jelképezve a környező országok s a magyar irodalom jelesei­nek gazdag műlorditás gyűjte­ménye. Szavait idézve: „Nem szerethetem a népemet igazán, ha a szomszédos népeket nem szeretem. Ez nemcsak a mi kö­telességünk, hanem kölcsönös kötelesség. Ez a véleményem, ez mellett kitartok". CSUKA ZOLTÁN: SZERELMEM PÉCS Most téged énekellek, Pécs, szerelmem, Orökszép, ifjú, déli városom, A pillanatnak villámlobbanásán Midőn elémragyogtál egy napon. A hegy tövében szines kockajáték, Akár a gyermek anyja karjain, • A város kúszik följebb, egyre följebb Az enyhe lejtők lágy hullámain. Szemem kitárul, lelkesen csodállak, S gyermekkezekkel tapsolok feléd, De már az ifjú és a meglett férfi Sejditi benned teljes életét A székesegyház négy karcsú toronnyal, A főtéren bizánci kupola, S a verőfényben mintha benn pezsegne A Mecsek könnyű, illatos bora. Salakhegyével másik Pécs köszönt rám, A munka és a kőszén városa, S gyárak kürtőin, gépek gyors futásán Egy Ígéretes, új kor mosolya. A bányák felől villanyvonat kúszik, A hegytetőn csend, ezer yadvirág, S a lábam alatt feltáruló mélyből A munka küldi győztes himnuszát. S hadd mondjam el csodás titkát szivemnek, A tűnt valót, mely most is felhevit: A főtéren hogy láttam meg először Tündéri, apró, könnyű lépteid. Csak villanás volt komoly gyermekarcod, Felröppenő, játékos, szép hajad, De, bár sokáig eltűntél előlem, Szivemben képed mégis megmaradt. A ritmus voltál, felsugárzó dallam, Az égbenyúló földi látomás, Habár csupán egy vézna kis leánynak Tekintett volna akkor bárki más. S ha évek teltek, mig hozzád jutottam Szeszélyesen kanyargó utakon, Egész életre mégis te maradtál, Ki hitvesem vagy, északcsillagom. Varga Héjéi Ideát« rajza : 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 ? 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 j 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 { ) 4 4 4 4 4 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom