Dunántúli Napló, 1976. május (33. évfolyam, 120-149. szám)
1976-05-16 134. szám
1976. május 16., vasárnap Dunántúli napló 5 A jelmondatot Illyés Gyula írta fel a színház szellemi homlokzatára: „Népszerűén szólni, a népre nem lefelé, hanem fölfelé tekintve". Huszonöt éve erre figyel a társulat. Igaz, eleinte esztrádműsorokat vittek inkább a falvakba. Az első évben, 1951-ben 795 előadásból 557 esztrád volt. Ez az alacsony értékű műfaj azonban nem kellett a magyar falunak. Két év múlva Mátrai József igazgató így nyilatkozott az Izvesztyijában : — Mindenképpen leegyszerűsítettük műsortervünket, átalakítva, aszerint, ahogy mi a nézőink problémáit elképzeltük. Előszeretettel mutattunk be egy- felvonásosokat, gyakran primitív darabocskákat időszerű kérdésekről ... De egyszerűsítési eljárásunk ellen maguk a falusi nézők tiltakoztak legviharosabban . .. Határozottan követelték a teljes értékű, magas művészi színvonalú előadásokat. Nem maradt más hátra, mint belátni tévedésünket és eleget tenni a kívánságoknak. Tamási Áron: Boldog nyárfalevél című drámájának egyik jelenete. (Balról a harmadik Hável László, mellette Várnagy Katalin.) Huszonöt éves a Déryné színház nnMMn * Mozsgó, 1976. Lengyeltóti János, a kultúra egyik legjobb baranyai szervezője:- Magunk választunk a Déryné Színház műsorából, az utóbbi időben magyar szerzők műveit. Legnagyobb sikere Tamási Áron: Boldog nyárfalevél című darabjának volt. Nemrég Mozsgó értelmisége vitatkozott erről a színházról és egyetértett abban, hogy évek óta a Boldog nyárfalevél a legjobb előadás. Azt hiszem, a Déryné művészei vándorolnak, de valahogyan mégis mindig itthon vannak. Két részlet a Boldog nyárfalevél kritikájából: „Tamási Áron ebben a darabban biztos kézzel lelki fogódzót keres a túlságosan okos, szövevényes világban. Féket rak felgyorsult életünkre, hogy legyen időnk egyszerű, mély igazságokra tekinteni. Ezért is találnak örömmel egymásra Tamási Áron székely világa és a dunántúli, alföldi falu színházra szomjuhozó nézői..." „Kisebb szerep jutott Hável Lászlónak, aki azonban az előadás legkimagaslóbb színészi teljesítményét nyújtja: eszményien jó karakteralakítást. Ö Torzsa bíró, a sültparaszt és mégis raffinált elöljáró, a falusi bírók örökegy sutaságával, faramuci úrhatnámságával, mímelt szolgalelkűségével, néphűségével. Akkor is él, amikor nem szólt, és színésztársai játékát „feldobja" remek alá- játszásaival. Az igazi színész ott kezdődik, hogy szó nélkül is mindent el tud játszani. Hável László két röpke mozdulattal formálja meg mindazt, amit a régi falusi bíróról tudni kell: az asztal egyik sarkából illemkedve a közepére rakja a kalapját, utána a ködmönébe törli izzadt tenyerét és feledhetetlenül laposakat pislant. Kivételes színpadi pillanat." * Huszonöt esztendő alatt 460 előadást tartottak Baranyában, összesen 106 ezer nézőnek. Legtöbbet 1972-ben, amikor önálló baranyai szervezőtitkáruk dolgozott Pécsett. Akkor 115 előadást rendeztek a megyében, 26 ezer nézőnek. Ez azonban szélsőséges helyzet. A reális az 1973-as évi 65 előadás összesen 13 ezer főnyi közönségnek. Volt olyan év, amikor az országban 700 ezer kilométert tettek meg. Várnagy Katalin, a színház Jászai-díjas művésznője, a Boldog nyárfalevél női főszerepének nagyszerű megformálója, Elektra alakításáért kapta ezt a magas művészeti kitüntetést. Nagyon szereti Baranyát. —_Mozsgón eltesznek nekem a legfinomabb stifunderekből, s hívnak ebédelni házról házra. Tizenhét éve játszom a Déryné Színházban, két éve kaptam a Jászai-díjat. Kislányomat, aki most jár elsőbe, néha hetenként egyszer látom. Mit mondjak még erről a pályáról? Hiszen ebben a néhány adatban, tényben minden benne van. A színház évente két aranygyűrűt ad ki, annak a színésznek és annak a színésznőnek, akit a színház közönsége emberi és művészi magatartásáért erre a legméltóbbnak tart. A színháznak kilenc társulata van, mindegyik előbb társulaton belül szavaz a két művészre, majd ezek egy nagy közös listára. A szavazás második fordulójában dől el a két gyűrű sorsa. Nemrég én kaptam. A szavazás mindkét fordulóban titkos, és csak így két fordulósán lehet reális többségi véleményt kinyilvánítani. Most Stuart Máriát játszom és készülök Lady Macbeth szerepére. Zeke László szervezési osztályvezető: — Nemrég tárgyaltunk a Baranya megyei Tanáccsal, mert színházunk továbbra is erőteljesen szeretne tájolni ebben a megyében. Tizenegy olyan várost vagy községet jelöltek meg nekünk, ahol megfelelő színpad van: Dunaszek- csőt, Mohácsot, Szigetvárt, Mozsgót, Lánycsókot, Sellyét, Egerágot, Komlót, Szebényt, Siklóst és Hidast. Ezek többségébe egyébként rendszeresen járunk is, de még ezen kívül több kisebb falúba, ahol viszont alkalmatlanok a színpad körülmények. Szeretjük Baranyát. Földessy Dénes szintén szólva, csak ké- sőbb kezdtem érteni űz egészet. Rendszeresen, minden kora délután, úgy két óra körül, megjelennek a vadászok - hogy pontosabb legyek: osonó árnyakként, lábujjhegyen közelítenek, majd néhány percig megállnak tanácskozni az utcasarkon. Két kezükből távcsövet formálnak, szemükhöz emelik és körülkémlelnek hosszasan, mintha valami leselkedő veszélyt vagy várható támadást akarnának megelőzni. Miután minden eshetőséget felmértek és kiszámítottak, jelbeszédes, rövid vita után óvatosan elindulnak, kikerülve a szétszórt újságpapírokat és rozsdás konzervdobozokat. Az utca baloldalán, falhoz lapulva közelít a két fiú: az egyik hátán tintafoltos iskolatáska, a másik kezében bütykös dorong van, és úgy tartja előre, szúrásra készen, mint a kardot. A szemközti oldalon szintén egy fiú, aki vakmerőén ide-oda szökdel a járdán, a vadászat izgalmában fittyet hányva az imént közösen vállalt óvatosságnak, de szemére húzott ellenzős sapkája és fenyegető vízipisztolya tekintélyt parancsol a többieknek. Mögötte hátvédként lihegő szőke kislány, vastag üvegű szemüveggel és elálló, csutkaformájú copfokkal. Egyik harisnyája a térdén lyukas, Láthatóan a vízipisztolyos a vezér, különös, titkos mozdulatokkal és grimaszokkal irányítja csapatát: a túloldalon lopakodó két fiút és a háta mögött el-elmaradozó kislányt. Amikor ablakom alá érnek, a csutkacopfos kislány felpisszeg hozzám, hogy ne nagyon hajoljak ki, inkább törődjem: az életemmel, és vigyázzak magamra, mert perceken belül itt lesz a jaguár, méghozzá az én jaguárom! De megígéri a többiek nevében, hogy leterítik a fenevadat, csak ne keltsek pánikot és viselkedjem nyugodtan. Természetesen vigyázok és igyekszem a lehető legnyu- godtabban és legfegyelmezet- tebben viselkedni, hiszen egy rám leselkedő ragadozóról van szó és a legkisebb zaj, neszező mozdulat már az életembe kerülhet. — Látod? — suttogja a kislány. - Óriási! Bólintok, ez bizony óriási! Megtermett, pompás példány, hatalmas, párnás mancsain puhán, nesztelen lopakodik az utca másik vége felől, egyenesen felém. Ez lenne hát az én fenevadam? — villan fel bennem egy pillanatra, de meglátva sovány, beesett horpaszát és éhségtől eres szemeit, mindent megértek. — Mielőtt felfalna, lepuf- fantjuk! — suttog újra a kislány. Ekkor dördül el a vízipisztoly, a jaguár elterül s a vadászok üvöltve rohannak elő a kapualjakból, ahová eddig fedezékbe vonultak. A vadászcsapat vezére szerény mosollyai pillant fel rám, nehezen leplezett öntudot és büszkeség van a tekintetében. A másik két fiú körültáncolja leterített jaguáromat és suhogtatja a dorongkardot, lóbálja a tintafoltos iskolatáskát, a kislány pedig tökmagot kér tőlem fizetségül, amiért megmentettek.- Holnap az oroszlánt öljük meg — közli bizalmasan, és mindenkinek egyenlően kiosztja a tökmagokat. Rám néz: vajon mit szólok ehhez? — de értetlen arcomat látva, magyarázólag hozzáfűzi: — A Szabóék oroszlánját. Holnapután Halászék bölényét, azután meg Kovácsék tigrisét és vadmacskáját. Irtó veszélyesek! Hát persze! — csapok homlokomra, míg nézem a libasorban távozó vadászokat: elől a vízipisztolyost, mögötte a dorongkardút, iskolatáskást, és a sor végén az el-elmaradozó csutkacopfos kislányt — persze, persze: kinek milyen fenevadja van: oroszlánja, tigrise, vadmacskája .. . Nekem jaguárom volt. A szépség leckéje |Vj éhány hónappal ez* előtt megírták a lapok: a Magyar Tudományos Akadémia oktatási reformmal foglalkozó munkabizottsága a tantárgyak új csoportosítását tartja ésszerűnek. Az új tantárgycsoportok egyike az esztétika lesz. A tudósoknak egyelőre nincs pontos elképzelésük róla, hogy a középiskolai esztétika-oktatás keretében mi mindent célszerű tanítani, melyek ígérkeznek a legcélravezetőbb pedagógiai módszereknek, sőt, azt sem igen tudják, milyen szintű tudást lehet iskolavégeztével az érettségizőktől számonkérni. Az elképzelések kialakulatlanok, olykor homlokegyenest ellentétes nézetek feszülnek egymásnak. S ez csöppet sem baj: épp a szenvedélyes vitáktól várható az, hogy a 80-as évek elejére kikristályosodnak a legésszerűbb, legéletrevalóbb állás- 1 pontok. Előbb úgysem lehetne őket a gyakorlatba átültetni. Az iskolákban tudniillik most ért véget a 70-es évek elején kezdett kísérletek időszaka. Az ezután következő években ezek tanulságait kell hasznosítani, természetesen arra is ügyelve, hogy a 80-as években várható reformok alapjait megvessük. Ezt tartották szem előtt a nemrég nyilvánosságra hozott új tantervek összeállítói is. Indokolt tehát a kérdés: . vajon a középiskolában jelenleg meggyökeresedett tantárgyak új tanterve kellőképpen szolgálja-e a későbbi esztétikai oktatás bevezetését? Másként fogalmazva: az általános iskola kapuján kilépett 14 éves gyerekembert sikerül-e négy esztendő alatt fogékonnyá tenni az esztétikai értékek iránt? Azazhogy nem csupán fogékonnyá, hanem ennél többé, némileg hozzáértővé formálni. Mennyire hozzáértővé? A szépségre nincs mérce. Szépségre? Tudom, már ez a szó is vitára ingerel. Az „esztétikai minőség" sokkal összetettebb, sokkal bonyolultabb fogalom, mint a szépség. S a középiskolásnak tisztába kell jönnie a különbséggel, nem utolsó sorban éppen az irodalom- tanítás, a nyelvoktatás, a művészettörténet jóvoltából. Ez a néhány, helyenként egymásnak is ellentmondó sor bizonyára érzékeltet egyet s mást a fogalmak, nézetek, számonkérések, tervek kusza kavargásából, amely újra és újra föltárnád, valahányszor a középiskola esztétikai nevelő szerepéről esik szó. A fölöttébb szélsőséges vélekedések lényegében a megválaszolatlan kérdésből fakadnak: miféle „szépség-világkép" megalapozását lehet elvárni a középiskolától? Akik a valóságtól való elrugaszkodásra hajlamosak, azokat nem árt józanságra inteni: az általános iskolát befejezők mintegy harmada csupán szótagolva tud olvasni. Igaz, ők nem középiskolában tanulnak tovább, hanem szakmunkások lesznek. (Az idézett adat a Munkaügyi Minisztérium Szakoktatási Főosztályának egyik fölméréséből való: 14 éves szakmunkástanulóknak kellett két mondatot magnószalagra olvasniuk. A lehangoló eredmény, persze, csak a szakmunkásjelöltekre vonatkozik, de aligha kell bizonygatni, hogy a többiekről — a középiskolába került egykori osztálytársakról — szintén sok mindent elárul.) Az új lantervek összeállítóinak tehát igazuk van: az átlagos készségű, nem pedig a kiemelkedő képességeket fölvillantó diákokból kell kiindulni. A szó helyes értelmében vett későbbi átlagember esztétikai gondolkozásmódjának alapjait kell megvetnie a középiskolának. Vele kell a négyéves oktatás során az emberi kultúra legalapvetőbb értékeit megismertetni. Ismét a vitára késztető kifejezés: mit tekintsünk „legalapvetőbbnek", s mit ne? A tanterv nem húz szigorú határvonalat. Ez egyik legjellemzőbb, legújszerűbb vonása. Nem utasítja a tanárt, hanem egyenrangú társának tekinti őt. Úgy akar a segítségére lenni, hogy közben az ő segítségét, pedagógiai alkotókészségét is kéri. Hiszen a reá bízott közösséget a tanár ismeri a legjobban. Nála hozzáértőbben aligha tudná más meghatározni, hogy például több, nagyjából azonos értékű művészi alkotás közül melyik megismertetése és elemzése szolgálja a leghatásosabban tanítványainak szellemi gazdagodását. Ez különösen az esztétikai fogékonyság kifejlesztése szempontjából lényeges. A 14, és 18. életév között ugyanis talán a legérzékenyebbek a lassan a felnőttség küszöbére érkező tizenévesek. A kultúra, az irodalom, a zene, a képzőművészet ekkor hat rájuk a legerőteljesebben. Ennek a hatásnak a mechanizmusáról ugyan nem sokat tudunk, ám az bizonyosnak látszik, hogy az esztétikai élmény korántsem kizárólag a művészi alkotásoktól függ. A pedagógus egyéni, emberi magatartása szintén fontos. Tanítványai tudniillik róla „mintázzák" a művészethez való közelítés módját, a művek megismerésének és szellemi birtokbavételének mikéntjét. S akarva akaratlan őt követve próbálják bensőjükben földolgozni azt a szakvakba alig foglalható hatást, amelyet az egyes alkotások kiváltanak belőlük. A pedagógus nyomán alakul ki bennük a szóban forgó művekhez — másként fogalmazva: az esztétikai értékekhez — való viszony. Tőle tanulják meg azt, ami talán a legfontosabb: mi a szépség szerepe az emberi életben? A gyönyörködtetés? Az elgondolkodtatás? A tettrekészség felszítósa? A kérdésekből kiolvasható: nem kis mértékben a pedagóguson múlik, hogy a középiskola négy esztendeje alatt korszerű, vogy korszerűtlen szépségeszmény alakul-e ki a diákokban. A mi társadalmi viszonyaink közepette már nem sokat lehet kezdeni az egykori meghatározással: szép az, ami érdek nélkül tetszik. A szocialista rend szépségeszménye ugyanis egyáltalán nem „érdekmentes". Vállalja a társadalmi előrehaladás szolgálatát. IV/I indezt megtanulni és ■ * * megtanítani egyaránt igen nehéz. S nem is csupán a pedagógus, sőt, nem is csupán az iskola feladata. A többi között ez indokolja azt, amire eddig nemigen volt példa: az új tanrend nyilvánosságra hozása után nemcsak a tanárok, oktatók viszonylag szűk körének véleményét szeretnék megismerni az illetékesek, hanem a szülőkét, a diákokét, s mindazokét, akik szívügyüknek érzik a felnövekvők érzelmileg és értelmileg egyaránt gazdag emberré formálásának ügyét. Veszprémi Miklós
