Dunántúli Napló, 1976. május (33. évfolyam, 120-149. szám)
1976-05-30 148. szám
A szakmabeliek még emlékeznek rá, a budapesti nézők talán el is felejtették, hogy valaha a szezon a vidéki színházak ünnepi hetével zárult. Az elgondolás, — és egyik-másik előadás! — igazán jó volt, a sajtó is támogatta a vendégjátékoknak ezt a rendszerét, ám a közönség részvétlensége sokszor leher- vasztotta a társulatok kedvét Talán ezért is keresték a színházak művészei és irányítói később az országos nyilvánosság, a seregszemle új formáit. így jöttek divatba országszerte a fesztiválok. Volt olyan esztendő, hogy egymást érték: minden valamire való város megtalálta (és megszervezte) a magáét. Békéscsabán a stúdió- színházak találkoztak, Debrecen főként a klasszikusoknak, Miskolc a vígjátékoknak kínált színpadot, Kaposvár pedig — a dunántúli színházak találkozójának keretében — a magyar dráma seregszemléjének megrendezésére vállalkozott. Csakhogy a tények, — a tapasztalatok, illetve a bemutatók — akkoriban azt igazolták, hogy könnyebb megteremteni a kereteket, mint tartalommal megtölteni. Hiába fogott össze Kaposvár, Pécs és Győr együttese, a meg nem született, be nem mutatott kortársi drámákból nemigen lehetett a méltó műsorrendet kialakítani. A legutóbbi esztendőkben irodalom- és színháztörténeti szempontból is jelentős fejlődés, fellendülés következett be a magyar drámairodalomban. És nem igen van színháza az országnak, amelyben ez olyan szemmellátható, annyira lemérhető, mint a Pécsi Nemzeti Színházban. Ha most kerülne sor a fesztiválra, a pécsiek nem üres kézzel érkeznének. Értékes dramaturgiai tapasztalatok és még értékesebb drámák alkotnák a társulat prózai tagozatának szellemi poggyászát. Csakhogy egyelőre — a jelek szerint — ez az országos vagy regionális találkozó, a magyar dráma rendszeresen megtartott fesztiválja lekerült a napirendről. (Csak az írószövetség mostani közgyűlésén vetődött fel újra, hogy a hagyományból ismét program lehetne.) Született azonban egy másik, talán nem is kevésbé jelentős kulturális kezdeményezés: a fővárosi és vidéki színházak kölcsönös vendégjátéka. A fesztivál zászlódíszt ígér, öles plakátokat, fehérbetűs, vörös transzparenst és auto. gramm-ostromot. A műsorcsere kevesebbel és többel is kecsegtet. Általában szerényebb külsőségek között, legalábbis hasonló értékű élmény születik. A Pécsi Nemzet: Színház Madách Színház-i vendégjátékának az idén már nem azért, vagy nemcsak azért örültünk, mert az immár hagyománnyá szerveződő, kölcsönös műsorcsere jó dolog, mert megfelel a kultúrpolitikai érdekeknek, közművelődési célkitűzéseknek, mert lehetőséget ad a pécsi színházlátogatóknak a fővárosi előadások megismerésére és tágabb, országos nyilvánosságot kínál a pécsi művészeknek. De legfőképpen azért, mert lehetővé tette a pesti nézők — szakmabeliek, diákok, értelmiségiek — jókora táborának, hogy láthassa azokat a darabokat, amelyeknek általában csak hírét hallotta. De amelyekről már a nyomtatott közlés vagy a bemutató után elterjedt, hogy beletartoznak a magyar drámairodalomba. A vendégjáték előzetes hírverése nem volt túlságosan nagy. A jellegtelen színházi plakátok feltűnés nélkül simultak az utcaképbe. A közönség azonban így is zsúfolásig töltötte esténként a Madách Színház (Pontosabban: a két Madách) nézőterét. A divatrevű ezúttal elmaradt: jobbára fiatalok és szakmabeliek (színészek, rendezők) ostromolták jegyekért a pénztárakat. De ott láttuk az írószövetség közgyűlésének jónéhány résztvevőjét, vendégét is, írókat és kultúr- politikusokat, akik valóban a magyar drámc műhelyébe kértek — ezúttal a nézőtér felől — bebocsátást. A bemutatott drámákról annak idején beszámolt a helyi, a fővárosi és a szaksajtó is. Nem hiszem, hogy indokolt volna akár a dicséretek vagy bíráló észrevételek felelevenítése, akár valamiféle perújrafelvétel. Fontosabbnak, aktuálisabbnak érzem a Pécsi Nemzeti Színház vendégjátéka nyo- kialakult összképet. Hogy milyennek látta az öttagozatú pécsi színház prózai együttesének arculatát, évadát Budapest. A legelső és legfontosabb tanulság, hogy Pécs valóban a kortársi magyar dráma műhelye. Színrekerült négy dráma — mind a négy ősbemutató. A szerzők közül kettő — Illyés és Hernádi — a színház „házi- szerzőjének” számít. Páskándi és Tamási műveinek műsorra- tűzése viszont az együttes drámai látókörének tágulására vall. És jól tudjuk, hogy ez a program — válogatás eredménye: hiszen az esztendő pécsi magyar drámatermésébe László Lajos dokumentumdrámája és az újjátermett Bánk bán is beleszámít. Bőség és választék jellemzi tehát ezt a magyar kortársi repertoárt, amely — és ezt érdemes hangsúlyozni — irodalmi, esztétikai kompromisszum nélkül, tervszerű színházszervező és dramaturgiai munka révén alakult ki. Illyés — a Tisz- . ták óta — minden drámáját Czimer József dramaturggal együttműködve írja és színpadi kísérletezőkedvét nagymértékben táplálta és táplálja a társulat lelkesedése. Meggyőződésem, hogy az Orfeusz a felvilágban nem tekinthető Illyés drámai főművének, olvasás közben riasztott is a képzelt környezetbe helyezett tézisdráma naivitása, elvontsága, a lélektani motiválatlanság. De a színpadon várakozáson felül ki- teljesedett a játék. Világossá vált, hogy Illyés vadonatúj keretek között kibontakoztatott morális elkötelezettsége valójában szorosan kötődik humanizmusának gyökereihez, az életigenlő teljesség korábban és lírában is megfogalmazott igényéhez. Hernádi Gyula kiapadhatatlan ötletessége, bizarr fantáziája, meghökkentően sokfelé ágazó műveltsége, szerkesztő- készsége, logikája és nyelvi gazdagsága mindenkor képessé teszik a maga kipróbált drámai modelljének újrafogalmazására, s A tolmács drámai gépezete is hibátlanul működik. A különös történelmi vitadráma kerekei azonban ezúttal néha üresen forognak: a manipuláció eszközeit és következményeit leleplező, vérszegény tanulság és a dráma forradalomra mozgósító epilógusa nem forrósodik igazi élménnyé. A színház és az író-alkotó kapcsolatának értékéből azonban mindez semmit nem vont le: Hernádi Pécsett lett drámaíró és a társulat az ő művein tanulta meg a gondolati drámák sajátos, stilizált, hol groteszk, hol bizarr, többnyire elvont, de csúcsteljesítményeiben magával ragadó színpadi nyelvét. Valószínű, hogy a négy bemutató közül ezt a kettőt „jegyzi" majd a holnap színháztörténete. Tamási Áron Ösvigasz- tolása viszont már ma friss színháztörténeti pillanat, tiszteletreméltó „leletmentés”. A megkerült kézirat színpadraál- litása egyfelől kegyeleti gesztus, másfelől — minden tragikus pátoszával, komor nyelvi szépségével együtt — inkább csak jelzés. Hova fejlődhetett volna, szerencsésebb körülmények között, a húszas-harmincas évek népi drámája. Milyen láncszemek hiányoznak, most már végérvényesen, színpadi irodalmunk fejlődéséből. Páskándi épkézláb, szellemes színpadi játéka viszont egy aktuális lehetőségről tanúskodik: jelzi, hogy a Vendégség írója teljes írói nyelvi fegyverzetben újíthatná meg a komédia műfaját is. Feltéve, hogy nem elégszik meg a látványos pen- gevillogtatással. Hogy szúrni, vágni is mer... Hiszen a Szeretők a hullámhosszon fél-sikere azt bizonyítja, hogy az ötletek áradása és a pergő dialógus, legfeljebb egy felvohásnyi időre kárpótolhatnak a gondolatok, a kimunkóltabb összeütközések hiányáért. A Páskándi meggyújtotta színpadi csillagszóró egy ideig elkápráztat ugyan, de azután kiderül, nerncsak- hogy nem melegít, de nem is világít. . . Remekmű tehát - valljuk meg — nem született az idén a Nemzeti Színház műhelyében. De a műsorterv gazdagsága, a magyar kortársi repertoár változatossága, a drámák irodalmi rangja és a színpadra állítás igényessége azt igazolják, hogy a pécsiek színháza a hazai legmagasabb mércével mérhető. Különleges szakmai és színházpolitikai jelentősége is van annak, hogy az előadás mind a négy esetben megemelte, feldúsította a drámát. Nógrádi Róbert A tolmács világos értelmezésével, a szerepek éles polarizálásá- val és az elvont színpadi tér megelevenítésével szolgálta az írót. Karinthy Márton viszont a maga film-ihlette színpadi ötletével szinte „kitalálta” Páskándi színpadi világát; a pergő párbeszédekből és kínálkozó helyzetekből jó stílusú, vérbő játékot teremtett. Sik Ferenc két víziója tartalmában, hangulatában, színeiben szélsőségesen különbözik, de közös bennük a rendező látványteremtő tehetségnek, koreográfiái fantáziájának megnyilvánulása. Sik színházában nemcsak a lélek, a szem is megkapja a magáét. r A pécsi társulat pesti sikere - az egész magyar színházi kultúra nyeresége. Földes Anna Z súfolt ház és vastaps — így várta, köszöntötte a pécsi közönség a budapesti Madách Színház művészeit: Az óriási érdeklődés azt jelezte, hogy a tavaly elindult kezdeményezés — a két színház előadáscseréje — nagyon jó, mindenkinek örömet szerző akciónak bizonyul. A pécsi nézőt szinte elkényezteti a Pécsi Nemzeti Színház az évi 8—10 prózai bemutatóval, a színvonalas, igényes alkotó munkával, s a darabok válogatásával, amellyel igyekszik mindenféle és minden fajta igényt kielégíteni. Ennek ellenére a pécsi közönség prózai színházi lehetőségei mégis kisebbek, mint a színházszerető budapesti közönségé. A néző válogatási lehetősége jóval kisebb. Ezt a kisebb lehetőséget növelte meg a Madách Színház vendégjátéka. Új darabokat láthattunk, három egészen különböző műfajú és stílusú játékot, amelyek remekül illeszkedtek ugyanakkor a pécsi évad játszott darabjai mellé, fölfrissítették az évadvégét. Új színészi alakításokat láthattunk; jól ismert, vagy színpadon még egyáltalán nem látott színészek művészetét ismerhettük meg. Újabb rendezői felfogásokkal, megoldásokkal találkozhattunk, s ez a találkozás ugyancsak a kitekintés vagyis egy másik művészi alkotó műhelybe, egy másik együttes munkájába való bepillantás lehetőségét nyújtotta. Színházi világunk tehát a Madách Színház vendégjátékával kiszélesedett, és az a néző, aki élt a lehetőségekkel — pontosabban; a lehetőséghez jegyet is kapott — három emlékezetesen szép és tartalmas előadásnak lehetett a részese. A bemutatott három darab közül művészi rangban Sütő András Csillag a máglyán című drámáját — Ádám Ottó rendezésében — említhetjük az első helyen. A dráma a reformáció két harcosának, Kálvin Jánosnak és Szervét Mihálynak a párbeszéde. Mindketten azonos eszmék, célok eltérő útjainak a képviselői. Kálvin, aki az új eszme gyakorlati valóságát megmerevíti, úgy intézményesíti a hitet, hogy törvényei és rendeletéi már éppen eszméi és hite ellen kiáltanak. Keze alatt az új eszme jog és hatalom lesz. Szervét Mihály, aki — a darabban — Kálvin ifjúkori jóbarátja, hitét az emberek és a fejlődés szolgálatába állítja, tovább viszi az új eszme gondolatának dialektikáját. Elbukik, de mindvégig a gondolat szabadságát, humánumot szolgálja. A lassan induló cselekmény, a hosszú dialógusok a nézőtől odaadó figyelmet követeltek. (A pécsi közönség egyébként az idén már találkozott a reformáció korának drámai ábrázolásával Hernádi Gyula: A tolmács című művében.) Fokozni kelleti figyelmünket azért is, mert a két kiváló főszereplő, Sztankay István és Huszti Péter néhol bizony nagyon halkan, nehezen érthetően beszélt, Jóllehet, minden szavukra nélkülözhetetlenül szükségünk volt, hiszen a dráma Kálvin és Szervét dialógusaiban jut el a megoldáshoz, amely mindkettőjük bukása. Szervét Mihály fizikailag is megsemmisül, de könyve es hite tovább él az . emberek szívében, az élő Kálvin János viszont — aki a reformáció egységét képviseli — emberileg távolodik el tőlünk. Egészében véve Sztankay István és Huszti Péter magas művészi színvonalon oldották meg feladatukat. Első felvonásbeli elfogódottságuk — mely teljesen érthető a megváltozott körülmények miatt — feloldódott és nagyon szép, őszinte játékkal vívták ki vas- tapsos elismerésünket. Hubay—Vas—Ránki: Egy szerelem három éjszakája — zenés dráma. Aki nem látta az azonos című filmet, már a műfaj megjelölésben újat érez. Operettet, musicalt láttunk már, zenés vígjátékot is. Ez az előadás azonban új volt. Új volt az, hogy egy prózai társulat énekelt — nem a tökéletes énekelni tudás igényével, de itt most nem is ez volt a fontos, hanem a dalok szövegértéke, amely tolmácsolásukban Ránki 'hangulatteremtő zenéjével érzeímileq hatott a nézőkre. Új volt az is, hogy a dalok és a prózai részek kapcsolata hol a brechti songok, hol a musicalek lírai hangulatára emlékeztette a nézőt. A darab inkább az érzelmi szálakra támaszkodik, mint a drámaikra. És éppen ez a nagyon új számunkra, ez a szép szöveg—zene—játék lírai egységéből született drámai játék, amely valóságos drámává a színpadon csak az utolsó pillanatban válik, a brutális, és emberileg értelmetlen gyilkolással. Nagy hiba lett volna ezt a drómaiságot aláhúzot- tabban indokolni, hiszen sokan hordják még emlékezetükben a háború borzalmait és szívük, ben az embertelenség félelmét. Ennek, a már sokszor és sokféleképpen ábrázolt témának — a jó másfél évtizedes bemutató után — egy számunkra új megjelenési formája ez a darab. Mivel jól ismerjük a témát, kevésbé tűnik fel, hogy a hősök jellemábrázolása elnagyolt, a sorsok szétesőek, a csupán villanásnyira megjelenő figurák életútja kidolgozatlan. Kivétel ez alól a három jóbarát: Gáspár, Menyhért, Boldizsár; sorsuk, jelenetük, énekük a dráma legdrámaibb perceit adja. Az egységesen magas színvonalú művészi játékból Huszti Péter szerepe és játéka kiemelkedő. Remekül kelti életre Viktor figuráját, aki sajátos karakterű léha, könnyed gesztusaival kiemeli a többiek eszmékért élni, az emberiségben hinni tudó vonásait, ő fogja össze a darabot. A darab és a rendezés (Szirtes Tamás munkája), a díszlet és a jelmez harmonikus egysége tetszett a legjobban az előadásban. T hornton Wilder: A házasságszerző című darabja szellemes könnyed vígjáték, ismert vígjátéki poénokkal és fordulatokkal, amiken még mindig tudunk jóízűen nevetni. Ebben nagy része van a színészi munkának és a rendezésnek. Az előadás a kiváló színészi játékok magas iskolája. A rendező (Lengyel György) nem kényszerít egységes játékmodort a kiváló színészekre. Minden szereplő a saját stílusát játssza, ettől válik elevenebbé, hangulatosabbá a megszokott vígjátéki stílus. A harmadik felvonás Wilder meglepetése, amikor is egy új szereplő szín- reléptetésével új, a szokványostól eltérő fordulatot ír meg a befejezés előtt. Az előadás meglepetése pediq Dayka Margit elbűvölő játéka, utánozhatatlan frissesége. Mindannyiunk számára emlékezetes marad Tolnay Klári finom, intelligens alakítása és Márkus László harsányabb, mégis őszinte szerepfelfogása. Az előadás példája annak, hogy egy jól megírt, könnyű darabot hogyan tehet maradandóvá a színészi játék. Györki Judit Pál József: Életem ingája a csillagok közt Keresztre kötve járja táncát Aki elment újra visszatért Glória nélkül és mezítláb A földre pányvázott mén horkan Tajtékos hátán apám csontja Viaszhúsú Anyám készülődik Nyikorgó küllőjű szekeréreKezem ijesztőn sírdogál Vadrózsák karma Homlokomban Tört árbocok rongya a köveken Kérdések hulláma veri a szirtet Panaszfalról hullott máladék Szurdok-szakadék arcomon Egyetlen madár rikoltoz Égre bokrosuk cédrus ága közt Nyüszít a kutya mögöttem Csontváry fehérszőrű kutyája Röfög a disznó előttem Gauguin fekete disznaja