Dunántúli Napló, 1976. szeptember (33. évfolyam, 241-270. szám)
1976-09-05 / 245. szám
A Jelenkor szeptemberi száma A Pécsett szerkesztett folyóirat új számának élén Örkény 1st- vón-összeállítást olvashatunk. Az író Tatárfutás c. új regényének nyitó fejezetét Bertha Bulcsú interjúja követi, majd Hernádi Gyula, Pomogáts Béla és Seesy Tamás ír Örkényről és műveiről. A lírai rovatban többek között Csoóri Sándor, Kiss Dénes, Pécsi Gabriella, Rallai Sarolta és Ténagy Sándor költményei kaptok helyet. A mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából Perjés Géza: Csendes, békés meditáció Mohácsról c. írását közli a folyóirat. - Az Jrodaiomtudósaink fóruma" sorozatban Borta Jánossal beszélget Julow Viktor. - ,,Egy képzelt irodalomtörténettől a valóságos rendszerig" címmel Kovács Sándor Iván Weöres Sándornak költészetünk rejtett értékeit és furcsaságait bemutató antológiáját elemzi. Üj müveket ismertető kritikai havat és a hagyományos k róni - ka zárja a pécsi folyóirat szeptemberi számát. összeállításunkban bemutatjuk a hónap közepe táján megjelenő folyóirat szám néhány írását és illusztrációját. Varga Hajdú István rajza. Raffai Sarolta: KIKÍSÉRLEK Kaput nyitottál? Jöjj be, kedves, királyságommal feleselgess! Siklat a padlóm? Mindenségnyi tanultál óvatosan lépni nagy bajban, vagy kicsi veszélyben: nem vár új próbát csekélységem. Hogy a nyoszolyám jégvirágos, ne vedd szivedre, ne csodálkozz. Szám soha nem volt, nem lesz mézes, nem lelsz te szót, hogy megigézhess. Kezem kenetlen, puhitatlan: csak önmagamba fogózhattam, mindig csak magamban hihettem, szigorral szívig telítetten. Ha botlottam, hát megtörötten, sziklák terhével nyűtt ölemben. Zúzalékük ha szerteszórtam, magam szolgája, s ura voltam, tekints az égi madárkára: esettebb: Gyöngécske a szárnya. A kegy: láthattál igazabban, akarva-e, vagy akaratlan, mint kevesen. Hát így ítélj meg. Beengedtelek — kikísérlek. M ° ajd fölváltva beszélünk, ígérem, hogy mindenki szóhoz fog jutni. mármint az összes szereplők, vagyis őközülük azok, akiknek fontos a mondanivalójuk. Minden érdekességet, izgalmas kalandot, derűs részletet, személyes megfigyelést köszönettel fogadok, ami viszont unalmas, vagy nem tartozik a tárgyhoz, azt nem írom föl. És persze időnkint én is megszólalok majd, hiszen hozzám futnak be a hírek, s így nemcsak jó áttekintésem, hanem bizonyos távlatom is van, ezenkívül több éves gyakorlatom az írásban. El is kezdem mindjárt. Tehát most én beszélek, az író. Abban a városban, mely történetünk legfőbb színhelye, évszázadokig virágzott egy érdekes népszokás. Június 24-én, o napéjegyenlőség ünnepén meg- kondultak a harangok, s a lu- kossáq zöme, asszonya és embere. örege és fiatalja, tehat ak;nek keze-lúba volt, össze gyülekezett a Hősök terén. Innern indultak el — régebben templomi zászlók alatt, a Dies iraet énekelve — több napos, fárasztó vándorútjukra. Bejárták a környező városokat és falvakét. negyeket, völgyeket, erdőket, vizeket, és kifáradva bár, de valami megújulással a szívükben, nyolcad- vagy tized- nap hazatértek. Ez a Tatárfutás. Az otthonmaradottak lengő lobogókkal, zeneszóval és minden földi jóval fogadták oz érkezőket. Ekkor kezdődött az úgynevezett ,,tatárbúcsú”, a nagy kirándulás záróünnepélye, mely rendszerint napokig tartott. A hazatérők (a régmúltban a szabad ég alatt, újabban a tágas Apolló-mozi- ban) beszámoltak kalandjaikról, örömeikről, szenvedéseikről. és útközben fellángolt szerelmeikről. Mindazok, akik hibapont nélkül futottak be a célba, többféle kiváltságot élveztek. így jogot nyertek a „tatárfutó" elnevezésre, amit még a sírkövükre is rávésettek, mint a doktori címet. (Például: „Itt nyugszik ar. Sallai Lajos, nyugalmazott erdészeti főiskolai igazgató, ötszörös tatórfutó".) Vagy például azok a fiatalok, akik útközben egymásba szerettek, egyenesen beszaladhattak a Nagytemplomba, ahol a pap — a diszpenzáció mellőzésével — azon melegében ösz- szeadta őket. Ezeket a házasságokat „tatárházassógnak" hívták, és különös becsben tartották. Vessünk most egy pillantást a Tatárfutás történelmi 'előzményeire. Sok száz évvel ezelőtt, Batu kán hordóitól megrettenve, az akkori lakosság, a csecsemőket és az aggokat leszámítva elmenekült a városból. Az persze nem volt örömünnep! Már a tőszomszédban, Alsó-Lepesén, goromba szitkokkal fogadták őket, Kozo- csán pediq kőzáporral: volt olyan helység, melyet éhségükben ostrommal tudtak csak bevenni, s dühükben olyan öldöklést végeztek a legyőzötleken, hogy az a tatároknak is dicsőségükre vált volna. Mégis, az országos romlás közepette, e maroknyi népség még fejveszetten menekülve is olyan példát mutatott, melynek emléke örökké élni fog. A hagyomány szerint a tatárfutók között megszűnt az önzés és irigység, urak és jobbágyok, gazdagok és szegények összetartottak, megosztván egymással az utolsó falatokat is. Ennek köszönhették, hogy miközben köröskörül egész országrészek elnéptelenedtek, ők túlélték a vészt. Igaz ugyan, hogy a barbár hordák földúlták a várost és kiirtották az otthon maradottakat — a csecsemőket kettévágták, az aggastyánokat felnégyelték —, a hazatérők azonban új életet kezdtek a romokon. A holttesteket közös sírba temették, s egy magas halmot emellek fölébe, mely ma is ott áll a Nagytemplom mögött, és mindmáig Tatárhalomnak hívják. Jó napot, íió úr. Zavarom talán? Jó napot. Tessék, foglaljon helyet. Azért siettem úgy, mert egy alapvető kérdést szeretnék tisztázni, még mielőtt megérkeznének a többiek. Hallgatom, uram. Számíthatok a titoktartására? Megbízhat benne. Kihez van szerencsém? Doktor Diebel Lóránt a nevem. Olvastam az elnökünk meghívó levelét, tehát ismerem azt a legendát, amivel idecsá- bítottók; csak az a baj, hogy mint a városi múzeum régesze, épp a tatárjárás korával foglalkozom. Amit önnek írtak, szöges ellentétben áll a tényekkel. Igazán? Kérem, beszéljen őszintén. Az én legfőbb célom az, hogy c történelmi tények tiszteletében és a valósághoz híven ábrázoljam a Tatárfutás eseményeit. Tisztelt író úr! Azt a híres Tatárfutást, úgy, ahogy van, alighanem az ujjábái szopta valaki. Miért? Talán nem maradtak róla írásos följegyzések? Épp ez a bökkenő, hogy maradtak. Kiderült, hogy a tatárok annak idején át se keltek a Dunán, tehát sose jutottak el ide, a nyugati végekre. Viszont nem messze tőlünk már akkor is híres lótenyésztők éltek — Felső-Lepesén, Kozo- csán, és így tovább —, s ezek épp június 24-én rendezlek országos lóvásárt. Ilyenkor rengeteg ember összecsődült, ami óriási jövésmenéssel, ostorpattogással, lódobogással járt. A mi őseink ettől ijedtek meg, és onnyi szörnyűségei hallottak már a tatárokról, hogy vakrémületükben elmenekültek. Ez persze csak föltevés, de mellette szól, hogy a Tatórhalom- hoz fűződő hagyomány is illúziónak bizonyult. Hol az a híres Tatárhalom? Tessék csak kinézni az ablakon. Nos, ott sötétlik a Tatárhalom, a templomtorony és a mozi fényreklámjai között. Mint egy cukorsüveg. Valóban. És az az érdekessége, hogy nem nő rajta fü, csak egy pár ösztövér bokor, továbbá, hogy semmi köze a tatárjáráshoz. Mint városi régészt, engem bíztak meg a tömegsír föltárásával, ámde a próba-ásatások nem hoztak eredményt. Másfél évtizedes munkám alatt egy árva csontot vagy cserepet se találtam, ami arra mutat, hogy a Tatárhalom közönséges hordalékdomb, mely a tatárjárás korában talán még nem is létezett. Köszönöm, régész úr. Sietek szavaimat kiigazítani. A Tatárfutás tehát, amint azt a régész úr kifejtette, nyilván később nyerte el nevét, és semmi köze a tatárokhoz, akik el se jutottak idáig. Pardon. Helyesbíthetek? Tessék, régész úr. Én csak azt állítottam, hogy Batu kán vilógpusztító hordái nem jutottak el idág. De a tatárokat se szabad közös nevezőre hozni. A vérszomjas, pusztító főseregről le-leszakadoztak kisebb csoportok. Ezeket részben mi magyarok lemészároltuk, részben fölvették a ke- resztséget és meghonosodtak. Néhányon ide is elvetődtek, mint például Kandráék, akik a nevük után — kandra tatárul büszkét jelent — tatárok leszármazottai. Megköszönöm a régész úrnak a kérdés tisztázását. Foglaljuk össze a hallottakat. Eszerint az itt járt tatárok nem öl- tek-raboltak, hanem hasznos polgárai lettek a társadalomnak, a Tatárfutás pedig valamilyen régi és feledésbe merült népszokásnak a maradványa, mely bizonyára később kapta a Tatárfutás elnevezést. De attól kezdve e néven ünnepelték, míg be nem tiltotta a rendőrség. Azóta, vagyis pont húsz esztendeje, nem rendeztek a városban latárfutást. Ma már csak az idősebbek emlékeznek ró, és felnőtt egy nemzedék, mely csak az iskolában tanult róla. Ámde az idén, két évtizedes szünet után, a rendőrség visszavonta a tilalmat, és hozzájárult a szép hagyomány föltámasztásához... Ha nem tévedek, épp a rendőrparancsnok áll előttem. Foglaljon helyet, kapitány úr. Miért vonta vissza a tilalmat? Nem a magam jószántából. ;Arra ugyan jók az ilyen tömegünnepélyek, hogy a lakosság egy kicsit kitombolja magát, de ugyanakkor fölkorbácsolja a rossz ösztönöket. . . Hogy mást ne mondjak, egy kiskorú suhanc mindjárt a start pillanatában sípcsonton rúgott egy rendőrt, aki kellő igazoltatás után el akarta távolítani oz indulók közül. Milyen jogcímen? A versenyszabályok értelmében kiskorú egyének csak tanári vagy szülői kísérettel ve- vetnek részt a versenyben ... Ez persze nem nagy ügy, de — már a kezdet kezdetén — rendészeti szempontból rossz előjel. Én tehát, ha rajtam áll, sose engedélyeztem volna a Tatárfutást, de városunk néhány köztiszteletben álló polgára nyomást gyakorolt rám. Például ki? Többek közt Lantos doktor, az Egyesült Borpincék üzemvezetője. Ő nyomós érveket hozott föl a verseny érdekében. Milyen érzelmek fűtötték, üzemvezető úr? __z a város egy nagy borvidék csomópontja. Egyik legkapósabb árucikkünk a híres Tatár-rizling, melyet valamikor három világrészbe exportáltunk. Ez a bor a Tatárfutásnak köszönheti jó hírét, amire nemcsak a neve utal, hanem a címkén látható kettévágott csecsemő is. De amióta nincs Tatárfutás, elöregedtek a szőlők, hanyatlásnak indult az export, nyakunkon maradt a bor, melyet mostanában potom pénzen kénytelenek vagyunk eladni a kozocsai pezsgőgyárnak. Ott készül a mi borunkból a Ko- zoesa Grand Brut! Nekem, aki borkóstolásból doktoráltam, fájt ez a megalázó állapot. Megértem a fájdalmát. Mivel akarta orvosolni a bajt? Őszintén feltártam az Egyesült Borpincék gazdasági nehézségeit és kértem a betiltás visszavonását. ön pedig, kapitány úr, engedélyezte a Tatárfutást. Nem, kérem. Én csak akkor adtam be a derekamat, amikor Baltazárék is nyomást gyakoroltak rám. Kik azok a Baltazárék? A Tejtermék és Sajtgyór vezetői. Ténagy Sándor: HANGLEMEZ Erdő, hatalmas szimfóniád zúgatod, müved, az időtlen idő: árad a legkisebb sejt hegy-völgyeiben, morajló egek, lágy szárnyakon a szél, homályló viz írja a zenét szakadatlan — Már tudom: a föld szítja e zöld lobogást, éhes húsunk türemli e szerelmes növekedést Először a friss hajtás hegedühangja, aztán az oboa, ahogy felsóhajt a lomb, derék-roppanás kürtjele, s mélyről a dob, ahogy a gyökér üt biztosan. / O fűrészgépek üvöltő diadalma I Sikoly a csontban: ne zuhanj! Hallom az erdözúgást, akárha lemezen, kering, kering a gyönyörű nedv, szél sercen, fény tűhegye hasít: hallom az évgyűrűk barázdáiból a halhatatlan életet. O örök ének! hallgatlak időtlen időkig — Hernádi Gyula: Örkény SCI-FI Hatvan évvel ezelőtt történt. A Pasaréti út elején három gyöngylábú kényszerképzet futott egymás mellett, elég gyors iramban. A századeleji tábornok gőzarcú lova volt az egyik, ázott testű, hatalmas irodagép futott mellette, a harmadik láthatatlanul követte tár- soit. Örkény megkérdezte a gőzarcú lovat: — Hova mész? — A lehetetlen alá. — Miért alája, miért nem föléje? — Mert a lovak mindig valami alá mennek. — A Pegazus is? —< A Pegazus nem ló. —■ Hát mi? — kérdezte Örkény és megfésül- ködött. — A Pegazus: viszony. — Viszony? Mint a tőke Marxnál? — Igen. — Milyen viszony? És kik között? — írók közötti viszony. Általában rossz viszony. — Akkor miért ábrázolják ló képében? —• Mert a ló vonóerő és szállítóeszköz. — És miért van szárnya? — Nem tudom, Pista. Fázom és nem szeretek futni. — Gyere be, öregem, hozzánk. Ellakhatsz nálunk. — Nem férek el. — Nem baj, mi Zsuzsával majd kiköltözünk a verandára. — Köszönöm — mondta a ló és megállt. — Hót te? — kérdezte Örkény az irodagépet. — Fájnak a billentyűim. — Miért, mi történt veled? — Azt akarták, hogy számítsam ki és Írjam le, ki a legnagyobb magyar író. — És? — Inkább itt futok az aszfalton. — Miért? — Elveszteném az összes integrált áramkörömet. — Ha megmondanád? — Igen. — Ne mondd meg. — Nem is mondom. — Annál is inkább, mert ilyen, hogy legnagyobb, ugyebár nem létezik. — Tudom. — Fáj? — Nagyon. — Megvertek? — Igen. — Gyere be, öregem, hozzánk. Ellakhatsz a verandán. — Nem férek el a verandán, ha ti is ott laktok. — Mi Zsuzsával kiköltözünk a Nagyajtai útra. — Köszönöm — mondta az irodagép és megállt. — Te miért vagy láthatatlan? — kérdezte Örkény a harmadikat. — Mert egyszer meghúztam Isten fülét. — Mikor? — Még nagyon fiatal voltam. — Istennek van füle? — Volt. — Letépted ? — Igen. — Nagy bűn, fiam. — Elég nagy. — Szeretnélek megnézni. Gyere elő magadból. — Nem mehetek. Csak ha mehetek, akkor mehetek. Fázom, Pista. — Gyere be, öregem, hozzánk. Ellakhatsz a ló meg a gép mellett. — Én benned akarok lakni, Pista. — Jól van, gyere. Elférünk itt bennem hárman, Zsuzsa, te meg én. — Köszönöm — mondta Örkény é$ Örkénybe költözött, Zsuzsa mellé. ÖRKÉNY ISTVÁN Tatárfutás
