Dunántúli Napló, 1976. május (33. évfolyam, 120-149. szám)
1976-05-19 137. szám
6 Dunántúlt napló 1976. május 19., szerda Elfogadták a tömbrekonstrukciót Kertek, udvarok a belvárosban A Duna baranyai szakaszának történetéből Tollseprií Szomorú híradás Napilapjaink egyik legtöbbet olvasott rovata az elhalálozásokról szóló híradás. A kérlelhetetlen kaszás kit váratlanul, kit hosszú betegség után tarol le. Utoléri még ez ilyen nevűeket is: Romolhalatlan Mihály (Szigetvár) vagy Halál Imre (Budapest). A visszamara- dottak kötelessége értesíteni a rokonságot, az ismerős jóbarátokat, az elhunyt munkatársait a végső tiszteletadás idejéről, helyéről. A halálozási hír vagy köszönet megfogalmazásakor gyakran követünk el nyelvhelyességi hibát. Ezek egyikére, másikára szeretnénk rámutatni. Ha kedves halottunk asszony volt, sokan még mindig ragaszkodnak a leánykori név elé írt „született" vagy „szül." kitételéhez. Például: Nagy Gá- borné született (vagy sz.) Kis Teréz. Lőrincze Lajos már 1961- ben javasolta: tüntessük el a németes született szót. Semmi szükség rá. „A budapesti telefonkönyvből örvendetes módon száműzték, már csak egyikmásik dohos hivatali szobában tenyészik." Sajnos, még sokfelé „tenyészik". Használatát az úgynevezett ,,hivatalos nyelv" nem akarja kiküszöbölni. Ha az elhunyt férfi volt, az özvegy (a jogi nyelvtől eltérően ilyenkor mindig nőre, özvegyasszonyra gondolunk) — néha uramot, néha férjemet ír és mond. 1940-ben a Magyarosan című nyelvművelő folyóirat még ezt írta: „A magyar embernek felesége van, aminthogy a magyar asszonynak (és nem nő-nek) ura van, nem pedig lérje." E téves felfogásnak ellentmond az a kö-rmöcbányai kis virágének, amelyben már előfordul a lérj szó, noha több mint ötödfélszáz évvel ezelőtt örökítette meg egy íródeák. Supra aggnő, szökj fel kabla Haza .jött fírjed . . . A férjhez megy, a lérjes asz- szony, a térji jogok, a férjvadász stb. kifejezések használata is a férj szó gyakoriságát igazolja. Nagy íróinknál, költőinknél is sokszor szerepelnek. Ennek ellenére még ma is sokan hiszik, hogy csak az uram megszólítás a helyes és magyaros. A női egyenjogúsodás terjedése azonban már faluhelyen is kiszorítja ezt a megszólítási formát." Szólnunk kell a gyászhírt közlőkről is. Legáltalánosabb az ilyen szöveg: A gyászoló család. Amennyire hibátlan ez a közlés, annyira helytelen, hogy néha elmarad a határozott névelő (a, az) kitétele. Viszont ugyanakkor felesleges és értelmi zavart jelent a határozott névelő kitétele birtokviszony esetén. Például: A gyászoló fia, a gyászoló édesanyja és nővére stb. Ekként nem azt fejezzük ki, amit akartunk, hanem azt, hogy valamelyik gyászoló személynek a fia vagy édesanyja tétette közzé a halálesetet. Helyesen tehát így volna: Gyászoló fia, gyászoló édesanyja stb. Kedves halottunktól való el- búcsúzás után rövidesen szokás megköszönni a temetésen való megjelenést, koszorúk, virágok küldését stb. Igen gyakran így kezdődik a köszönet: Ezúton mondok (mondunk) köszönetét mindazoknak, akik ... Nehéz leszokni az ilyen szövegezésről, mégis megemlítjük, sokkalta egyszerűbb, magyarosabb volna, ha ekként kezdenénk a köszönő sorokat: Ezúton köszönjük meg mindazoknak stb. Jó volna, ha a fentieket a kőfaragó mesterek is elfogadnák, nehogy helytelen szöveg kerüljön a sírkövekre. Persze, kedveseink emlékét nemcsak ezek az apróságok idézik Janus Pannoniusszal együtt valljuk: „Évet, időt sohasem tart számon a hű, szerető szív." Tóth István dr. Ha Pécs belvárosában veszi az ember a fáradságot, s betér egy-egy kapu alá, rendszerint meglepő látvány tárul eléje. A régi utcák régi házai mögött kertek húzódnak, sokszor megdöbbentően nagy kertek. Gyümölcsfák virágoznak, fű zöldell, kerti vetemény sarjado- zik. A kerteket sok helyen megművelik, gondozzák, sok helyen apró parcellákra osztják a lakók egymás közt, sok helyen pedig már a kert zsúfolt, kocátokkal telidobált udvarfélévé silányult. Egy építész szerint a régi pécsi belvárosnak az a sajátossága, hogy szellősen, lazán beépített, s a házak, utcák közt kertek húzódnak, éppúgy jellegzetessége Pécsnek, mint az, amelyet egy régi könyv a következőképpen határoz meg: ,,Táj és település bensőséges kapcsolata, mely az ősi város életének, sorsának egyik alapvető törvénye, Pécs városképében látható, kitapintható módon, esztétikai fokon jut kifejezésre. Tiszteletben tartása a város egyik döntő, hagyományos értékének megóvását jelenti.” Táj és település ... Ha akarom, a táj, vagyis a szorosabb értelemben vett környező természet részének tekintem a kerteket is. Ahogy a házak ösz- szefüggő rendszert alkotnak, ugyanúgy a kertek is. A két rendszer harmóniája, egymást fedő, egymásba át- meg átfolyó szövevénye távolból, magasból szépen kivehető. Ha lent járunk az utcák közt, akkor még nem tapasztalhatjuk ezt a harmóniát. A cél az lenne pedig, hogy Pécs belvárosában a sétáló a régi — többnyire műemlék — házak között patkokat találjon, pihenő kerteket, azokon át juthasson el a szomszéd utcába, az öreg kövek között mindenütt megtalálhassa a zöldet is. A szakemberek szerint Pécs levegő-tisztaságára nézve katasztrofális következménye'kkel járna, ha ezek a belső zöld területek eltűnnének. Eldugott természet A Barbakántöl a Kórház tér felé, ahol a régi városfal már megszabadult a hozzá támaszkodó kis házikók fecskefészek- sorától, a várfal másik oldalán végig kertek húzódnak. Aki bemegy az Úttörőház, vagy a szomszédos házak egyikének hátsó, többnyire lépcsőzetesen emelkedő udvarára, pár lépés után külön világba jut. A várfal tetején állunk szinte, lábunk alatt fű, körülöttünk tiszafák, fenyők, a fű között ibolya kéklik, Aliq egy ugrás innen a Rákóczi út bömbölő forgalma, itt mégis szinte csönd van, háborítatlan nyugalom. Néhány vén követ benőtt a moha. A terv már megszületett: a várfal mentén sétányt, pihenőparkot alakítanak majd itt ki. Jut is, marad is az óriási kertekből. Az István tér másik oldalán a középiskolánál majd a Technika Háza mögött szintén szép kerteket találhatunk. A Technika Házának kertje nem nagyon nagy, de fáival, diszfüveivel barátságos kis zug. Nemrégiben kisebb koncerteket is tartottak benne. Nem nehéz elképzelni, hogy a Sallai utcai házsor mögött húzódó kertek, udvarok valamilyen összekapcsolása ezekkel egészen új ,,városrészt” alakíthatna ki. De bekukucskálhatunk bárhová. Sok pécsi patrióta régi álma, hogy a Széchenyi tér és a Káptalan utca között parkátjáró legyen. Ha csak a Sétatér környékét nézzük, szinte minden irányban „meghosszabbítható" lenne ennek a páratlan szépségű térnek a zöld területe. Eltüntetni a „sufnikat” A Várostervező építész nem az ábrándok szintjén, de hasonló végső céllal sorolja: — Tömbönként megvizsgáltuk, milyen az épületek állaga, hogy amit lehet és kell, azt hogyan menthetjük meg. A belvárosban is ki kell alakítani a korszerű összkomfortos lakásokat, ez ma már minimális igény. Itt épültek a város legrégibb közművei, ezek mindenképpen felújításra szorulnak, akár marad vagy nő, akár csökken a belvárosi lakosságszám. Ugyanakkor meg kell oldani a belváros közlekedését, ami viszont — talán szerencsére — összefügg a közműfelújítások elvégzésével. S most érkeztünk el a szóbanforgó témához: a tömböket ki kell tisztítani az utólag beépített korszerűtlen „sufniktól”. Ezzel pedig még növelni js lehet, s kell is a belső zöldterületeket. Végül még egy szempontra felhívja Dénes Ödön a figyelmet: — A vegetáció pontos felmérésére is szükséq van, hiszen ezekben a régi kertekben több helyen is védett fákat, növényeket találhatunk. Egy ritka ősfenyő felső ágát azért vágta le valaki, mert árnyékolta a televízióját. Félnünk kell attól, hogy az értékeink az évek múlásával pusztulhatnak is. Konkrétumok Egy darabig úgy tűnt, terveken és általános egyetértésen kívül nem sok biztatót mondhatunk. Az elképzelések bizonytalansága, a megvalósítás beláthatatlanul messzinek tűnő ideje miatt már-már azt gondoltam, nem érdemes olyan témáról beszélni, amely ugyan — gondolom — mindenkinek szívügye, de amelynek távlatai nem tűnnek «reálisnak. Most viszont, hogy zöld utat kapott a tömbrekonstrukció terve, más a helyzet. Arról van ugyanis szó, hogy a belvárost tömbről tömbre haladva újítják fel, ami egycsapásra természetessé teszi, hogy a tömbökhöz tartozó zöldterületekkel is foglalkozzanak. A PIK műszaki osztályának csoportvezetője, Torma András a következőket mondja erről: — Tisztában vagyunk azzal, hogy kell a zöldterület a városon belül, még akkor is, ha nem látható. Ennek értelmében cselekedtünk akkor is, amikor a Székesfehérvár utca 5. és 7. számú házak tatarozásakor rendbetettük a belső udvarokat is, noha ezek nem alakultak nyilvános parkká. A Kertészeti és Parképítő Vállalattal közösen készítettük el a tervet. Különböző időben, de egymás után sorrakerülnek: a MÁV Igazgatóság mögötti terület, a Kolozsvár utca páratlan oldala, a Kossuth Lajos utca 57—61. közötti házak, illetve a mögöttük található udvarok, a Jókai tér és a Citrom utca közti tömb (ahol jelenleg nincs is belső kert, de ahol szintén kialakítanak majd egy kis pihenőparkot), a Perczel utcai, majd a Felsőmalom utcai tömbök, stb. Példának említsük a Belvárosi Áruház építkezéseivel kapcsolatos, s azt követő munkákat, amelyéknek révén a Zetkin Klára és a Nagy Flórián utca között ösz- szekötik és átalakítják az udvarbelsőket. Tervek, kivitelezők Sok helyen bizonyára lesz vi- ^a, esetleg tulajdonjogi probléma is. Az azonban, hogy az egyre sivárabbnak ható régi városrész „kizöldüljön” kissé, hogy megmentsük vagy visszaállítsuk a házak 'közt megőrzött természetet, s hogy mindez lehetőleg mindenki számára hozzáférhetővé váljon - közös érdek. Jó, hogy már vannak konkrét tervek, illetve, hogy a tervek a tervezőasztalokról eljutottak a kivitelezőkhöz. A parkokat, udvarokat, kerteket persze majd óvni is kell. Megtudtuk, hogy van arra lehetőség, hogy az újonnan átadott zöldterületek karbantartása, gondozása érdekében a PIK illetékes házkezelősége szerződést kössön a Kertészeti Vállalattal. Űk szívesen és lelkiismeretesen vállalják, végzik ezt a munkát, ügyelni kellene, hogy amikor ez esedékessé válik, egyetlen esetben se maradjon el az ilyen szerződéskötés, vagyis a komoly pénzzel, fáradsággal rendbetett, visszaállított parkok ne jussanak újból a pusztulás so rsára. H. E. A baranyai Duna-szakasz melletti települések történetét feldolgozó munkákban igen gyakran fel-felbukkan a folyóval kapcsolatban azon állítás, hogy a mai Margittá sziget hajdan területileg is szervesen kapcsolódott Baranya megyéhez, mivel a folyó nem a mai helyén folyt, hanem az egykor öregdunának nevezett baracskai Dunaágban. Egyes szerzők (a régész Wosiaszky Mór, vagy Dunaszekcső helytörténésze Gosztonyi János) szerint a mohácsi Dundág száraz időben átgázolható volt, sőt Wossinszky szerint a rómaiak idejében nem is létezett, mivel kövesét vezetett át a mai túlpartra. Ugyanezek a feltevések Moháccsal kapcsolatban többször is felszínre kerültek. Még a legújabb időben is ezt az elméletet fogadja el a kutatók egy része. A lakosság is őrzi azt a hagyományt,, mely szerint Du- naszekcsőn is, Mohácson is a szárazabb években a mederbe fektetett lókoponyákon át lehetett gázolni a túlpartra. Mi hát a helyzet mindezen állításokkal kapcsolatban? A római és török időben A legújabb régészeti szakirodalom a megmaradt emlékek és leletek nyomán határozottan állítja azt, hogy a római korban a kiépített védelmi vonal (Limes), melybe Kölked (Altinum) és Dunaszekcső (Lugio) is beletartozott, a mai Duna,part mellett húzódott ezen a szakaszon is. Valóban értelmetlennek tűnik az, hogy eltérjenek a természetes védelmet nyújtó Duna vonalától. Márpedig, ha Wossiinszky elméletét elfogadjuk, akkor ez történt. A rómaiak idejében épült Szekcsővel szemben az az erőd, melyet Contra Flo- rentiamnak neveztek, melynek romjai időnként ma is kilátszanak a Dunából. ^ Mit mondanak a levéltári források? Dunoszekcsővel kapcsolatban már az első oklevélben szerepel a folyó: „Szekcső Baranya vármegyében a Duna mellett” — írják 1248-ban. A szöveg teljesen egyértelmű. A Duna a település mellett folyt. Egy 1446. évi oklevélben a szigeti terület határbejárásával találkozunk egy perelt birtokkal kapcsolatban. Ebben minden helynevet megemlítettek, részletesen leírták a vitás területet, A határjáráson a bizottság Szekcső fölött a Duna partjától indult el, eljutottak a kérdéses baracskai Dunaágig, melyet akkor Vajaságnak neveztek. (A szó esetleg Vájás- ból származik, ami mesterséges csatornát sejtet. Ma Vajasrét elnevezés őrzi a helyét). Innét .ismét visszatértek a Dunához és Szekcsővel átellenben fejezték be a szemlét, E két oklevélből is megállapíthatjuk azt, hogy a török előtt a Duna folyó a mai medrében folyt s a vitás öregduna, vagy Régidu- na akkor még nem is létezett. Mi a helyzet a 150 éves török megszállás alatt? Evlia Cselebi, török történetíró Mohács várát is leírta. Ebben többször is említést tesz a folyóról. A partnál levő Vízi kapu „előtt a Duna folyón a magyar mester emberek igen szép mesterséggel hajókrq tíz malmot készítettek” — Írja a folyóval kapcsolatban. A török utáni korban Egészen más a helyzet a török után keletkezett forrásokkal. Az ezekből nyert kép nem ilyen egyértelmű. 1747-ből való az a tanúvallomási jegyzőkönyv, melyben a vallomások korábbi időpontokra utalnak, melyek említik a folyót is. Az egyik tanú a következőket vallotta: „a napkelet felé levő Duna, mind török világban, mind annak utána nagy Dunának hivatta- tott és azon föl s alá terhes hajókkal jártak . . . maga is azon terhes hajókkal hajózott.” Ez a tanú azonban a török időkre nem emlékezhetett, hisz a jegyzőkönyv írásakor 59 éves volt, tehát 1688-ban született. Azt azonban a többi tanú is állította, hogy a hajók a keleti ágon közlekedtek. A század végén keletkezeit hasonló jegyzőkönyvben azonban a szek- • csőiek a szigetről úgy emlékeztek, hogy az a mezővároshoz képest a „Dunán túl” van. A két adat között nyilvánvaló ellentmondás van. Melyik tehát az igaz? Hol folyt ekkor a Duna? A kérdésre a választ egy 1786. évi forrás adja. A II. József féle katonai felmérés a török ellen készülő háború felvonulási útvonalait s az ebből adódó lehetőségeket vázolja. A Duna ezen szakaszáról a következőt mondja: „A Duna a régi Mohács házainál folyik el és mindez az új folyammeder mellett van, amelyben valamennyi súlyosabb, megrakott hajó áthalad. Ez az ág a Nagydunából Báta fölött ágazik le és egy mocsaras, és berkes szigetet folyik körül, amely korábban lakott vojt. . . Az öreg Dunaág a kanyargóssága miatt iápos és ezért folyik olyan sok víz az új ágban, amelyin- kább mélységével, mint szélességével veszi azt föl.” Ezekből az adatokból az látszik, hogy az elvadult folyó, valószínűleg áradásai következtében megváltoztatta a medrét. Ez valamikor a török kor végén, vagy a XVIII. század elején történhetett. A fő ág a keleti meder lett. A hajók is erre közlekedtek. Mivel azonban itt a folyó rendkívül kanyargós volt, a hajók vontatása igen megnehezedett. A meder is hosszabb volt, s a partja olyan ingoványos, süppedékes, hogy a lóval való vontatást lehetetlenné tette. Emberek gázolták az iszapos partot, s óriási -nehézségekkel vontatták a folyóssal szemben a megrakott hajókat. A század második felében azonban egyre gyakrabban a mohácsi Dunaágat kezdik használni. Bár itt sebesebb a folyó, de a partja sokkal jobb, ami a lóval való vontatást is lehetővé tette. Ideiglenes főmeder A XVIII. században készült, még ugyancsak pontatlan térképek is ezt az átalakuló tájat ábrázolják. Csaknem minden esetben a két Dunaágat egyenlő szélesre rajzolták ezeken. A XIX. században már egészen más a helyzet. Az 1812. évi Duna-szabályozás már őzért aggasztja a mohácsiakat, hogy a folyó a szabályozás során esetleg eltér a medréből, s Mohács, valamint Szekcső holtág melletti település marad. A mohácsiak félelme alaptalannak bizonyult, mert a szabályozás után sem változtatta meg a Duna a medrét. A levélből azonban az félreérthetetlenül kitűnik, hogy a Duna fő ága ekkor a mai helyen volt. A XIX. században készült térképek már igen pontosak s ezeken világosan látszik az, hogy az öregduna egyre sekélyeseb- bé, keskenyebbé váló holt ág. Az elmúlt korok történészei által közölt feltevéseknek, a hagyomány állításainak tehát) ez a lényege. A Duna mindig a mai medrében folyt, egy rövid ideig azonban vize, egyenlő arányban eloszolva a másik ágat is hajózhatóvá tette. A fejlődő kereskedelem és hajózás azonban a nyugati, tehát a mai Dunaágat kapcsolta be a forgalomba, s ettől kezdve a túlsó ágat Ódunának, öregdunának kezdték nevezni. Bezerédy Győző levéltáros
